I.
AZ
ÖREGÚR délelőtt gilisztát ásott a kertben. Tiltja ugyan az orvos az ilyen
hajladozást, de hát ez csak olyan orvosi beszéd, nemigen kell rá adni.
Szükséges a giliszta, ki ásná ki, ha az ember maga nem?
El
is pirult közben az öregúr, mert a pesti lány nézte a szomszédból, az a formás
dúdolgató kis fekete. Olyan az arca, mint a barátok főoltárán a kisebbiké.
Mindent úgy meg tud bámulni ez a lány – Yvonne vagy minek hívják, Honnan is
szedik ezeket a furcsa neveket?...
A
pesti lány unatkozott s ezt mondta az öregúrnak:
-
Átmegyek segíteni, Kapronczay bácsi!
Már
nyílott is az utcaajtó náluk is, itt is; a lány angyalfeje az öregúr előtt
bodrozódott:
-
Tessék csak ásni, majd én felszedem a gilisztát!
-
Hogyisne! – tiltakozott az öregúr. – Ilyen szép lány hajladozzon előttem?...
Nem tudok ám akkor ásni…
A
leány durcásan biggyesztette fel száját:
-
Ejnye, sehogy sem akarja hát hasznomat látni? Olyan szívesen felszedném pedig!
Nem
mert erre ellenkezni az öregúr:
-
Tegye, ha jónak tartja! Ott van az az uborkásüveg, abba kell beledobálni.
-
Látja, így már szeretem magát! – bólintott a leány és megsimogatta az öregúr
arcát. – Aztán mit fog velük, csukát vagy kecsegét?
Kapronczay
bácsi jóízűen felnevetett:
-
Tokot szívem, tatármártással! Úgy ám!
A
leány buzgón szedte a gilisztát, korholva közben az öregurat:
-
Azért nem kell úgy hencegni, ha nem is ismerem a halakat… Maga sem tud sok
olyan dolgot, amit én tudok! Pedig maga öregebb.
-
Az bizonyos, kis Izéke. Már engedjen meg, de csak így szólítom magát. Az a
francia neve nem kedvemre való.
-
Ahogy jól esik!... De mondja csak, Kapronczay bácsi, minek vesződik ezzel a
gilisztaásással meg horgászással, mikor olyan gazdag ember?
-
Passziózok, drágám.
-
A felesége életében is horgászott?
-
Horgásztam bizony mindig. Ő olvasta fel a horgászati szakcikkeket a
vadászújságból, szegény. Isten nyugosztalja.
-
Érdekes. Úgy szeretnék egy ilyen horgászújságot látni!
-
Talán hogy férjet tanuljon fogni belőle?
-
Azt tudok amúgy is! Ne féltsen engem… A horgászújság azonban érdekel… Valahol
azt olvastam, hogy a horgászás a legbambább sport valamennyi között. Hogy is
hívják, ki mondta, ejnye?... Mindegy na, valami kiváló szellem,Goethe vagy
Tolsztoj, vagy egy másik ezek közül… Amióta azonban ismerem magát, Kapronczay
bácsi, nem hiszem ezt. Mert én még olyan okos embert nem láttam, mint maga…
-
Fogja csak meg azt a kövéret, ott ni, most bújik ki a földből! Kettészelte az
ásó, de felében is a legnagyobb… Hogy ilyen okos embert, Izéke?... Kevés okos
ember mutatkozhatott a maga életében…
-
Igenis mutatkozott. És maga a
legokosabb, aki mutatkozott.
-
Azt hiszi?
-
Tudom. Ne gondolja, hogy Pesten fiatal fiúk közt töltöm az időt! A meglett
embereket szeretem, meg az okosakat.
-
Szóval engem.
-
Magát. Igen kedvemre való maga, Kapronczay bácsi!
-
Hát még maga nekem, Izéke!
-
Csinosnak talál?
-
Az nem is szó, aranyom! Gyönyörűségesnek. Kár, hogy az idei rózsa nem illik a
félszázad előtti karóhoz…
-
Nem karó maga, Kapronczay bácsi!
-
Hanem?
-
Rózsa maga is. Ősz rózsa!
Az
öregúr hetykén rákönyökölt az ásóra. A pesti lány csak mosolygott.
Játszik
ez velem. Ugrat? Ilyesmi járt az öregúr fejében. Ősz rózsa, nem rossz. Ami
rózsa, az virít mind. Ha ősz is.
-
Szép maga nagyon, Izéke. Ha legény lennék, úgy elvenném, mint a pinty. Tudja,
mindig az ilyen formás fekete volt a gusztusom fiatal koromban,! Mégis szőkét
vettem el, Isten nyugosztalja. Sokat nem úgy tesz az ember, ahogy szeretné!
Izéke
finom lába az ásónyom szélén kacérkodott, szeme meg oldalt felnézett az ősz
rózsára:
-
Most mit szeretne tenni?... Különben ássunk tovább! Még sok fér az üvegbe és
délután én is horgászni akarok. Elvisz, kedves ősz rózsám?
-
Hát… Nem fél Izéke, hogy valami nagy csuka belerántja a vízbe?
-
Majd kiment maga!
-
Nono. Unalmas ám a horgászás annak, aki nem érti…
- Én azonban érteni akarom. Meglátja, milyen
figyelmes tanítványa leszek.
-
Jó! – felelte az öregúr és elvette a gilisztás üveget. – Jó. Most menjen át
ebédelni, aztán kettőre legyen itt. Pont kettőre.
Izéke
odanyújtotta kezét, az öregúr belefogta a tenyerébe és körülsimogatta. Kedves
kis kéz, jó volna gazdájának lenni… Amolyan apa-férj lehetne az ember, ha már
gyereket nem adott a Teremtő, az asszonyt meg elszólította időnek előtte…
-
Kettőre – súgta a pesti lány. – Hogyan öltözzek?
-
Így jöjjön csak, amint van! – ragyogott rá az öregúr. – Elballagok a postára,
ott van egy kis ügyem még.
Izéke
bólintott, s énekelve indult az utcaajtó elé. Hangom, az van, biztatta magát, s
az ének tetszik neki.
A
hang sokáig ott rezgett az öregúrban. Kellene az ilyesmi. A fekete is. A szőke
elvitte az időt, valamicske azonban még maradt. Legalább lesz kire hagyni a
vagyont. Ősz rózsa; igaza van, kivirít az ember, csak nap kell hozzá. Mit szól
a város? Azt, amit akar. Három napig tart a csoda.
A
postán csakugyan ott hevert a vadászlap, ki nem hozná az a levélhordó, mielőtt
a főnök el nem olvassa! Pedig már ajánlatot is tett nekik:
-
Felügyelő úr, olvassa nyugodtan a vadászati részt, csak a horgászati
mellékletet küldje ki rögtön!
-
Ugyan hova tetszik gondolni?! Ez egyenesen sértés! A m. kir. posta tisztviselői
nem szorulnak a felek lapjaira!
Jól
van, no, nem ez a fontos. Megint Kolthóy ír, a nyugalmazott miniszter. Kitűnő
horgász! És milyen élvezetesek a cikkei…
Yvonne
helyett azonban valami rendes nevet kell neki adni: Ibi, Inci vagy ilyesmi lesz
jó… sokat fog énekelni s a horgászati cikkeket is ő olvassa majd fel… Egészben
és nagyjában a régi élet áll helyre, csak a szőke lesz fekete… Galambné azt
fogja károgni, hogy a pénzemért jött hozzám: öreg férj hamar elhal, a pénze
megmarad az ifjú özvegynek. Nem baj, pár szép év a végén megéri. Öreg feleség
is a halálomat lesné…
II.
Édes
izgalmak közt indultak útnak; az öregúr vállán hetykén táncolt a horgászbot:
-
Maga csak figyel ma, édesem, azért nem kap még felszerelést. Nagy tudomány ez,
elszörnyed, aki előtte van, de boldog, aki már elsajátította!
Izéke
áhítattal vitte a felvagdalt gilisztatömeget. Némelyik darab még mozgott, erről
eszébe jutott az öregúr. Pár évig él még, tűnődött Izéke, kedves leszek hozzá
mindig s közben bent ülök egy tisztességes vagyonban. Az irodából elég. Egész
helyes az öreg bácsi. Három hónap Pesten, erre rá lehet venni, a többit
elverjük itt is valahogy. Az örökös nemtelikből nem akarok többet.
Az
öregúr közben a horgászat titkait magyarázta. Senki sem tudja, milyen ravaszak
a vizek lakói, csak a horgász. Kezdő horgásszal bizony megesik, hogy két hétig
is meregeti szemét a vízre, míg fog valamit. Óvatosság, türelem, a kellő
pillanat kérlelhetetlen megragadása, ezek a horgászerények.
-
A kellő pillanat… - mondta utána a leány -, persze…
Egészen
fellelkesült az öregúr:
-
Amikor pedzi, még nincs itt a pillanat! Jó horgász csak ül ilyenkor nyugodtan…
Hanem amikor bekapta, nincs tétovázás… Nincs szebb látvány a világon, mint
amikor ezüstösen megvillan a halacska teste és legtisztább szenvedély
valamennyi között. Egre-ugra ember nem bírja, ide méltóság kell és nyugalom…
-
Ó, hogyne… alig várom az első halamat…
-
És mennyi humor van a halakban! Tudja, aranyom, hogy a hal a leghumorosabb
állat? Úgy leszedi a gilisztát a horogról, hogy nem a hal tátog bele, hanem a
horgász, hehehe… Egyéni mozdulataik vannak. Az ember már ismeri őket a felszín
fodrozódásából…
-
Érdekes.
-
De milyen! A legizgalmasabb játék a láthatatlan ellenféllel! Könnyű a
vadásznak, ott van előtte a vad és nem ingerkedik vele… A jó horgász szeme
átlát a vízen; tudja, hogy most vad, meggondolatlan halat fog, az ilyenben nem
is telik nagy kedve; agyafúrt halat horogra keríteni, az a vicc, kicsikém!
-
Én mindig agyafúrt halakat fogok horogra keríteni…
-
Elválik, szívecském, elválik! No, itt vagyunk, ez a legeslegjobb hely az egész
part mentén. Azokat a köveket én rakattam a vízbe… Így… Kérem csak a
kezecskéjét… Óvatosan, most hamar kibicsaklik a drága kis lába… Tessék, most
ideül erre a kényelmes kőre, én meg a másikra, kezdjük!
-
Nini – súgta az öregúr -, piszék kapdosnak a horog körül… Hitvány kis piszék,
pecázó gyerekek örömei… Nem baj, felhívják a nagyobb halak figyelmét a jó
falatra…
Sugárzó
feszültséget olvasott le az öregúr arcáról Izéke. Balkeze mutatóujja lassan
emelkedett a horgásznak, magasodott a teste is egyre és szeme igazán átvert a
vízen.
-
Most! – kiáltott nagyot és már felvillant a hal teste. – Márna, szívecském…
elég fejlett már… gyerünk vele a haltartóba!
Izéke
úgy nézte az egészet, mint amikor egy új táncot akar megtanulni. Magába vette a
mozdulatok sorát. A ötödik hal után kivette Kapronczay kezéből a botot:
-
Már tudom!
-
Lehetetlen…
-
Majd meglátja. Maradjon csendben!
-
Ilyen gyorsan nem lehet…
-
Ősz rózsám, csend! – intett kedvesen a leány és kivetette a horgot.
Nesz
nélkül szaladtak a pillanatok.
Az
úsztató lebukott. Izéke felrántotta a botot: hal csakugyan, nagy hal…
Kapronczay
szédült bele, mikor a zsinegvégen elébe eresztette a lány:
-
Tessék!
A
hal bágyadtan ficánkolt. Kapronczay keze végigreszketett rajta:
-
… Öreg, megkopott ponty… öreg szegény és beteg is… ezért tudja megfogni…
-
Egészen fess ponty ez, ahogy én látom!
-
Én vagyok a halszakértő: öreg és beteges, ha mondom!
-
Annyi baj legyen! – fogta meg erősen a pontyot a leány. – Vegye ki a horogfejet
a szájából!
Kapronczay
sietve kiszabadította. Aztán feléje nyúlt.
-
Öreg és megkopott, visszaeresztjük a vízbe!
-
Hogyisne! Az első halamat?!
Az
öregúr megütődött a leányon.
-
Nem szánja szegényt?
-
Maga talán szánta a másik ötöt?
-
Azok ifjak!
-
Éppen azért! Azok még tovább élhetnének!
Úgy
érezte Kapronczay, hogy az öreg hal mozdulatlan szeme belehorgosodik az övébe.
Ments meg, hiszen egyek vagyunk! Te is öreg, te is kopott! És te is beteg!
Pusztuljanak csak a fiatalok!
-
Visszaeresztem! – szólt határozottan az öregúr s gondolatában tovább folytatta
-, ez a hal én vagyok magam…
A
leány ridegen rázta fejét erős fiatalságában:
-
Amit én fogtam, az az enyém! Ezt a halat estére megesszük vacsorára.
Kapronczayt
kiverte a halál vize.
-
Öreg és beteg… - kiáltotta csaknem sírósan.
-
Eleget élt.
-
Milyen kegyetlen maga!
-
Maga kegyes a fiatal halak iránt?!
Parancsszót
érzett az öregúr: mindenáron meg kell mentenie a h alat, magát… önnönmagát…
Kitépte
a lány kezéből, noha az nem engedte a zsákmányát. Ujja igyekezett belevájódni a
ponty síkos testébe; minden sejtje azt lihegte: a halnak élnie kell! A halnak
élnie kell!
A
ponty visszarepült a vízbe.
A
leány szemébe könny szökött. Aztán szó nélkül elindult, ki a köveken, vissza
sem nézett.
Az
öregúr hasztalanul szaladt utána:
-
…De édesem… kicsikém… egy halért, ejnye!
Nagyot
vert az öregúr szíve, talán a pontyé verhetett úgy az előbb, meg kellett
állnia. Szédülés fogta el, mire magához tért belőle, a parton feküdt. A leányt
kereste az első tekintete, de az nem volt sehol.
-
Ősz rózsa! – sóhajtotta az öregúr -, ősz rózsa… mi volt ez? Miért jött az az
öreg hal, szegény? Figyelmeztetni akart?... Alig szerethetnek pedig a halak…
Feltápászkodott,
tétován nyúlt a horgászóbot után és bebillegett helyére köveken.
A
horgot azonban nem vetette bele a vízbe. Csak ült ott sokáig és öreg dalokat
dúdolgatott. Estefelé minden gilisztadarabot beleszórt a halaknak, harapjanak
beléjük ma örömmel, a halál rémülete nélkül.
Fel-felnevezetett
hazabaktatásában és tisztán érezte, hogy ő volt a kopott, öreg ponty. Még a
száját is megtapogatta, nem sebes-e a horog tépésétől.
-
Az öregeket megennék! Nem! – kiáltott
vissza a víznek az útfordulóból.
A
még út két fala között megerősödött ez a „nem”, az öreg szőlőcsősz lenézett rá
a partról és elébe került Kapronczaynak:
-
Nagyságos uram, nem akadna valami nekem való falat a szatyorban?
-
Csak fiatal márnákat fogtam Mihály…
-
Azt szeretem én, nagyságos uram, a fiatalt. Mit egyek az öregen?!
-
Úgy-e?! Itt van kettő, no!
-
Köszönöm alássan. Az előbb kiáltott valamit a nagyságos úr!
-
Semmi, semmi, már elmúlt… Ugye, hogy az öregek?... Az ősz rózsák… Nem szabad
engedni az öregeket?!... Isten vele, Mihály!
A
szőlőcsősz elgondolkozott: kivel hadakozik az öregúr?
Kapronczay
csak ment a város felé szaporán s a horogra mosolygott…
Forrás: Napkelet 6. évf. 21. sz. (1928. november 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése