Ülök nagy terebélyes,
Zöldlombu tölgy alatt.
A csend oly ünnepélyes,
Alig kel még a nap.
A
lombokon keresztül
Nem csillan egy sugár;
Még egy levél se rezdül,
Nem zümmög egy bogár.
Az élet mégis ébred,
De halkan, nesztelen;
A mámorülte lélek
Most csupa sejtelem.
Álomködöt varázsol
A csend… De, hah, mi ez?
A méla álmodásból
Fölvert valami nesz.
A tölgyfalomb riadtan
Egyszerre megremeg..
Ki jár itt láthatatlan?
Szellő? Vagy szellemek!
Forrás: Napkelet 6. évf. 21. sz. (1928. november 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése