Máshol hullámos, lágy selyem
az éj, de álnok, zord verem:
a lápokon s a réteken.
Az éj alatt, az ég alatt
felhőben-rongyban tarka had
megállás nélkül fut, szalad.
Egysár az ég: se út, se rámpa,
a hold kormos istállólámpa,
felhőkordé kocog nyomába…
Borzongás fogja a falut,
a mécses mind-mind kialudt,
závár kígyóz be sok kaput.
Nyárfák mögül mint vén ihász
egy templom tornya szélvigyáz,
szivét kulcsolja éji gyász.
Harangszive zsong vészesen:
„Vigyázz! Ne mozdulj! Csendesen!
az éjfél mindjárt megjelen
s ezer lidérctüz áll lesen
sötét hansági réteken!”
Ha másnap kérded: jaj, ki volt?
a vészben-éjben ki csiholt
fojtott harangszót, félsikolyt?
Az égbolt újra kék selyem,
nem zord verem: azúrterem
s a réteken:
fűzfasíp trilláz, dal terem,
s ezer pacsirta énekel…
Forrás: Napkelet 6. évf. 23. sz. (1928. december 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése