Nagy Berta: A gyermek

  

RINGÓ csípőjű, piros arcú, formás parasztleány volt Mari. Faluról került fel a Váry-házba; szerették és mulattak rajta, inkább kedvenc volt, mint cseléd. A férfi – a festő – modellül is használta s az asszony okos volt, nem féltékenykedett.

Piros szoknyás, csiricsári képek születtek róla; szemérmes, tetszelgő, nyakig öltözött képek; ott kedvére illegethette magát s nem volt rajta semmi szégyellni való.

Városi ruhába sohasem szokott; akármit szedett magára, mind parasztszoknyának tetszett. Megtartotta széles csípőjét, bő étvágyát s nagy, meleg, mély búgású nevetését. A vendégeknek úgy mutogatták, mint egy ritka, érdekes valamit, játékos, cifra holmit; otthon dédelgették, volt szobaleány, komorna, tárasalkodónő, modell és rokon, minden. Beszélgetni is lehetett vele, kedves és együgyű dolgokat tudott az életről, a világról és a szerelemről, valóban tudott mindent… Rengeteg komoly buzgalommal felelgetett, ha kérdezték; ha meg nem kérdezték, mindig hallgatott; néha kis dalokat dúdolt s nagy szemei nem árultak el önmagából soha semmit.

Ám tavasz felé egyszerre csak megsápadt a Mari hajnal-arca, fürge járása tétovává nehezedett, a nyaka megnyúlt s halvány homlokára titkolózó árnyék terült… Egy napon pedig összeesett a kertben; orvost kellett hívatni.

- Ebben az állapotban nem dolgozhat – mondta az orvos kurtán. – Pihenni kell.

Lefektették. Mikor az orvos elment, magukra maradtak, az asszony leült melléje az ágy szélére, vaskos kis öklét finom kezébe fogta s megsimogatta fényes, fekete haját:

- Mari, hogy történt? Miért hallgattál vele?

- Nem hallgattam – zokogott a kis cseléd. – Nem is tudok semmit.

- Nem tudsz semmit?

- Én nem is tudok semmit, tessék engem hagyni, bár a jó isten elpusztítana, úgysem érdemlem, hogy éljek, jaj, jaj…

- Nézd, fiam, ne komédiázz – mondta az asszony komolyan. – Nem vagy gyermek, tudnod kell, hogy mi történt. Tőlem pedig ne félj. Nos? Ki volt az az ember? Nem beszélsz?

De Mariból ki nem vehetett senki egy szót sem. A nyögései mind ritmikusabbakká váltak, mind gyakorlottabban jajgatott, ennél többet azonban nem akart produkálni. Később már letett arról, hogy meghaljon, csak éppen az úrtól félt nagyon s nagy rémült esedezések között hánytorgott, hogy el ne kergessék, szégyenével haza ne küldjék, mert akkor igazán a Dunának mehet…

Aznap az ebédnél csendesen ültek egymással szemben az asszony és a férj. Mari nem jött be, a szakácsnő szolgálta fel az ebédet; mikor befejezték, a férfi felkelt, szivarra gyújtott s odafordult az asszonyhoz:

- De hát valamit mégis csak tud az a csökönyös személy? Nem lehet kivenni belőle?

Az asszony tagadóan intett.

- Abból nem, semmit – felelte csendesen. – De mit is meséljen szegény? Bizonyára köznapi história, köznapi és kegyetlen, mint ezek a históriák mindig. Nem fontos. Fontos csak az, hogy most itt van nálunk s ha kiadjuk az útját, nyomorba döntjük a gyermekével együtt. Elzüllik, tönkremegy…

- Hát mit akar? Itt tartsuk?

- Igen! Jó leány, megszoktuk. Miért ne?

Az ebédlő kiugró ablakfülkéjében álltak, egymás mellett: ott lenn a kertben már parádés ünneplőbe öltözött a május. A nyitott ablakon át édes, könnyű napsugarak suhantak ki és be, valami játékos szellem kezétől csalogatva, kergetve, könnyű lábú napsugár-leányok…

- Drágám, gondolja meg.. Kis gyermek, nyűg, vesződés… A dolgát el fogja hanyagolni miatta… Nem éri meg.

 - Mit nem ér meg?

- Ezt a nagy törődést. Marinak módos gazda szülei vannak, vegyék magukhoz ők.

A fiatal asszony halk mozdulatot tett.

- Nem lehet. Szégyelli. Meg nem írná haza egy országért.

Elfordult.

- De ha maga nem akarja…

Ezzel el is volt intézve. Mari ottmaradt náluk és odakerült, odanőtt Zsizsi is, a világra sírt, újszülött kisleány.

**

Úgy ment minden, mint a karikacsapás: Zsizsi itt, Zsizsi ott, Zsizsi mindenütt; Mari személye új rendeltetéssel terebélyesedett még fontosabbá s a Váry-házaspár kezdte a dolgot egészen magától érthetőnek s Zsizsit égből eresztett jónak tekinteni. A műterem éppen úgy nem lehetett el nélküle, mint a kert, a konyha és ők maguk – újfajta csoportosítások váltak szükségessé a napi dolgokban s az érzésekben is, bár néha nem mertek egymásra tekinteni, mert úgy hitték, hogy kissé nevetségesek, mellesleg.

Zsizsi divatos ruhákat kapott, a fejét úgy nyírták, mint egy fiúnak; a szeme az anyja nedves, fátyolos kék szeme volt s apró keze, lába formáján látszott még leginkább, hogy paraszt.

Az asszony naphosszat hancúrozott vele, mintha ennél ésszerűbb foglalkozás nem is lehetne egy harminc éves asszony számára a világon. Parányi személye köré terveket szőttek, melyek elnyúltak jó messzire, s amelyeknek a központjában egyre természetesebbé világosodott az egyszerű tény, hogy Zsizsi itt van és itt is marad.

Csak egyről felejtkeztek meg s az éppen Mari volt, a gyermek anyja. Mari, akinek a csípője ezalatt a pár év alatt még tágabbá gömbölyödött, nedves fényű nőstény-szeme öntudatosabbá mélyült, s aki most, hogy újra tavasz volt, egyre többet és többet kéredzkedett el hazulról. Az özvegy levélhordó szerelme már régóta nem titok a háznál, hogy feleségül kérte, az is rendjén lett volna, csak azon lepődtek meg egy kissé, hogy a közönyös, csalódott Mari igent mondott az ötvenes embernek és férjhez akart menni.

- Zsizsit magammal viszem, nagyságos asszony – jelentette ki. – Nincs semmi akadálya, Feri szereti a gyereket, még örül is neki, hogy van.

Az asszony szeme megfátyolosodott, de nyugodtan válaszolta:

- Jól van, Mari. A gyerek a magáé, joga van hozzá. Nekünk bizony hiányzani fog, úgy megszoktuk már, azt hittük, örökké a mienk marad. De ha akarja, vigye. A magáé.

Csodálatos volt azonban, ahogy Váry, a férj, valami hirtelen támadt daccal, haragba torkolló keménységgel ellenszegült:

- Nem engedem.

Az asszony megütődött.

- De Béla, ehhez nincs jogunk. Ő az anyja, hát azt tesz vele, amit akar.

- Így beszél? Hiszen annyira szerette azt a gyermeket, mintha a sajátja lenne4

- Igaz, de mit tehetek? Majd leszokom róla, ennyi az egész.

A férfi izgatottan járt fel-alá.

- Nem jogos. Hálátlanság tőle. Eddig mi neveltük Zsizsit, szívesen ideadta volna örökbe is, most meg szüksége van reá? Felháborító, hogy milyen aljasok az emberek.

A műterem délre nyíló ablakában valami árnyék rezzent meg. Váry öklével nagyot ütött egy leskelődő szúnyogra:

- Nem engedem, hogy elvigye!

Az asszony meghátrált; kapkodva kutatta a férfi haragos arcát:

- Nem…?

Döbbent csend esett közéjük. A férfi kínosan megmozdult, valamit még hozzá akart tenni, talán valamit magyarázni; magyarázni, hogy mit, hogyan és miért; az asszony lélegzetfojtva állt egy helyben s úgy érezte a nehéz levegőben megfullad benne szó és gondolat. Álltak a növekvő szorongásban egymással szemben s a csend dagadt és feszítette a távolságot kettőjük között…

Másnap este, mikor vacsora után kimentek a teraszra, megszólalt az asszony:

- Mari ott künn zokog a konyhán, azt mondja, inkább lúgkövet iszik, de Zsizsi nélkül nem megy.

- Hát igyék. Buta paraszt. Majd beszélek a Ferijével, annak több esze lesz.

Az asszony ránézett, egyszerűen, szelíden:

- Béla – magáé az a gyermek?

A szó ki volt gondolva, súlyosan és elháríthatatlanul.

- Anikó! Megőrült?

Az asszony reszkető mosolyában távoli sírás zengett:

- Nem vagyok féltékeny… Értsen meg. Béla… Még százszor jobban szeretném, ha tudnám, hogy a magáé. Nem haragszom… de legyen őszinte hozzám.

- Esküszöm az Istenre, Anikó – ez butaság. Egy parasztleány és éppen itt, a maga házában, hogy juthat eszébe ilyesmi?

- Nincs benne semmi. Mondja meg, nem haragszom. Csak ne hazudjék.

Később:

- Azt akarja, hogy vállaljam, ami nem igaz? Ízléstelen, vad téveszme, téboly. Az álmomat sem járta meg soha. Anikó…

Az asszony hallgatott. És hallgatott azután is és ez a hallgatás elviselhetetlen volt.

**

Mari elment, elvitte a gyermeket is; nem tartóztatta senki. A Váry-ház üres lett; valami rosszkedvű, csukott szájú szellem ülte meg minden zugát, ráfeküdt minden mozdulásra, ott riasztott minden ajtónyitásnál s végigsöpört hideg kezével minden munkán, minden örömön.

Nem lehetett kibírni. Már nem beszélgettek s nem tudtak hallgatni sem; már nem néztek egymásra, s ha elkerülték is egymás tekintetét, nem tudták tenni mégsem, hogy ne lássanak. A szerelmes férfi könyörgését hidegre ütötte a néma tagadás; visszaesett, összetört, tehetetlenül vergődött a kérdések kardhegyei között, ahová betaszította valami s ahol nem tudta, milyen zuhanásra ébred…

Egyszer aztán – valahonnan zenéből, zajból, tavaszból tértek meg egy éjjel – átforrósodott benne a lebunkózott vágy s megcsókolta az asszony vállát.

- Anikó, ne kínozz tovább. Állatnak sok lenne, amit szenvedek. Ennyire utálsz?

Az asszony meghátrált. A kezét maga elé emelte.

- Nem utállak. de erről szó sem lehet, értsd meg, azok után.

- Anikó! Hát nem hiszel…

Az asszony megfordult.

- Hazudtál nekem. Csak arra kértelek, hogy becsüld meg bennem az embert, társadat. De nektek a nő nem ember, nem társ. Csak hazudni tudtok nekünk, hazudni.

Megfordult s búcsú nélkül bement a szobájába. A férfi magára maradt, égő fejjel, levágva, ostobán. Egyet lépett s felrántotta az ajtót, mely már-már egészen becsukódott előtte:

Leborult a földre s szégyenkezve, fuldokolva tördelte:

- Édes, megvallok mindent… Reád gondoltam, csak te voltál a szívemben akkor is… Magamra hagytál, emlékszel… Őrült voltam, gyötört a vágy utánad, elvesztettem az eszemet, bocsáss meg…

A szoknyájába temetkezett; legyen, ami lesz… Az asszony égő szemmel, lihegve figyelt:

- Tehát… tehát mégis? Igaz volt…?

- Igaz…

Megalázva, de boldogan szorította, tépte, csókolta magához a zokogó asszonyt s tördelte a megtalált mentség mámoros felszabadulásával:

- Igen… igaz…

**

Másnap, a reggel mindent látó fényességében a férfi teste nem tudott kiegyenesedni.

Úgy érezte, görnyed a háta s mázsás terheket emel legyengült lábain… Utálta önmagát, gyávaságát, mindent; a lerázhatatlan hazugság tébolyító nyűge máris megbotlasztotta lépten-nyomon s ahogy az ajtóból még egyszer visszanézett, tudta, hogy elvesztett valamit örökre.

Az asszony, arcán a rászáradt könnyekkel, halványan, de nyugodtan aludt.

Váry felsóhajtott, kilépett az ajtón s óvatosan becsukta maga után. A halk zörrenés nem rázott meg senkit, nem ébresztett a csendben egy árva visszhangot sem. Az újarcú reggel üresen meredt eléje. Üresen, szívtelenül és ostobán.

Forrás: Napkelet 6. évf. 16. sz. (1928. augusztus 15.)