AMIÓTA
az üvöltő aréna bábeli zűrzavarából kimenekült, ott feküdt a szállóbeli szobája
ágyán. Csak úgy porosan, piszkosan. Nem is tudta, hogyan került oda. Nem
emlékezett semmire. Csak feküdt, mint egy darab fa. A város, az idegen város
zsivaja tompán morajlott fel hozzá az utcáról, a lefüggönyözött ablakon át.
Ahogy
a zsibbadtság kezdte elhagyni tagjait, gondolatai is éledezni kezdtek.
Legelsőnek az ünneplés forró perceit léte újra át. Látta a végtelen tömeget,
amint lelkendezve ordított, üvöltött, tombolt a hatalmas arénában. Sok-sok ezer
ember mind őt ünnepelte. Őt, egyedül őt, a legnépszerűbb küzdelem tegnap még
ismeretlen és nem várt győztesét, a maratoni futás bajnokát.
Mert
senki sem hitte, senki sem várta, hogy ő lesz a győztes. Csak ő maga. Ebben a
nagy sokadalomban talán egyedül csak ő hitte, nem hitte, de tudta, hogy csak ő
győzhet. Ó, milyen régen várta ezt a napot! S most itt van! Beteljesedett
minden,a hogy hitte és remélte.
S
ahogy most ott feküdt, tagjaiban a hatalmas küzdelemnek már jóleső
zsibbadásával, eszébe jutott az a tengernyi küzdelem, ami ezt a mai diadalt
elhozta. Az a majdnem fakír élet, mellyel gyötörte magát hosszú időn keresztül,
hogy egész valóját képessé tegye a mai nagy megpróbáltatásra. A nap égő heve,
mely úgy tűzött rá, amikor órákon át futott a forró homokon. Az izzó homok,
amely kivérezte és csak annál jobban égette a talpát. A szép csillagos esték,
amikor olyan jó lett volna az ég gyönyörű pompáját csodálni, melyet nem
csodált, mert azalatt inkább futott. A sok hajnal, amelyet szívesen átaludt volna.
De a napnál korábban kelt és futott. Eszébe jut minden, minden, amivel gyötörte
magát. Ezek a visszaemlékezések most olyan elevenen lepték meg, hogy szinte
újra átélte, szinte újra érezte valóságuk minden pillanatát.
De
a mai nap feledtetett mindent. Lázas fejében az elmúlt szenvedések helyébe újra
a mai nap ragyogó valósága lopózott be. Még zsibbadt volt ugyan minden izma,
hogy mozdulni se tudott, ez a zsibbadtság azonban nem fájt többé. Agyának
minden porcikájában tovább lüktetett a mai verseny förgetege.
Amikor
elindultak, voltak, akik úgy otthagyták, hogy mire észrevette, már messzire
jártak. Ijedten vette észre, hogy mindjobban lemarad. Az ereje valahogy
elhagyta. A hosszú utazás, a hűvös, nehéz levegő, melyet ittlétének pár napja
alatt nem bírt még megszokni, elvette az erejét. De azért futott tovább.
Egyszer hátranézett. Akkor látta, hogy sokan vannak még mögötte is. Hát nem ő
az utolsó… Nem ő! Új erő ömlött beléje. Egy kékinges futót, aki az imént még
messze előtte rohant, utolért. Egy darabig egymás mellett futottak. A kékinges
lassankint elmaradt. Aztán elért egy másodikat, harmadikat, tízediket is.
Elhagyta őket. Már nem nézett hátra. Már csak előre nézett. Már csak azt nézte,
ki van előtte. Még sokan voltak. Talán még többen is vannak! Olyanok, akiket ő
már nem lát!... Sebaj! Annál nagyobb erővel, előre! Ismét elhagyott egypár
futót. De még mindig sokan voltak előtte. Az egyik felbukott. Nem is kelt fel.
Keresztül ugrott rajta. Hihetetlen öröm fogta el, amikor amazt felbukni látta.
Ő nem bukik fel!
Hirtelen
erős szúrást érzett az oldalában. Most, mindjárt, mindjárt összeroskad.
Utolérték, el is hagyták jónéhányan. Azt hitte, a szíve hasad meg. Mind többen
és többen száguldottak el mellette. És ő nem bírt velük tartani!... A cipője
szorította a lábát. Ő nem szokott cipőben futni. Úgy érezte, mintha ólomból
lenne az a vékony cipő. Le kellene vetni… Nem vetette le. Csak futott, inkább
csak vánszorgott tovább. Egyszer az egyik cipője valahogyan lemaradt a lábáról.
Egy éles kő felhasította a talpát. A szúrás kegyetlen erővel nyilallt az
oldalába. Meg kellett állni… Ismét elhagyták egypáran. A megmaradt cipőjét
dühösen rúgta le a lábáról.
Ebben
a pillanatban, mint egy ütésre, megszűnt a szúrása. Hihetetlen könnyűnek érezte
magát. Mint az antilop, úgy iramodott előre.
Ami
ezután következett, az már csak gyerekjáték volt.
Egymás
után maradtak el mögötte, akik az imént őt hagyták el. Már csak négy futót
látott maga előtt. Sokáig nem bírta elérni őket. Azok éppen úgy futottak, mint
ő. De nem félt, hogy nem kerül elébük. Amilyen biztosan tudta még otthon, hogy
ő, és csak ő lehet az első, olyan biztosan érezte most, hogy utol kell érnie
őket. Csak egy keveset fokozni az iramot és már előttük lesz. Először az
egyiket érte utol. A másik valamivel előbbre járt. De csak pár lépéssel. Ezt
már nem is akarta utolérni. Legalább egyelőre nem. Sőt, akit már utolért, azt
sem igyekezett elhagyni. Együtt futott vele. Már úgy futott, mint egy gép. Nem
gondolt semmire. Csak azt érezte, hogy jobban is kibírná. De nem kell. Még ráér
az iramot fokozni. Majd ha közelebb lesz a célhoz. És így hármasban soká,
nagyon soká futottak együtt.
Egyszerre
az villant az eszébe, hogy hátha vannak olyanok, akik sokkal előbbre járnak,
akik az elején eltűntek a szeme elől! Mint a szélvész, úgy nyargalt el a másik
kettő mellett. Rohant, ahogy csak bírta. Tudta, hogy nem érhetik utol. Nem is
nézett hátra. Csak előre. Az út kanyargott. Nem látott az útból, csak keveset.
Rohant, hogy minél előbb elérje a kanyarodó végét. Ott újabb kanyarodó következett.
Megint nem látott sokat az útból. Az a gondolat, hogy valaki lehet még előtte,
megszázszorozta az erejét. Alig vette észre, hogy nyílegyenes útra ért, ahol
semmi sem gátolta a kilátást. Nagy messziségig sehol nem látott futót maga
előtt. Rohant tovább. Egyszerre feltűnt előtte a város. A cél! Egy pillanatra
azt hitte, hogy a győztes már a célnál van azóta. De nem lehet! A zene szólna.
És az aréna üvöltene, mint eddig is, a többi versenyeken! Az ő füle, amely a
számum suhogását már mérföldekre meghallja, meghallaná az aréna hangját, ha
csak zümmögés lenne is!
Valami
halálos bizonyosság azt súgta, hogy senki sincs előtte. Erre lelassított.
Hátranézett. A két futó messze mögötte futott. Engedte őket közelebb. Már
tisztán látta, mily szörnyű küzdelmet vív az a kettő – egymással. – Mert ővele
már nem lehet. Ő már első!... és minduntalan hátranézett. Csak most vette
észre, hogy emberek sorfala között fut. Ismeretlen szavakat kiabáltak feléje.
Volt, aki kézzel-lábbal hadonászott, volt, aki virágot dobott eléje az útra.
Aztán feltűnt az aréna kapuja. Mint a szélvész, úgy rohant át rajta.
Ahogy
az aréna megpillantotta őt, a győztest, egetverő ordítást hallott. Az ordítás
szünet nélkül tartott, amíg az aréna pályáját körülfutotta és a legnagyobbra
fokozódott, amikor átszaladt a célvonalon… Úgy érezte, akár a világ végéig is
el tudna most futni. Egész énjét a győzelem viharos öröme töltötte be.
Most
hirtelen csend lett. A nagy csendet harsogó, de az ő fülének idegen hangok
törték meg. Nem értett belőlük semmit, csak egy szót. Egy nevet. Az ő nevét! A
győztes nevét!... Azt hitte, elájul a kimondhatatlan örömtől. Azután egy nagy
zászló szaladt fel egy rúdon és egy ismert dallam ütötte meg a fülét. A zene
utolsó hangjai, még az előbbinél is hatalmasabb üvöltésben vesztek el. Többre
aztán nem emlékezett…
És
amikor a legnagyszerűbb küzdelem diadalmas hőse, ott az ágyán fekve,
gondolataiban idáig elérkezett, hihetetlen fájdalom nyilallt belé.
Azt
a zászlót ő már sokszor látta; azt a dallamot ő már sokszor hallotta… Az a
zászló volt az, amelyet annyira gyűlölt. Az a dallam volt az, amely annyiszor
felforralta a vérét. Az a zászló és az a dallam volt az, amely annyiszor
felforralta a vérét. Az a zászló és az a dallam volt az, ami eszébe juttatta
nem egyszer, nem százszor, de minden órában, hogy az ő gyönyörű sivatagján,
ahol olyan szabadnak érezheti magát az ember, mégsem szabad sem ő, sem az ő
nemzetsége… Az a gyűlölt zászló, amelyet neki és egész nemzetségének a
legmélyebb tisztelettel kell illetni, az az ezerszer meggyűlölt dallam, melyet
neki és egész nemzetségének csak fedetlen fővel szabad hallgatni, az ő zsarnok
és embertelen, sápadt képű uraiknak, az ő nemzetségét letipró két gyűlöletes
eszköze… Ó, hiszen neki, az ő nemzetségének is van zászlója! Szép, tigrisfejes
zászló! De arra csak lopva szabad rátekinteni… Az ő nemzetségének is van drága,
szép dallama! Emennél szebb, gyönyörűbb, ezerszer gyönyörűbb tüzes harci
induló! De azt csak titokban szabad dúdolni…
A
fájdalom éles karmokkal vájta be magát mind mélyebben a szívébe. – Hát miért
nem az ő zászlóját húzták fel arra a rúdra?... Miért nem az ő harci indulója
zendült fel ma délután?... Hát ezrét hozták őt ide, hogy az a gyűlölt zászló
lobogjon az égre, hogy az a gyűlölt dallam zendüljön meg?... Ezért kínlódott, szenvedett
ennyit, hogy eljusson a mai versenyre?... Ezért küzdött a mai versenyen?... Hát
csak ezért… Az ő rabtartó zsarnokainak a dicsőségéért…
A
fájdalom és a gyűlölet, mint szeges ostor hasított végig a leigázott sivatag
szülöttén. Őrjöngve ugrott le az ágyról. első pillantása a hatalmas
babérkoszorúra, a mai gyötrelmes diadal jelképére tévedt. Mint a sakál a
dögnek, úgy esett neki. Tépte, szaggatta, marcangolta a kezével, a fogával,
ahogy csak bírta. A széttépett levelek beborították a kis szobát, az asztalt, a
székeket, az ágyat, mindent. És mintha az embert ördög szállotta volna meg, úgy
toporzékolt a széttépett leveleken. Aztán egyszerre halálos fáradtan lezuhant
az ágyra és a legnagyszerűbb küzdelem diadalmas hőse, a sivatag szélének
rabságban született szülötte úgy zokogott, mint egy gyermek…
Forrás: Napkelet 6. évf. 21. sz. (1928. november 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése