VANNAK
emberek, akiknek kevés jut a külvilágból. És mert a világ színeinek és
formáinak egy részét megtagadja tőlük, kénytelenek azokat saját gyártmányú
színekkel és formákkal pótolni. Már úgy, ahogy tudják. S a baj inkább ott
mérgesedik el, ha nagyon is sikerül ez a pótlás.
Egy
este egy körúti vendéglőben vacsoráztam s mikor kiléptem az ajtón, a bejáratot
takaró függöny által képezett fülkében három gyermeket pillantottam meg Nehéz
volna megmondani, hogy kettő közülök milyen volt. Azt hiszem, az egyik már
nagyobbacska egészséges kisfiú lehetett s védően ölelte magához öccsét, fejét
vállával támasztotta alá s kezét kezében szorongatta. A kicsi – halvány színű,
lankadt embervirág – világított, gyenge mécsfényével telelármázta a sötét,
csendes zugot s különös összefüggéstelen szavakat hullatott az emberek lába elé
anélkül, hogy ajka mozdult vagy tekintete egy percre is megrebbent volna. A
harmadik egészen hátul bújt meg: a szunnyadó kis beteg néma fényessége homályba
burkolta s egészen elrejtette.
Meg
kellett állnom. Nem is tudom miért, kicsit nevettem.
-
Mit csináltok itt? – kérdeztem s szörnyű volt egy percre az a kis sárga
emberfej előre tolakodó kopasz homlokával, az árkos, lila szemhéjak alá bukott
lázas szem s fakó ajka körül a kékes árnyék. Jó lett volna nevetni még egyszer,
de belebotlottam valamibe s ott kellett maradnom mozdulatlanul. És nem mozdult
a három gyermek sem, csak néztek rám félénken, megriadva.
-
Melegszünk – felelte a legnagyobbik halkan.
Igaz,
hisz hideg van kinn, kegyetlen, ostoba hideg…
-
Beteg? – kérdeztem s a halálarcú fiúra mutattam. Ő, látva, hogy róla van szó,
felcihelődött, rám nézett s nyugodtan, illedelmesen válaszolt:
-
Igen. Tüdőbeteg vagyok. – Olyan egyszerűen, mint mikor valaki bemutatkozik:
Kovács vagyok, Kis vagyok, Molnár vagyok. Azt hiszem, meg is hajtotta magát,
legalább nekem úgy rémlett.
A
pénztárcám a világ legnyugodalmasabb dolgai közé tartozik. Lakói, a
pénzdarabok, csendes, visszavonult életet élnek. A legteljesebb demokrácia
uralkodik itt, egyenlőség, munkamegosztás; a gyűlölködést és a türelmetlenséget
hírből sem ismerik. Nagy események ritkán zavarják ezt a harmóniát, előkelő
jövevények éveken át sem háborgatják a tisztes polgári rekeszeket: igaz, hogy
ha nagy ritkán megtörténik s betéved valami nagyobb bankószemélyiség, az olyan
felfordulást és riadalmat okoz, hogy belebolondulna egy még százszorta
fegyelmezettebb aprópénz-köztársaság is… A hiba természetesen a nagybankóban
rejlik, nem az én okos kis pénztárcámban, különben is, minek annyit beszélni
róla, hisz olyan ritkán esik meg az ilyesmi…
Tehát
a pénztárca önkéntelenül megmozdult a zsebemben és elvégezte azt a bizonyos
funkciót, amit ilyenkor a pénztárcák végezni szoktak s amely mozgás különösebb
eredményeket sohasem idéz elő. marad után az emberben egy kielégült dicsekvés,
hogy íme, nekem van szívem és milyen finomság, szépség, hogy nem akarom, hogy
más lássa – a valóságban pedig az a szégyenteljes tény, hogy semmit sem tettem,
mert mg egy meleg kendőre valót sem adtam, pedig adhattam volna és ha a holnapi
ebédemnek a lehetőségét ajándékoztam volna oda, azzal sem tettem volna eleget,
mert az én egészséges testem nem sínylette volna meg, annak a halálvirágnak
pedig talán ajándékoztam volna ebből a földi sínylődésből még egy napot, egy
egész napot…
Azóta
mindig azon gondolkozom, hogy milyen szép, illő, úrias bemutatkozás volt az,
ahogy az a kis fiú reám nézett s nyugodtan, egyszerűen megmondta, hogy kicsoda.
És hogy az embereknek nem kellene-e, mikor megismerkednek egymással és
bemutatkoznak, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy a másik tudomást
szerezzen róluk és megtudja, kik és mik, ahelyett, hogy a nevüket közölnék, ami
a leglényegtelenebb kellékük, s ami nem magyaráz meg semmit, de semmit az
emberből, ilyeneket mondani: tüdőbajos vagyok. És mikor két úr találkozik a
korzón, a harmadik így mutatná be őket egymásnak: mister Hencegő és monsieur
Összeférhetetlen. és a vendéglőben, mikor az asztalnál beszélgetni kezdenek
hölgyek és urak, az egyik azt mondaná: én melancholiás vagyok s a másik, hogy ő
alkoholista. És a bálban, vagy az ötórai teánál, mikor a gavallér táncra kéri a
hölgyet, nem mondaná: dr. Kellemessy, hanem egyszerűen: öröklött vérbajos,
kérem.
Nem
tréfa ez, nem. S ha az ember tréfál, fordítson mindent önmaga ellen is. Vajon
mit mondjak magamról én, hogy eléggé jellemezzem magamat s megjelöljem, ami
bennem a legelhatározóbban és a leggyökeresebben én vagyok? Kór, betegség, legalább olyan, ami ebből a
szempontból számításba jöhetne, semmi. Más, igaz, volna. Mégis ebben a percben
csak egy jut eszembe, s ha most valaki elém állana, hogy megkérdezze, ki
vagyok, ezzel válaszolnék – rövidlátó vagyok.
Hogy
egy ilyen fogyatkozás mennyire döntően befolyásolja az ember lényének
kialakulását, szellemi irányát, egész énje fejlődését, sőt még külső
körülményeit is, azt csak mi tudjuk, akik tapasztalhattuk ezt önmagunkon. Én
rövidlátó voltam már megszületésem percében is; a baj később fokozódott:
nembánomság, hiúság, a szemüveg gyűlölete okozták, hogy idővel egészen
fantasztikus méreteket öltött.
A
gyermekkori szemlélet csaknem normális látás alapján régi mesterek képeihez
hasonló aprólékos gonddal rögzítette a látott dolgokat. Kertre emlékszem –
fűszálakra és ibolyákra: pozitív, egyes fűszálakra és egymástól elkülönült
virágegyénekre; résekre a palánkon és repedésekre az odvas, nagy fa tövén.
Arcokra, melyek apró, éles szögletekben rögződtek meg az emlékezetemben – mire
még, mire? Sáros, kisvárosi utcák kocsikeréktől benyomott, gyűrött hátára,
parányi rozsdás csillogásokra hatalmas gyárkémények öklén s csodálatos
bárányfelhők precíz rajzára, melyet ma is híven vissza tudnék álmodni ide, a
papírra, ha nem félnék, hogy kikapok az égi festőmestertől, mert ehhez
tehetségem igazán sohasem volt.
Aztán
a kínosan részletes, aprólékos művészet, amellyel a szemem a külvilágot
ráfényképezte lelkem lapjára, hovatovább elnagyobbodott. Itt-ott apró elemek
hulltak ki, hol ez, hol amaz kezdett felesleges lenni – a vonalak megnyúltak, a
határok megtágultak… mondhatnám, áttértünk az impresszionizmusra. Azzal a
különbséggel, hogy fény és árnyék, ahogy letompult, egymásba ömlött, nemcsak a
dolgok vesztették el egymás közti határaikat, de elvesztették a színek is az
életüket s a külső világ egyszerre eltávolodott, hátrább húzódott, teret
engedve nekem, hogyha akarom, menjek utána, ha meg nem akarom, ne menjek.
S
az ember így lassan magára marad. Nem költői szóvirág ez, nem! Az ember
függetlenné válik a dolgoktól s magára marad. A színek zenebonája s a valóságos
valóság nem áll folyton körülötte, a környező világ nem egy vele; nincs a
karjában az akarata, a lábában a mozdulása, a fejében a lármája, a csendje, a
fényessége és a homályossága: elhalkul, leesik s az ember szabadabban lép, de
sokszor nem tudja, hová…
S
most jön a valódi impresszionizmus: a tárgyakat, élő és élettelen lényeket nem
a színük és nem a formájuk szerint érzékeljük többé. Színt, formát csak akkor
nyernek, ha felteszem a szememre a kölcsönvett látást, a szemüveget, ami engem
rúttá tesz s különben is kitűnően megvagyok nélküle! Mert ha lehunyom a
szememet, úgy veszem tudomásul a világot, ahogy akarom.
Az
embereket körültapogatom, nem éppen vak módjára az ujjammal, de hasonlóan: az
érzésem csápjaival tapogatok feléjük s olyan jelenségeket észlelek, olyan
tulajdonságokat figyelek meg, amelyekre e nélkül nem jöttem volna reá. Kell,
hogy megfigyeljem, mert különben nem ismerem meg őket az utcán. Nekem a
járásuk, a mozgásuk a fontos, talán ez is külsőség, de mennyivel kevésbé az,
mint teszem fel, a hajuk színe, orruk szabása! – nekem a ruhájuk susogása a
fontos, az illatuk s az a megnevezhetetlen, ami utánuk lebeg a levegőben s
talán így jelölhetném: énjük legyintése.
Bizonyos,
hogy az ember némileg betegessé válik. megszabadul ugyan a külső hatásokról,
nap süt vagy esik eső, nem hat úgy reá, békében hagyja, de azt hiszem, önmaga
felé több ablaka nyílik s kissé félős is lesz idővel. A magány érzése
nyomasztó. Bemegyek egy nyilvános helyiségbe, ahol mindenki tud a másiknak a
jelenlétéről s én egyedül vagyok. Szemüveget nem használok, csak azért sem, de
fogalmam sincs, hogy ki ül a közelemben, reám néz vagy elfordul tőlem,
rokonszenvez-e velem vagy ellenségem; nem látom a fal cirádáit, nem tudom,
miből van a csillár a mennyezeten, hogy ami ott fénylik, tükör-e vagy egy másik
terem s a sarokban az a bámészkodó árnyék, ruhafogas-e vagy katona kivont karddal?
És miért vonta ki a kardját, mi történhetett, hisz a csődület ott egy csomó
ember is lehet, nem biztos, hogy asztalok meg székek… Az ember élete csupa
bizonytalanság. Váratlan meglepetésekre való készenlét, résen állás örökké s a
magányosságból fakadó ideges ijedősség. Ha valaki elém áll és köszön, csak az
utolsó percben pillantom meg, mikor már nyújtja a kezét: oly hirtelen bukkan ki
a nemlátásból a látás fénykörébe, hogy akárki legyen, eláll a szívem verése s
lángba borul az arcom. Aztán jön persze a reakció: szégyen, zavar, hebegés: ó,
megijedtem, oly szórakozott vagyok – ő pedig bámul és vígan gondolja magában;
íme, hogy felindult miattam, egész kedves kicsi nő.
Ez
a váratlanság természetesen nem feltétlen kelléke a rövidlátásnak, hiszen ennek
nincsen élesen kirajzolt határvonala s elég széles distancia az, amelyen belül
még észrevesz dolgokat… De mi lassan elszokunk attól, hogy nézzünk. Mondom, az
ember idővel kicsit beteggé válik.
**
A
Halál lefényképeztette magát és kiállította a képét egy körúti vendéglő ajtója
előtt. És lefényképeztette magát a Betegség, a Nyomor és a Szomorúság is az
étvágyas és vidám pénzű emberek számára.
Forrás: Napkelet 6. évf. 22. sz. (1928. november 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése