Kállay Miklós: Bibó Lajos: Anyám – kétkötetes regénye

Bibó Lajos kétkötetes, méreteiben is jelentős munkája új regényírót ad irodalmunknak és új regényírót mutat be a magyar olvasóközönségnek. Az irodalomban már eddig is helye volt Bibónak, ez a regény legfeljebb rangsorban előkelőbbé, megalapozottságban biztosabbá teheti ezt az elhelyezkedést De az olvasóközönség, amely mégis a regény révén köt legközvetlenebb ismeretséget az íróval, csak most férkőzhet igazán a közelébe. A színpadi siker, amelyben már volt az írónak része, lehet hangosabb, külsőségeiben fényesebb, de az igazi benső összeforradás, a meghitt viszony író és közönsége közt csak a regény útján szokott megérni.

Az Anyám… Bibó első regénye. Egy jelentékeny egyéniség először tárja ki benne magát minden melléktekintet, minden fenntartás és megalkuvás nélkül, őszintén, nyersen, kemény igazsággal a közönség, sőt talán önmaga előtt is. Lesznek, akik megriadnak tőle, mert félelmes, vad, sötét mélyei vannak, amelyekbe szédítő belenézni, mert brutális, kegyetlen, magát és olvasóját véresre marcangoló; lesznek, akik bámulni fogják, lelkesednek, rajongnak érte, mert megérzik benne az erőt, a kemény, férfias egyéniséget,meglátják a sziklák öbléből, áporosodott borc-odukból napfényre mosott aranyat; lesznek, akik szeretni fogják, mert megbabonázza őket a gyöngéd költő, akinek szavaiban csókok méze illatozik, a szív áhítatának leboruló himnuszai csendülnek. De egy bizonyos: senki nem maradhat közömbös iránta. Gyűlölni vagy szeretni fogják a könyvet, se semmiképpen nem szabadulhatnak hatásáról; és ennél nagyobb sikere nem lehet első regénynek. Bizonyos, hogy aki a regényt elolvasta, kíváncsi lesz az írónak minden sorára, minden lélegzetvételére. Ez a könyv  mindenkinek a lelkéig nyúl, kegyetlenül belémarkol. De akinek kissé elrestült érzésvilága nem a felszínek zökkenéstelen köznapiságát kedveli, örülni fog ennek a megrázkódtatásnak. Bibó kemény ököllel, kíméletlen szilajsággal vág a szívünkre, hogy nyomban könnyes meghatottsággal csókolja le róla a fájdalmat.

*

Az Anyám jelentősége abban áll, hogy Bibó nemcsak új regényt ad benne, hanem nálunk csaknem teljesen új utat is keres és új hangot szólaltat meg. Ez az író, aki talán minden külföldi befolyástól a legfüggetlenebb mai íróink közt, aki igazán a maga lábán jár és csak a saját szemével lát, először kapcsolódik be nálunk ösztönösen és mégis csaknem teljes biztossággal a legmodernebb nyugati regényformába.

Angliában, ahol most a regény új nagy renaissance-át éli, egymás után jelennek meg az önéletrajzi regények. Bibó nagy munkája is ilyen önéletrajzi regény. De a szerző nem a könnyű, első személyben megírt vallomásformát választotta. Sőt ellenkezőleg, azt az egészen művészi formát, hogy önmagát testesíti meg a regény hősében s a saját életének eseményeiből, emlékeiből épít regényt a hős köré. De más tekintetben is belekapcsolódik Bibó regénye a regényfejlődés legújabb irányvonalába. Freud tanár felfedezése, hogy lelki életünk legkülönösebb megnyilvánulásai, legmegmagyarázhatatlanabb ösztönéletünk, vágyaink, sokszor megokolatlannak látszó elhatározásaink és tetteink, különböző gátlásaink,t esti és lelki bántalmaink, neurotikus tüneteink régi, elnyomott vágyakra, félbe maradt cselekedetek emlékeire, eltitkolt és elfeledett bűnökre vezethetők vissza, csodálatos, új lehetőségeket nyitott meg a regényírás számára. A múlt sejtelmesen, az öntudatlanság homályában tovább él bennük és van modern orvostudomány, amely azzal gyógyít, hogy lélekelemzés segélyével napfényre hozza a homályban rejtőzködő múltat, leleplezi a zsarnok kísérteteket, eloszlatja a félelmet, amelyek baljósan lappangó sejtelmeivel a jelenen uralkodnak és ez a nagy leszámolás rendesen gyógyulással is jár. Ugyanezt a módszert követi rendkívüli lelki jelenségek megmagyarázására, gyötrő és ki nem tapogatható lelki kórok, kínzó neuraszténiák gyógyítására a pszichoanalitikus regény. Az Anyám nemcsak autobiografikus regény, hanem ilyen pszichoanalitikus regény is, mégpedig ennek olyan tiszta formája, amilyen külföldi nagy irodalmakban is csak a legritkábban fordul elő. Valósággal iskolapéldája lehetne a pszichoanalitikus regénynek, amelyben a lelki orvossá vált író, mint gyóntatóatya vagy mint vizsgálóbíró kényszeríti ki hőséből a múlt nagy vallomását.

A regény hőse Keresztes György író, akit rettenetes életunalom, önutálat, a cselekvésnek valami kimondhatatlan csömöre, tehát a legelőrehaladottabb neuraszténia kínoz, egy öregasszonnyal találkozik, aki valami ügyes-bajos dolgában fordul hozzá. Mintha szíven ütnék, mikor ezt az öregasszonyt meglátja. Nem találja helyét. Életcsömöréhez most ideges nyugtalanság is járul. Nem segít a bor. Nem tudja beleölni érthetetlen remegését tivornyák mámorába. Éjszakákat tölt álmatlanul. Aztán rájön, hogy ez az öregasszony elhalt édesanyjához hasonlít. És édesanyja emléke fájó sebeket szakít fel benne. Úgy érzi, hogy nagy adósság nyomja lelkiismeretét. Szilaj, fékezhetetlen indulatoktól korbácsolt természete csak ridegséggel, durvasággal fizetett azért a sok gyöngédségért, amellyel anyja elhalmozta. De nem csak ez terheli a lelkét. Az emlékezés világánál bomladozni kezd a múlt homálya, furcsa rémek, önmaga előtt is titkolt bűnök, apró komiszságok, nyomban megbánt, de le nem vezekelt kegyetlenségek, egy tomboló, iránytalanul tévelygő fiatalság minden salakja, soha napfényre nem került becstelenségek, ki nem feküdt lázak, végig nem csókolt szerelmek meresztik rá torz arcukat a félhomályból. És Keresztes úgy érzi, szemébe kell néznie a kísérteteknek, le kell számolnia a múlttal. Tudatosan és kemény akaratlan felidézi hát a múltját; a gyermeksége éveit, a fiatalsága vad káoszát, férfivá válásának fájdalmas válságait. Kíméletlenül leleplezi önmagát. Nem szépít semmit. Lenyúl a lelke legmélyebb zugába. Szinte kínvallatással csikarja ki magából a legtitkoltabb bűnök beismerését. A léleknek a megismerés fanatikus dühével végzett viviszekciója ez. Teljes leszámolás a múlttal, amelynek végén be kell következnie a gyógyulásnak. Az új bűn és bűnhődés ez, amelyet az új Dosztojevszkij írhatott meg a pszichoanalízis korában.

Bibó azonban a múlt filmjét sem sablonosan pörgeti le egyvégtében. Egészen különös, bravúros művészettel, következetesen keresztül vitt szerkezetet ad regényének. A regényben a múlt eseményei a legszorosabban összefonódnak a jelen cselekményével. A regén két síkban halad egyszerre. A szerző félkezével a múlt filmjét pörgeti vissza, másik kezével a jelen eseményeiről készít felvételt. És ahogy a regény meséje állandóan ide-oda hullámzik múlt és jelen között, úgy hányódik a hős a jelenben két nő között. Ez a különös, sokszor egészen bonyolult szerkezet, az eseményeknek állandó egymásba kuszálódása, különös színt, szokatlan hangszerelést ad a regénynek és túlfűtött atmoszférájában olyan feszültséget teremt, amely ebben a formájában mindenesetre egészen új és egyéni irodalmunkban.

*

A regénynek tehát kettős cselekménye van. Az egyiket eleinte töredékesebben, később egyre terjedelmesebb összefüggésekben a múltból idézi vissza az író, a másik a jelenben folyik. a múlt határozottan érdekesebb és izgalmasabb, mint a jelen, ami bizonyos kiegyensúlyozatlanságot eredményez. A jelen kevésbé szuggesztív, mint a múlt. Eleinte csaknem küzdeni kell a szerzővel. Nem akarunk neki behódolni. Lázadozunk ellene. Úgy érezzük, hogy a feneketlen pesszimizmus, a vad életundor, a beteges halálmámor, a rothadásnak az a bűbája, amivel regényét elindítja, banális titánkodás, kongó dagály, amely mintha szörnyű disszonancia hamis akkordjával indítaná el egy élet hatalmas szimfóniáját. De aztán jön a gyermekévek első pár emléke. Lassan kitárul a múlt és egyszerre valami különös fény, valami kísérteties világítás lobban rá az előzményekre is. és nincs tovább megállás, nincs tovább ellenkezés, az író ereje ragad magával. Lihegve követjük, szenvedélyesen turkálunk a múlt sarában. Félig-meddig a saját emlékeink, a saját bűneink holt vázai kelnek itt életre. Mindennapi esetek ezek, amelyek mindenkivel megtörténhettek és mégis olyan mélyről jönnek, olyan lelki örvényekbe világítanak, az író olyan lihegő dinamikával mondja el őket, a szemléltető naturalizmusnak olyan brutális kézzelfoghatóságával, hogy gyakran a hátunk borsódzik belé.

A gyermekszadizmus kegyetlenségei, az ösztönös szexualitás első, vad nyugtalansággal csókolt csókjai, Joli és Kató a kamaszlángolás első föllobbantói, a vágy forró lázától kigyulladt gyermekheterák után az eszeveszett tombolás az alkoholmámor és az érzéki bódulatok dühös bacchanáliáin. Majd a háború véres, kínok és förtelmek orgiáitól iszonyú infernója. Az életnek olyan zsivajos, lihegő, lázongó, még ujjongásában és szilaj heje-hujázásában is olyan gyötrelmes kermessze ez, olyan duhajon zsíros és kínoktól részeg, mintha egy Jan Steen-be oltott Breughel festette volna monumentális freskóját. Egy élet vergődése ez abban a szörnyű s végtelen vergődésben, amivé Bibónál az élet keseredik.

*

De ez a múlt. A jelenben inkább ott erős Bibó, ahol a múlt jár kísérteni az egyre ismétlődő fulladozó tivornyákban. A kettős szerelmi történet, Keresztes György ingadozása Györkyné és Margit között nem egészen átgondolt, nem egészen tiszta. Homályosan, sejtelmesen áll előttünk ez a kettős szerelmi tétovázás. Keresztes ingadozik, nem biztos önmaga felől, de talán azért, mert az író sem tisztázta magában a dolgot. Nem egyszer üreseknek találjuk itt a nagy szavakat, hamisnak, tettetettnek a nyers őszinteségeket, mert nem érezzük mögöttük a tragikus szenvedély kényszerítői erejét. Különösen Margit alakja nem elég életteljes. Róla tudunk legkevesebbet, őt látjuk a leghomályosabban. Pedig mennyi életet, mennyiduzzadó erőt, mennyi lihegő elevenséget tud adni az író néha legjelentéktelenebb epizódalakjainak is. Joli csókjainak méze szinte a szánkon édesedik. Kató ölelésének forrósága egészen megperzsel s a kis Farkas csamangó Veron mártírszerelmének liliom illata a könnyekig megbódít. Györkyné egész megjelenésében több mint konvencionális, inkább sznobisztikus. Az író nem ismeri közelről ezt a típust. Margit alakját pedig nem merte plasztikusan megformálni. Ezért hull olyan előkészítés nélkül, olyan indokolatlanul a kezébe a végső győzelem. Ezért nem vagyunk benne egészen biztosak, hogy sikerült-e teljesen a leszámolás a múlttal. Megfizetett-e Keresztes György azzal, hogy egy lélegzetelállítóan szép jelenetben leteszi a halott öregasszony ölébe hónapok fáradtságos utánajárásnak az eredményét és elrebegi, hogy megfizetett? elég vezeklés-e a régi bűnökért a múltak még egyszer végigszenvedett kínja? Talán elég volna ez a vezeklés, ha biztos horgonyát éreznők a jövő reményének. De Margitot a regényben nem ismertük meg eléggé ahhoz, még kevésbé ismertük meg Keresztes vonzalmának erejét Margithoz, hogy igaznak, erősnek és tartósnak érezhessük azt az életörömet, amellyel a regény befejezése két kötet kietlen pesszimizmusából egyszerre a bizakodás, a termő bőséggel buzgó élet verőfényes optimizmusába csap át.

*

Keresztes György a regény hőse nemcsak az író megszemélyesítője, hanem tipikus képviselője annak a háború előtti fiatal nemzedéknek, amely a vidéki magyar középosztály fiai közül tele tehetséggel, tele becsvággyal, tele alkotásra, nagyra törő lázzal, szertelen temperamentumtól hevülve került bele az életbe. Nietzschét Wilde hedonizmusán átszűrve ismerte meg. Esztétikai kultúrájának nőies dekadenciáját magára erőltetett cezaromániával álcázta, mind egy kis übermenschnek képzelte magát, a féktelen individualizmus condottierejének, akinek szűk volt Macedónia. Hogyne lett volna szűk a zsíros, háj- és dohányszagú alföldi parasztváros. Lehúzta őket a saját súlyuk, mint szárnyuk szegett egzotikus madarak ténferegtek a szennyben és sárban. Fantáziájukat a legféktelenebb dorbézolással fűtötték alá, bor- és pálinkagőztől álmodtak Párizsról. Olcsó csókok züllött vásárán ölelték ábrándjaik princesse lointainejét. Gyökértelenül, levegőtlenül, a tehetetlenség vonaglásával rángatóztak, mint esetlen bábok a megcsontosodott, kispolgári társadalom kalodájában, amely félműveltségének bamba gőgjével kacagta esetlenségüket. Titáni gyermekek voltak ezek és rettenetes tanácstalanságukra egyszerre rászakadt a háború vérnásza, hogy a sors korbácsával hajszolja férfivá őket. A mai harmincöt-negyvenévesek nemzedéke ez. És Bibó nagy regényében ennek a nemzedéknek tragikus sorsát írta meg. Keresztest magáról mintázta, de regénye többi szereplőjének is élő modellje van a ma író- és művészvilágában. Olvasás közben rájuk ismerhetünk. Megnevezhetjük őket. De azért az Anyám távol van attól, hogy kulcsregény legyen. Bibó első regénynél egészen szokatlan erővel fokozza szinte monumentálissá alakjait és a köréjük torlódó eseményeket. Regénye nemcsak vezeklő, töredelmes gyónás, hanem korregény is, egy egész magyar nemzedék carmen lugubreje.

*

Első regényeknél szokatlan erő és monumentalitás, de első regényeknél éppen nem szokatlan zsúfoltság és fülledtség van Bibó regényében. Az író első nagy alkotásába belé akar erőszakolni mindent. Ezért vannak a regényben a tagadhatatlan szerkezeti bravúr mellett szerkezeti egyenetlenségek. És ugyanezeket a szélsőségeket mutatja a regény stílusa is. Bibó néha több mint naturalista. Az expresszionizmust előkészítő neonaturalizmus, a mai francia esztétika meghatározása szerint az úgynevezett naturizmus ez, amely szinte kéjeleg a leírások, az elbeszélések brutális természetességében és sokszor csaknem az ízléstelenségig aprólékos részletrajzzal teszi szemléltetővé a nem mindig legesztétikusabb, természetes folyamatokat. De aztán egyszerre a másik végletbe csap. A költő zeng belőle. A legduhajabb tivornya közepén ráüt a szív piros tamburájára és álomhúrokon, liliomzengésű, túlvilági illatú üveghangokat csal ki a boros öklendezések közt. Alig van írónk, aki magasabb, tömörebb, acélosabb veretű és egyénibb zamatú prózát írna nála. De néha ez a próza egyenesen versbe kívánkozik. A kis cigánylány, Farkas csamangó Verona halál küszöbén énekelni kezd a kórházi ágyon. Így írja le: „Ez az étheri rezgésnél üdébb és légiesebb hang nem jöhetett emberi szájból, ilyen halkan, ilyen angyalian, ilyen megfoghatatlanul gyöngéd és illatos ezüstcsengéssel harmat hullhat csak virágra. Elvarázsolt jácintok énekelnek ennek a leánynak a szívében, vagy az örökké búsnak maradó szerelem lengeti búcsút intő fehér keszkenőjét benne?A tovatűnő percek után küldött istenhozzád fehér galambjai szállnak hangjában a sötét vizek felett?”

És az ilyen képek ezer változatban, káprázatos gazdagságban, szinte fülledt és merevítő pompában, mint új bizánci ikonok színes mennyországra halmozódnak, préselődnek itt egymásra. A naturista regényíró lépten-nyomon szimbolista költővé vedlik. Az a két kis novella, amelyet indokolatlanul illeszt ugyan a regényébe, önmagában befejezett remek, a legszebb stílromantika, ennek a műfajnak magister impecabilise, a Monelle könyvének szerzője, Marcel Schwob se tudta volna odalehelni gyöngédebb színekkel. Rengeteg salakot, szennyet, hínárt görget magával Bibó hatalmas regényének rohanó sodra, de az iszapból szivárványló gyémántok, izzó tüzű rubintok, hideg pompájával fénylő zafírok, szemet simogató, bársonyos-zöld smaragdok tündökölnek elő, egy egész kincseskamra, amelynek ismeretlen drágaságai lobogó képzelet csókjára nyíltak ki egy költő szívének bíbor gyöngykagylójában.

*

A Napkelet olvasóinak félig-meddig ismerős Bibó regénye. Az Anyám lélektani vázlatát Rabtűz címen folytatásokban közölte a Napkelet. Az Anyám mégis egészen új és egészen más regény. Ezt egészen érett, egészen rendíthetetlen lelkű olvasóknak írta a szerző. Itt az élet a maga leplezetlen meztelenségével tárul ki. Az író töredelmes gyónást végzett a regénybe. Tisztulni akart, le kellett hát magáról dobálni a bűnök förtelmét. A pap megbocsátó emelkedettségével és áhítatával kell fogadni ezt a gyónási titkot.

Forrás: Napkelet 6. évf. 22. sz. (1928. november 15.)