Pázmándon történt vándorútamon.
Az özvegy papné háza szeretettel
fogadta fáradt testemet magába.
Tudtam, talán többé sohsem fogok
ezen a szép vidéken áthaladni.
S fejem fölött felhő gyanánt borult
az elsuhanó élet ünnepélye.
Vadász, a vén házőrző eb, sötét
bundájában lassan felém közelgett
s mint régi jó barát gyújtotta meg
okos szemének sárga lámpionját.
Ép írtam, az útról jegyzeteket
csináltam, midőn hozzám dörgölőzött.
Az irást csöndesen eltolta és
fekete hű fejét kezemre tette.
Idegenek voltunk, két ismeretlen
vándor, az élet két végső fokán.
De a közös halál testvéri sorsa
bennünket mindörökre egybeláncolt.
Forrás: Napkelet 6. évf. 14. sz. (1928. július 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése