2019. szept. 4.

Eörsy Levente: A világbajnok




AMIÓTA az üvöltő aréna bábeli zűrzavarából kimenekült, ott feküdt a szállóbeli szobája ágyán. Csak úgy porosan, piszkosan. Nem is tudta, hogyan került oda. Nem emlékezett semmire. Csak feküdt, mint egy darab fa. A város, az idegen város zsivaja tompán morajlott fel hozzá az utcáról, a lefüggönyözött ablakon át.

Ahogy a zsibbadtság kezdte elhagyni tagjait, gondolatai is éledezni kezdtek. Legelsőnek az ünneplés forró perceit léte újra át. Látta a végtelen tömeget, amint lelkendezve ordított, üvöltött, tombolt a hatalmas arénában. Sok-sok ezer ember mind őt ünnepelte. Őt, egyedül őt, a legnépszerűbb küzdelem tegnap még ismeretlen és nem várt győztesét, a maratoni futás bajnokát.

Mert senki sem hitte, senki sem várta, hogy ő lesz a győztes. Csak ő maga. Ebben a nagy sokadalomban talán egyedül csak ő hitte, nem hitte, de tudta, hogy csak ő győzhet. Ó, milyen régen várta ezt a napot! S most itt van! Beteljesedett minden,a hogy hitte és remélte.

S ahogy most ott feküdt, tagjaiban a hatalmas küzdelemnek már jóleső zsibbadásával, eszébe jutott az a tengernyi küzdelem, ami ezt a mai diadalt elhozta. Az a majdnem fakír élet, mellyel gyötörte magát hosszú időn keresztül, hogy egész valóját képessé tegye a mai nagy megpróbáltatásra. A nap égő heve, mely úgy tűzött rá, amikor órákon át futott a forró homokon. Az izzó homok, amely kivérezte és csak annál jobban égette a talpát. A szép csillagos esték, amikor olyan jó lett volna az ég gyönyörű pompáját csodálni, melyet nem csodált, mert azalatt inkább futott. A sok hajnal, amelyet szívesen átaludt volna. De a napnál korábban kelt és futott. Eszébe jut minden, minden, amivel gyötörte magát. Ezek a visszaemlékezések most olyan elevenen lepték meg, hogy szinte újra átélte, szinte újra érezte valóságuk minden pillanatát.

De a mai nap feledtetett mindent. Lázas fejében az elmúlt szenvedések helyébe újra a mai nap ragyogó valósága lopózott be. Még zsibbadt volt ugyan minden izma, hogy mozdulni se tudott, ez a zsibbadtság azonban nem fájt többé. Agyának minden porcikájában tovább lüktetett a mai verseny förgetege.

Amikor elindultak, voltak, akik úgy otthagyták, hogy mire észrevette, már messzire jártak. Ijedten vette észre, hogy mindjobban lemarad. Az ereje valahogy elhagyta. A hosszú utazás, a hűvös, nehéz levegő, melyet ittlétének pár napja alatt nem bírt még megszokni, elvette az erejét. De azért futott tovább. Egyszer hátranézett. Akkor látta, hogy sokan vannak még mögötte is. Hát nem ő az utolsó… Nem ő! Új erő ömlött beléje. Egy kékinges futót, aki az imént még messze előtte rohant, utolért. Egy darabig egymás mellett futottak. A kékinges lassankint elmaradt. Aztán elért egy másodikat, harmadikat, tízediket is. Elhagyta őket. Már nem nézett hátra. Már csak előre nézett. Már csak azt nézte, ki van előtte. Még sokan voltak. Talán még többen is vannak! Olyanok, akiket ő már nem lát!... Sebaj! Annál nagyobb erővel, előre! Ismét elhagyott egypár futót. De még mindig sokan voltak előtte. Az egyik felbukott. Nem is kelt fel. Keresztül ugrott rajta. Hihetetlen öröm fogta el, amikor amazt felbukni látta. Ő nem bukik fel!

Hirtelen erős szúrást érzett az oldalában. Most, mindjárt, mindjárt összeroskad. Utolérték, el is hagyták jónéhányan. Azt hitte, a szíve hasad meg. Mind többen és többen száguldottak el mellette. És ő nem bírt velük tartani!... A cipője szorította a lábát. Ő nem szokott cipőben futni. Úgy érezte, mintha ólomból lenne az a vékony cipő. Le kellene vetni… Nem vetette le. Csak futott, inkább csak vánszorgott tovább. Egyszer az egyik cipője valahogyan lemaradt a lábáról. Egy éles kő felhasította a talpát. A szúrás kegyetlen erővel nyilallt az oldalába. Meg kellett állni… Ismét elhagyták egypáran. A megmaradt cipőjét dühösen rúgta le a lábáról.

Ebben a pillanatban, mint egy ütésre, megszűnt a szúrása. Hihetetlen könnyűnek érezte magát. Mint az antilop, úgy iramodott előre.

Ami ezután következett, az már csak gyerekjáték volt.

Egymás után maradtak el mögötte, akik az imént őt hagyták el. Már csak négy futót látott maga előtt. Sokáig nem bírta elérni őket. Azok éppen úgy futottak, mint ő. De nem félt, hogy nem kerül elébük. Amilyen biztosan tudta még otthon, hogy ő, és csak ő lehet az első, olyan biztosan érezte most, hogy utol kell érnie őket. Csak egy keveset fokozni az iramot és már előttük lesz. Először az egyiket érte utol. A másik valamivel előbbre járt. De csak pár lépéssel. Ezt már nem is akarta utolérni. Legalább egyelőre nem. Sőt, akit már utolért, azt sem igyekezett elhagyni. Együtt futott vele. Már úgy futott, mint egy gép. Nem gondolt semmire. Csak azt érezte, hogy jobban is kibírná. De nem kell. Még ráér az iramot fokozni. Majd ha közelebb lesz a célhoz. És így hármasban soká, nagyon soká futottak együtt.

Egyszerre az villant az eszébe, hogy hátha vannak olyanok, akik sokkal előbbre járnak, akik az elején eltűntek a szeme elől! Mint a szélvész, úgy nyargalt el a másik kettő mellett. Rohant, ahogy csak bírta. Tudta, hogy nem érhetik utol. Nem is nézett hátra. Csak előre. Az út kanyargott. Nem látott az útból, csak keveset. Rohant, hogy minél előbb elérje a kanyarodó végét. Ott újabb kanyarodó következett. Megint nem látott sokat az útból. Az a gondolat, hogy valaki lehet még előtte, megszázszorozta az erejét. Alig vette észre, hogy nyílegyenes útra ért, ahol semmi sem gátolta a kilátást. Nagy messziségig sehol nem látott futót maga előtt. Rohant tovább. Egyszerre feltűnt előtte a város. A cél! Egy pillanatra azt hitte, hogy a győztes már a célnál van azóta. De nem lehet! A zene szólna. És az aréna üvöltene, mint eddig is, a többi versenyeken! Az ő füle, amely a számum suhogását már mérföldekre meghallja, meghallaná az aréna hangját, ha csak zümmögés lenne is!

Valami halálos bizonyosság azt súgta, hogy senki sincs előtte. Erre lelassított. Hátranézett. A két futó messze mögötte futott. Engedte őket közelebb. Már tisztán látta, mily szörnyű küzdelmet vív az a kettő – egymással. – Mert ővele már nem lehet. Ő már első!... és minduntalan hátranézett. Csak most vette észre, hogy emberek sorfala között fut. Ismeretlen szavakat kiabáltak feléje. Volt, aki kézzel-lábbal hadonászott, volt, aki virágot dobott eléje az útra. Aztán feltűnt az aréna kapuja. Mint a szélvész, úgy rohant át rajta.

Ahogy az aréna megpillantotta őt, a győztest, egetverő ordítást hallott. Az ordítás szünet nélkül tartott, amíg az aréna pályáját körülfutotta és a legnagyobbra fokozódott, amikor átszaladt a célvonalon… Úgy érezte, akár a világ végéig is el tudna most futni. Egész énjét a győzelem viharos öröme töltötte be.

Most hirtelen csend lett. A nagy csendet harsogó, de az ő fülének idegen hangok törték meg. Nem értett belőlük semmit, csak egy szót. Egy nevet. Az ő nevét! A győztes nevét!... Azt hitte, elájul a kimondhatatlan örömtől. Azután egy nagy zászló szaladt fel egy rúdon és egy ismert dallam ütötte meg a fülét. A zene utolsó hangjai, még az előbbinél is hatalmasabb üvöltésben vesztek el. Többre aztán nem emlékezett…

És amikor a legnagyszerűbb küzdelem diadalmas hőse, ott az ágyán fekve, gondolataiban idáig elérkezett, hihetetlen fájdalom nyilallt belé.

Azt a zászlót ő már sokszor látta; azt a dallamot ő már sokszor hallotta… Az a zászló volt az, amelyet annyira gyűlölt. Az a dallam volt az, amely annyiszor felforralta a vérét. Az a zászló és az a dallam volt az, amely annyiszor felforralta a vérét. Az a zászló és az a dallam volt az, ami eszébe juttatta nem egyszer, nem százszor, de minden órában, hogy az ő gyönyörű sivatagján, ahol olyan szabadnak érezheti magát az ember, mégsem szabad sem ő, sem az ő nemzetsége… Az a gyűlölt zászló, amelyet neki és egész nemzetségének a legmélyebb tisztelettel kell illetni, az az ezerszer meggyűlölt dallam, melyet neki és egész nemzetségének csak fedetlen fővel szabad hallgatni, az ő zsarnok és embertelen, sápadt képű uraiknak, az ő nemzetségét letipró két gyűlöletes eszköze… Ó, hiszen neki, az ő nemzetségének is van zászlója! Szép, tigrisfejes zászló! De arra csak lopva szabad rátekinteni… Az ő nemzetségének is van drága, szép dallama! Emennél szebb, gyönyörűbb, ezerszer gyönyörűbb tüzes harci induló! De azt csak titokban szabad dúdolni…

A fájdalom éles karmokkal vájta be magát mind mélyebben a szívébe. – Hát miért nem az ő zászlóját húzták fel arra a rúdra?... Miért nem az ő harci indulója zendült fel ma délután?... Hát ezrét hozták őt ide, hogy az a gyűlölt zászló lobogjon az égre, hogy az a gyűlölt dallam zendüljön meg?... Ezért kínlódott, szenvedett ennyit, hogy eljusson a mai versenyre?... Ezért küzdött a mai versenyen?... Hát csak ezért… Az ő rabtartó zsarnokainak a dicsőségéért…

A fájdalom és a gyűlölet, mint szeges ostor hasított végig a leigázott sivatag szülöttén. Őrjöngve ugrott le az ágyról. első pillantása a hatalmas babérkoszorúra, a mai gyötrelmes diadal jelképére tévedt. Mint a sakál a dögnek, úgy esett neki. Tépte, szaggatta, marcangolta a kezével, a fogával, ahogy csak bírta. A széttépett levelek beborították a kis szobát, az asztalt, a székeket, az ágyat, mindent. És mintha az embert ördög szállotta volna meg, úgy toporzékolt a széttépett leveleken. Aztán egyszerre halálos fáradtan lezuhant az ágyra és a legnagyszerűbb küzdelem diadalmas hőse, a sivatag szélének rabságban született szülötte úgy zokogott, mint egy gyermek…

Forrás: Napkelet 6. évf. 21. sz. (1928. november 1.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése