A klinikán a portás egyszerűn
És sajnálkozva vonja meg a vállát:
„Nincsen levél.” – Ma megint nincs levél…
S tán sose vártam még így levelet.
Nem egyfelől, - de széttépett világom
Minden parányi szögletéből várom
Szorongásomra a feleletet,
S hogy „jó hír” legyen: evangelium.
Nincs két hete, hogy egyedül vagyok,
De ez a két hét örökkévalóság,
Miért, - az Isten tudja csak talán
Ha özönével hullanának rám
A jó hírt hozó testvér-levelek,
Mint most a fákról záporzik a lomb:
Talán, talán csak az nyugtatna meg.
Mert éjjel furcsa vizió kisértett:
Zarándok-lelkem botot ragadott,
És koldusbottal, koldustarisznyával
Suhantam sok-sok kedves portán által,
Mindenkinél jártam, kit szeretek.
Fogadtak zordon gladiátor-arcok,
Méla mosolyok, vagy kisírt szemek,
És mindenfelé több bánatot leltem,
Mint amiről sejtelmem lehetett.
Mert mindenkinek több, nagyobb a gondja,
Égőbb keresztje, semhogy azt kimondja,
S én úgy akartam lenni akkor éjjel
Mindenikük Cyrenei Simonja…
Eszembe jutott a cserélt keresztek
Legendája is, s eszembe jutott,
Hogy mégis csak az enyém legnagyobb:
Mert ime, kitárt karom reszket, reszket,
S a kedves vállán mozdítni sem bírja,
Nemhogy levenni róla a keresztet.
S nincsen levél, - ma megint nincs levél.
A levélhordó jön-megy a kapun,
Tehetetlen, szorongatott szivemre
A kórház-kerti fáknak magasából
Hull csak az őszi evangelium.
Forrás: Napkelet 6. évf. 24. sz. (1928. december 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése