Thury Lajos (1896-1989): Válság

A MAMA türelmetlenkedett.

- Gyere már, fiam – kiáltotta a kapu alól. A leány odanézett, azután nyugodtan, sietés nélkül nyújtotta a kezét a fiúnak.

- Isten áldja, Zoltán. Viszontlátásra holnap ebéd után.

Mosolygott, az arcán kétoldalt két kis gödröcske támadt. A mozdulata, amellyel a kezét odaadta, lágy volt és kellemes. A fiú önkénytelenül is előbbre lépett egy fellépéssel, a leány felé, de azután mindjárt visszahúzódott és az arcában megrándult egy vonás, a homlokán végigfutott egy ránc. Megfogta a kis kezet és föléje hajolt.

- Várjon – mondta a lány. Két gyors mozdulattal lehúzta a kesztyűjét és úgy adta vissza a kezét. A fiú megcsókolta; a puha fehér kis kézből finom illat szállt és most már a fiú is mosolygott. A leány a szemébe nézett, egyenesen és derülten és megszorította a kezét.

- Korán jöjjön. Kap egy csésze feketét is.

- Igen. Mindjárt ebéd után.

A leány eltűnt a kapu alatt, Zoltán nekiindult az utcának. Lassan sétálgatott hazáig, otthon letette a gallérját, házi kabátba bújt, azután levélpapírt és borítékot szedett elő és kirakta az íróasztalára. Egy darabig lehajtott fejjel, elgondolkozva járkált az íróasztal előtt, néha-néha ránézett a levélpapírra és a tollszárra, amely a tintatartó szélén hevert. Azután hirtelen megállt, az öklével nagyot csapott a levegőbe és félhalkan mondta:

- Igen.

Leült az íróasztal mellé és írni kezdett. Minden szó készen állott a fejében, gondolkozás és habozás nélkül írta a levelet.

                   Magduska!

         Sajnos, már harmadik napja nem vagyok őszinte magához. Harmadik napja tudom, hogy tönkrementem, hogy vége mindennek, amiről együtt ábrándoztunk, vége az olaszországi nászútnak, a gellérthegyi villának és az egész gyönyörű, gondtalan életnek. Nem helyes, hogy mindezt csak most mondom el magának, de higgye el, nem könnyű ezt elmondani. Nem könnyű elgondolni azt, hogy magától távol kell élni, hogy soha többé nem látom magát, hogy örökre fel kell ébredni a szép álomból, amelyet együtt álmodtunk a boldogságról. Magduska, higgye el, nagyon nehéz.

         Édes, mégis rá kell magamat szánnom, egyebet nem tehetek. Maga kedves, bájos, de törékeny kis teremtés, amit én most ajánlhatnék magának, a gond, a munka, a bizonytalan jövő, nem magának való. ha szigorúan akarnék bánni önmagammal, talán azt is mondhatnám, hogy egyáltalán nem kellett volna közelednem magához; az én helyzetem mindig egy kicsit bizonytalan volt.

         Ne haragudjék rám, higgye el, alaposan megbűnhődöm mindenért. Most itt ülök az íróasztal mellett, egyedül és a szívem keservesen elszorul és még sok este fogok így ülni, magányosan és szerencsétlenül. Elmondhatatlanul szeretem magát.

         Legyen boldog, egész szívemből, őszintén kívánom. Engem pedig felejtsen el.

         Kezét csókolom.

Letette a tollat, egy darabig csöndesen bámult maga elé. Nemsokára megint a levél után nyúlt, figyelmesen átolvasta, egy tollhibát gondosan kijavított benne. Határozottan elégedett volt.

- Szép levél – gondolta, bágyadtan elmosolyodva. – Egy kicsit szentimentális, de jó, meghatott és biztosan megható is. Hiába, meg kellett írni. Legyünk becsületesek.

Ez a becsületesség egy pillanatra kicsit jólesett, majdnem büszke volt rá, de azután mindjárt meglepte valami más.

- Hm. Igazán meghatott levél. Kiérezni belőle a szenvedést. Szenvedek, ugye? Igazán szenvedek?

Ezen jó darabig eltöprengett. Figyelte önmagát, még meg is tapogatta a szívét, nyugalmasan, szabályosan dobogott a mellénye alatt. Végre tisztán látott: nem, nem szenvedett. Az előbb még csakugyan érzett valami szorongást, de már az is elmúlt. Egy kicsit törődött volt, fáradt és ideges, de egyebet nem érzett. Ezen nagyon elcsodálkozott.

- Érdekes. Az ember azt hinné, hogy most sírva beleroskadok a karosszékbe, hogy beleverem a fejemet a falba, vagy egyéb hasonló oktalanságokat művelek és szó sincs róla. Egészen nyugodt vagyok. No, annál jobb, nagyon örülök. Ha már túl kell esni rajta, legalább essünk túl fájdalommentesen. Igazán úgy látszik, hogy több eszem van, mint hinné az ember: nono, azért csak el ne bízd magad.

Ezen a csöndes monológon jót mulatott. A levelet összehajtotta, borítékba tette és nyugodt, biztos vonásokkal írta rá a címet, a név alá odaírta, hogy sürgős és kétszer aláhúzta. Azután levetkőzött és lefeküdt, amint lehajtotta a fejét a párnára, mindjárt el is aludt.

Reggel egy kicsit kábultan ébredt. Megfürdött és addig öntözte magát hideg vízzel, míg a feje lassan ki nem tisztult. Magára kapott valami ruhát, úgy érezte, hogy megkönnyebbült. – Úgy, a nehezén túl vagyok -, gondolta és hamarosan jobb kedvű lett. Hazament, a reggelijét kérte és kényelmesen, nyugodtan megreggelizett, közben elolvasta az újságot is. Mikor aztán cigarettára gyújtott, odaállt a tükör elé. Nem volt megelégedve magával, bosszúsan eldobta a cigarettát és átöltözött. Egészen új barna ruhát vett fel, egyforma színű nyakkendőt és harisnyát keresett össze hozzá, a kabát szivarzsebébe kis selyemzsebkendőt dugott. Még arra is ügyelt, hogy a kézelő gombja és a nyakkendő tűje is egyforma legyen. Már a nyakkendőjét kötözte nagy gonddal a tükör előtt, mikor hirtelen megállt és elgondolkozott. Tulajdonképpen mire való ez a nagy öltözködés? Azután mindjárt eszébe jutott. Ó, persze. Ebédre vagyok hivatalos. Ebben meg is nyugodott. Könyvet vett elő és beleült az ablak előtt álló karosszékbe. az egyik lábát keresztülvetette a másikon, a nadrágját térdnél jól felhúzta, hogy a harisnya selyme kilátsszon, a fejét nekitámasztotta a karosszék támlájának, szóval könnyed és kellemes pózban ült, úgy érezte, hogy gondolkozó, kissé ábrándozó pózban. Elolvasott néhány oldalt, de azután csöngettek odakünn az előszobában, Zoltán felugrott és kirohant. A létráért jöttek a második emeletről. Zoltán minden ok nélkül ingerülten felelt és becsapta az ajtót. Megpróbált megint elhelyezkedni a karosszékben és a könyv után nyúlt, de nem volt türelme hozzá, egyébként már egy szóra sem emlékezett abból, amit az előbb olvasott. az ablakhoz lépett és lenézett az utcára, nagy érdeklődéssel figyelt egy tejeskocsit, amely lassan döcögött el a ház előtt és megállt a következő sarkon, azután fejcsóválva nézett egy kerékpárost, aki majdnem elgázolt egy gyermeket. A járdán csupa meglepően közönséges és ellenszenves ember nyüzsgött és Zoltán végül is felháborodottan fordult el tőlük. Nekiindult a szobának és járkálni kezdett az asztal körül. Lassan, nagyon lassan múlt az idő. Érhetetlenül lassan lett dél, azután egy óra. Közben néhányszor csengettek. Egyszer a postás jött és hozott egy árjegyzéket, meg egy képes levelezőlapot, azután egy koldus csöngetett. Zoltán felszólította, hogy menjen a pokolba. Végül Szabó urat keresték, a szomszéd lakót. Zoltán ránézett az órára: két óra volt. Megállt és elgondolkozott.

- Hm. A sürgős levelet feltétlenül kézbesítik két órán belül. Nyolc órakor bedobtam, tízre megkapta. Azóta már üzenhetett volna, felelhetett volna, el is jöhetett volna a mamával. Nem jön.

Egyszerre nagyon megdöbbent. Felkacagott és dühösen fordult önmaga ellen.

- Úgy! Hát ez az? Őt várod, ugye, őt várod egész délelőtt. Szép kis komédia. Őt magát vártad, nem is a levelét, azért volt a nagy kiöltözés, az ábrándos pózok a karosszékben! Azután csodálkozol, hogy nem szenvedsz. No, így már érthető. Hát mi ez, Komoly ember komoly elhatározása, vagy komédia? Igazán ostobaság.

- Tulajdonképpen miről van szó? Valami egészen haszontalan, szentimentális képzelődésről. Jön sírva, lihegve a nagy futástól, a nyakadba borul és úgy magához szorít, hogy majd megfojt és keservesen panaszkodik. Gonosz ember, hogy tehet velem ilyet. Miért okoz nekem ilyen fájdalmat. Igazán el tudta képzelni, hogy elszakadunk egymástól? Hát ezért szeretem magát? Ezért bízom magában? Nem cifraságnak készültem én a maga életében, nem apró csecsebecsének, amit az óraláncára akaszt, hanem asszonynak, becsületes társnak jóban és rosszban. ha baj van, ha gond van, kérem abból is a részemet. No igen, limonádé, komolytalan ábrándozás, neki több esze van ennél és most elég. Most azonnal elmész hazulról, nem komédiázol tovább, azonnal veszed a kalapodat és indulsz, úgyis várnak ebédre. Nem vársz tovább.

Habozva vette a kalapját és elindult. Nem jutott messze, csak a kapuig. Éppen akkor jött be a házba egy cifra ruhás, kerékpáros küldönc és Zoltán izgatottan visszafordult a nyomában. Nem hozzá jött, felment a harmadik emeletre és Zoltán elkedvetlenedve megint visszatért a szobájába. Nyugtalan volt és kedvetlen. Egyszer az ablaknál állt és kinézett az utcára, azután megint az asztal körül bolyongott, végül ledőlt a kanapéra és lehunyt szemekkel, mozdulatlanul hevert egy darabig. Úgy érezte, hogy most már kezd tisztán látni az egész ügyben.

- Tudja jól, hogy keservesen szenvedek. Neki legalább ezt kell hinnie, nem tudhatja, hogy bennem ilyen sok a lelkierő és tulajdonképpen, őszintén megvallva, nem is szenvedek. Neki most hinnie kell azt a vergődést és bánatot, ami tulajdonképpen természetes lenne. Mégsem jön, nem is üzen, nem törődik velem. Ez kegyetlenség. Nem szeret. Vége mindennek.

Estefelé megint csöngettek. Zoltán kiment az előszobába. Már az ajtó üvegablakán át megismerte az ő szobalányukat, de egy csepp izgalmat, vagy kíváncsiságot sem érzett. Nyugodtan vette át a levelet, amelyet a lány feléje nyújtott, pénzt kotort elő a zsebéből, odaadta neki, azután megint visszament a szobába. Fáradtan, törődötten ült le az íróasztal mellé és felnyitotta a borítékot. Az hullott ki belőle, amit ő is tudott, amire számított. Egy keskeny arany karikagyűrű és két rövid sor írás. Csak ennyi:

- Ne haragudjék rám. Isten áldja.

A kezébe vette a gyűrűt, megforgatta, megnézte a belevésett finom vonalú betűket, annak a napnak a dátumát, amikor együtt sétáltak a szigeten és együtt ültek a romok között. Kinyitotta az íróasztalfiókot, beledobta a gyűrűt, gondosan elzárta és zsebre tette a kulcsot. Ránézett a levélre, szigorúan, majdnem haragosan. A két ujja közé fogta a monogramos, halványlila levélpapírt és kettőbe hasította, azután még egyszer és még egyszer elhasította a darabokat. Az apró darabkákat odahullatta az íróasztalra. Hirtelen felbosszankodott. Most már oktalan vandalizmusnak látta ezt a pusztítást, soká keresgélt a papírdarabkák között, megpróbálta újra összerakni a két sor írást. Azután, hogy nem sikerült, dühösen lesöpörte az egészet a földre, felállt, vette a kalapját és elment.

Már a lépcsőn érezte, hogy nagyon éhes. A gyomra émelygett, szédült is egy kicsit. Egyenesen a vendéglőbe ment és megvacsorázott. Gyorsan és sokat evett és amint jóllakott, megint jobban érezte magát. Vacsora után átment a kávéházba és elolvasta az esti lapokat. Jó későre járt már az idő, mikor megint a fejébe nyomta a kalapját és nekiindult az utcának. Meglehetősen hűvös szél fújt, Zoltán megborzongott és fázósan dörzsölte a kezeit. Jóleső nyugalmat és tárgyilagos higgadtságot érzett magában.

- Tulajdonképpen ez a megoldás a legjobb és legokosabb – gondolta. – Valami más eleinte szépnek látszott volna, de később csak súlyos komplikációkra vezetne. Miután pedig nem is fáj, nem is jár azokkal a szenvedésekkel, amelyektől féltem, hát igazán nem lehet ellene semmi kifogás. Nagyon örülök. Sohasem hittem volna, hogy ilyen simán fog menni a dolog. ez egészen váratlan és alapjában véve nagyon érdekes

Úgy érezte, hogy nem zárkózhat el a konzekvenciák levonása elől. Számolni kellett a teljes igazsággal, ez kétségtelennek látszott.

- Hm. Lássuk csak. Délelőtt tele voltam szentimentális képzelődésekkel, lehet, hogy azért nem éreztem semmi fájdalmat. De most már elmúltak ezek,nem várok tőle semmit, most már igazán tudom, hogy mindennek vége. Mégsem fáj. Mi következik ebből? Nem szeretem, nem is szerettem soha. Nem lehet másként. Milyen furcsa, hogy ilyen kevéssé ismeri az ember önmagát. Vegyük csak ezt az egy esetet. Itt van egy leány, kedves és szép és kívánatos, az ember százszor elmondja, hogy nem tud nélküle élni, hogy számára ő a boldogság, a remény, az egész élet és mindezt csakugyan hiszi és érzi is. Azután egyszerre csak a leány eltűnik, nincs többé és nem is fáj, kiderül, hogy minden csak képzelődés és hazugság volt. Hogy csalja az ember önmagát, legelsősorban önmagát. Érdekes.

Ez a felismerés nem volt jóleső, ellenkezőleg, nagyon fájdalmas volt. Zoltán valami nagy, sivár ürességet érzett magában, amit leleplezett szerelme eddig kitöltött a lelkében, az most mind üresen maradt. Egyszerre elcsüggedt, valami nagy, reménytelen pusztában érezte magát, amelyben céltalanul botorkál valamerre. Úgy érezte, hogy minden öröm és minden ambíció kiveszett belőle, az egész együtt valami megdöbbentő, váratlan csalódást jelentett. Zoltán szinte vágyott a szenvedés után, mindent inkább, mint ezt az ürességet, ezt a csalódást önmagában, a saját nagy, erős érzésében, amelyben sohasem kételkedett, amelyre az egész életét rá akarta építeni, és amely most szánalmas romokban hevert előtte. Zoltán elgondolkozva dörmögött.

- Hja, az igazsággal nem könnyű szembenézni. Az igazság gyakran szomorú és nyugtalanító. Mindegy, azért csak legyünk tárgyilagosak és őszinték. Még mindig jobb így, siváran és magányosan, mint botorkálni színes és cifra hazugságok között.

Reggel már szinte elindult a teniszpálya felé, amikor hirtelen észbe kapott. No persze, oda nem megyünk többé. Még ezt is el kell intézni. Leült és megírta két sorban, hogy kilép a társaságból, nagy elfoglaltsága miatt nem tud időt szakítani a játékra. Mikor odaírta a nevét a levél alá, a keze megremegett és a torka váratlanul elszorult. Fanyarul mosolygott és megcsóválta a fejét.

- No igen. Az ilyen kis szentimentális apróságok néha jobban hatnak az emberre, mint a tények maguk. Mindegy, most már ezen is túl vagyunk.

Elküldte a levelet, a furcsa, csendes szorongás azonban ezután sem hagyta el. Egész nap elfogódottnak és zavartnak érezte magát. Délután leült az íróasztalához és átkutatta a fiókokat. Összeszedett egy pár apróságot: két halványlila, monogramos levélpapírt, amelyeken ebédre vagy vacsorára való meghívások jöttek. Az egyik így volt aláírva: szereti Magda. Volt azután egy levelezőlap valami kirándulásról és egy alig érezhetően illatos, csipkés kis kendő. Zoltán elgondolkozott.

- Ezeket tulajdonképpen vissza kellene küldenem neki. Nem, hiszen nem fontos, a levelekben sincs semmi említésre méltó. Egyébként még azt hinné, hogy csak újból jelentkezem, emlékeztetni akarom magamra. Nem érdekes. El is égethetem.

Ezen az ötleten elmosolyodott, először egy kicsit bizalmatlankodva, azután gúnyosan, önmagát gúnyolva.

- Az elhagyott vőlegény emlékei között, nagyon kedves kép. Ügyes fotográfus-beállítás. Most tulajdonképpen a kezembe kellene vennem a kendőjét és bele kellene temetnem az arcomat, hogy hűsítse szegény, forró fejemet. No rajta, mért nem teszed? Ugyan mit, ostobaság. Tulajdonképpen nem is lenne nevetséges, elvégre is a menyasszonyom volt és mindez csak véletlen.

A kezébe vette a kendőt, elnézte egy darabig, azután hirtelen, dacos mozdulattal beletemette az arcát. A kis kendő érintése hűs volt és jóleső. Végtelenül finom illat szállt fel belőle és Zoltán egy kicsit megszédült ettől az illattól. A szeme zavaros lett, az ujjai remegtek. Felegyenesedett és elgondolkozva, szinte megdöbbenve bámult maga elé. Azután megint megmozdult. A leveleket, a levelezőlapot és a csipkés kis kendőt berakta egy dobozba, odatette melléjük az arany karikagyűrűt is, a dobozt átkötötte valami aranyfonállal, amelyet a szekrényben talált és gondosan elzárta a fiókba. Azután elment. Nyugtalan volt, balsejtelmekkel eltelve érezte, hogy a fejében, a szívében nincs már meg a régi nyugalom.

Másnap reggel korán kelt és egyenesen kiment a szigetre. Sokáig járkált a kavicsos utakon, azután, már későn délelőtt, bemerészkedett a romok közé. Megtalálta azt a padot, amelyen együtt ültek, szorosan egymás mellett. A mama odakinn az úton háromszor is kiáltott Magduska után, de ők nem feleltek, nem is mozdultak. A mama végre elment és akkor tovább beszélgettek, csendesen, elmerülten és a leány mosolygott, mikor a két kezébe fogta a kezét. Nagyon szép volt. Nagy virágos, színes, könnyű ruha volt rajta, a kalapja mellette hevert a padon, a haja mint a folyékony arany, ragyogott a napsütésben. A mosolya lágy volt, ábrándos, odaadó, boldog mosoly! Hányszor elképzelte Zoltán ezt a mosolyt a szájszélei körül, a szemének ezt az élénk és kicsit fátyolozott csillogását, az ujjai lágy belesimulását az ő tenyerébe: és itt, a padon minden úgy volt, ahogy megálmodta, ahogy elképzelte az álmodozás óráiban és mikor felálltak, egymásba karolva indultak el, hogy valahol kint az úton megkeressék a mamát. Zoltán a karjában érezte a leány karjának könnyű, gyöngéd érintését és tetőtől talpig végigborzongott. Istenem…

Hazament. A délelőtti borongás, a lágy emlékezés hangulata hirtelen kiveszett belőle. A homlokát ráncolta, a kezét ökölbe szorította, elkeseredett, lázongó indulatok háborogtak benne. Nem, ennek nem így kellett volna végződnie. Hogy lehetett olyan nagyon, ilyen keservesen tévedni. Hát ez az ő hűséges kicsi asszonya, a barátja, a szerelme, mindene a világon, akiről álmodott? Ez a gyáva, haszontalan kis nő, aki az első akadálynál megriad és cserbenhagyja az urát? Magda, hogy tehetted ezt velem? Hát nem tudod, hogy bíztam benned, hogy mindenem voltál, hogy szeretlek? Magda, elvesztettelek téged és egyszerre puszta és üres lett az élet. Nélküled semmi sem vagyok, melletted sarkából tudnám kifordítani a világot, érted semmi sem lenne sok és semmi sem nehéz. Magda, gyere, gyere vissza, ne hagyj el ilyen kishitűen, szeretetlenül. Ne ejts kétségbe, ne öld meg azt az embert, aki ilyen nagyon szeret, egész lelkével szeret! Magda, ne hagyj el, nem akarom! Nem, ez nem lehet, meg kell értened…

Hirtelen nekiindult az ajtónak, azután megdöbbenve megállt. Tisztában volt azzal, hogy Magdához akart menni, hogy szinte megszűnt benne minden ellenállás, hogy ha most előtte állna, le tudna térdelni előtte, kérni tudná, hívni tudná, könyörögne neki. Nem, lehetetlen őrültség, ilyet nem tesz az ember. Nem is lenne semmi értelme. Nem, ezen nem lehet változtatni, így van és nem is lesz másképp. Ó, Istenem, hiszen ez észveszejtő, ebbe beleőrülhet az ember. Hát igazán nincs segítség? Ó, hogy szenvedek.

Ez az utolsó szó nagyon megdöbbentette.

- Szenvedek. Igen, és hova lett a lelkierő, hova lett a csalódás önmagamban és hol volt ezen az utolsó két napon a szerelem? Legutóbb a szenvedést kívántam, hát most itt van. Most szenvedhetsz, amennyit csak akarsz, még többet is, ugye. Érthetetlen. A töprengés, az önmegfigyelés zavar meg mindent. h, bánom is én, nem bánok semmit, csak ezt az egyet. Magda, hallgass rám. Ne félj semmitől, dolgozni fogok érted, küzdeni, verekedni fogok, boldoggá teszlek, olyan boldoggá, amilyen boldog asszony csak lehet. Magda, gyere!

Letépte a nyakáról a gallért és a nyakkendőt, végigdobta magát a megvetett ágyon és meredten kinyúlva, mozdulatlanul feküdt egy darabig, csak néha tapogatta végig a homlokát reszkető ujjaival. A szemét lehunyta, a fogát összeszorította, és vad felindulással határozta el: nem gondolok rá többé. El akarom felejteni.

- Igen, most mutasd meg, hogy csakugyan van benned lelkierő. Akarni kell tudni, akarattal mindent lehet. Nem gondolok rá, nem gondolok semmire.

Egy kicsit csakugyan lecsillapodott, de azzal együtt mindjárt el is kábult, el is gyengült. A szemei égtek behunyt szemhéjai mögött, a homlokában lüktettek az erek. Minden felkavarodott benne, az agyában szaggatott, összefüggéstelen képek és mondatok kergették egymást és  Zoltán nem mozdult. Valahonnan messziről új képek, új alakok jöttek, halkan suhanó, nesztelenül lebegő fehér alakok, csöndesen vonultak el Zoltán szeme előtt.

A karja, a gyönyörű formájú, gömbölyű fehér karja! Zoltán érezte, amint ez a két kar a nyakára fonódik, lágyan és tartózkodóan és mégis szenvedélyesen. Hirtelen, váratlanul, orvul megrohanta a fájdalom és valósággal elsöpörte a helyéről, ellenállásra nem is gondolhatott. Érezte, hogy feléje hajlik a szája, a kemény szélű, puha, piros kis szája, odatapad az ő szájára és a fejét forró vérhullám öntötte el. Lehajtotta a fejét és maga előtt látta a ruhakönnyű selyme alatt szelíden gömbölyödő kis melleket, az orrát megcsapta a hajának, egész testének kábító illata. Egyszerre minden érzéke megtelt ezzel az illattal, felszívódott az ereibe, a vérébe, amely egyszerre forrni, sisteregni és pezsegni kezdett és minden féket letépve, égetően, perzselően, forrón rohant végig a tagjain. Zoltán kinyújtotta a karját és megölelte az üres levegőt. Nagyot kiáltott, belefúrta a fejét a párnába és véresre harapta az ajkait. Felugrott és tombolva rohant végig a szobán, azután megint belevágta magát az ágyba, reszketett, vergődött és magasra feldobta magát. Minden idegszálában érezte a leány könnyű, puha terhét, amint engedékenyen, ernyedten a karjába dől, kétségbeesett vágyakozásában beleverte a fejét a falba és kábultan, kimerülten hullott vissza a feldúlt ágyra.

Fáradt és erőtlen volt, most már valami teljes bizonyosságot, reménytelenséget érzett és majdnem fásulttá vált. Görcsösen megfeszült izmai lassan kiengedtek, a tagjai bágyadtan kinyúltak. Sokáig semmi sem mozdult benne, azután lassan, nehézkesen vánszorgott elő az öntudat mélyéről egy-egy gondolat.

- Ó. Ez… ez sok… Nagyon… nagyon vigyázni kell. Hogy lehet az, hogy nem érettem meg ezt mindjárt. Igen, így van, most már megértem. Minden érzésnek megvan a maga külön története, elsősorban a szenvedésnek. Van kezdete, van eleje, kifejlése és krízise. Ez a válság, amiben benne vagyok. Embertelenül szenvedek. Most… most vigyázni kell. És azután van vége is. Egyszer vége is lesz.

Elgondolta és bizonyította önmagának, de ebben a pillanatban mégsem tudta elhinni, hogy vége lesz. A szíve megint erősebben megdobbant, egész testében megrázkódott. Érezte, hogy az öntudata kitisztul és azzal együtt a szenvedésnek új, lelket rázó rohama közeledik felé, hogy elborítsa, és új kínokkal gyötörje végig érzékeit. Megrendülve, tehetetlenül hevert az ágyon és tágra nyílt szemekkel, a fenyegető fájdalom félelmében reszketve, meredten bámult bele az alkonyat félhomályába.

Forrás: Napkelet 6. évf. 19. sz. (1928. október 1.)