Terescsényi György: Mitkapsz

NEVÉBŐL is látható, hogy Mitkapsz nem ember, hanem kutya. Kis életének kanyarodóit néhányszor mellém sodorta a véletlen, sorsának megdöbbentő emelkedései és hullásai figyelmemet, később érdeklődésemet hamarosan felkeltették.

Most, hogy beteljesedett rajta a földi létben ténfergőkre egyformán érvényes végzet és az ember társadalmából eltávozott a másik világba, ahol nem feltétlenül bizonyos még, hogy az ember lesz az úr, el kell mondanom egyet-mást különös életéről. Sorsokat példázó pályafutását részint közvetlenül figyeltem meg, részint logikus sorrendbe kellett csoportosítanom a részleteket, mert másként nem magyarázhattam meg az állat szokatlan hányódásait, erényeit, komiszságait, de legfőként fokozatos és menthetetlen elzüllését.

Erről a szegény kutyáról sokszor eszembe jutott, mily kevéssé ismeri az ember a körülötte lévő világot, az élők, a minden élők világát, mily távoli és ködös sejtelmeink vannak a kapcsolatokról, amelyek a lényeket összefűzik és mily zsarnoki önkénnyel rendeztük be az egyetemes életet kizárólag az ember számára és szolgálatára. Azóta sokszor megbabonázott a gondolat, hogy az örök és mindenható mozgás titkos hullámverése ragad magával pitypangmagot, elefántcsordát, kóbor ebet, üstökös csillagot, szentjánosbogarat… és Mitkapsz, az elkallódott, gazdátlan kuvasz sokszor elfordította tekintetemet a nagyratörő és vakmerő álmokról, amikkel körülbástyáztam a lelkem, hogy ne kelljen feleletet adni a rettenetes talányokra, miket a sírok szája takar, és amiket a mennyboltozat csillagai permeteznek alá a világra.

**

Mitkapsz születésének körülményeit véletlenül ismertem meg. Anyja nagybátyámnak, az uradalmi intézőnek gyönyörű német vizslája, apja egy közönséges parasztkomondor, a vincellér házőrző ebe volt: tehát messzalianszból származott.

Tiszta fajú anyakutyák életében nagyfokú könnyelműség a messzaliansz és bizony Mitkapsz megszületése a szegény Lolli életébe került. Nagybátyám hirtelen haragú, könyörtelen ember és nem tűr egyéni kilengéseket ebeinek vérkeresztezési dolgaiban. Lolli, mert ezután már nem hozhatott többé világra tisztavérű utódokat, irgalom nélkül agyonlövetett és a kicsinyek, hatan, az öregbéresnek adattak át haladék nélkül való elföldelés végett.

Csóti, az öregbéres, mint később kitudódott, csak részben hajtotta végre a halálos ítéletet és akár azért, mert unokájának, az ötéves Petykónak akart kedveskedni, akár mert neki is éppen szüksége volt házőrző kuvaszra, egyet kiválasztott a hat közül, a legformásabb, a leglapátabb-fülű és legbársonyosabb bundájú apróságot.

A béreslakásban nagyon megörültek az ökölnyi kutyakölyöknek, neve is lett hamarosan, mert Csóti leguggolván a kis Petykó elé, mint rendesen ha csigahéjat, színes kavicsot, mézeskalácsot, cukrot hozott neki, így lobbantotta lángra a fiúcska örömét és kíváncsiságát:

- No, Petykó, tudod-e, mit kapsz?

- Mittapsz!... mittapsz! – repesett boldogan a gyermek és apró maszatos kezeivel úgy összemarcangolta a „tittutyát”, hogy az keservesen sivalkodni kezdett.

Mitkapsz, mert ez lett a neve, megcsodálták és megszerették a béreslakásban. Ám kétséges volt az életben tartása, hiszen az árva ebecskét legalább a szemek felnyílásáig valahogyan táplálni is kellett.

- Hátha a cirmos elvállalja – mondta az öregbéres menye, aki Mitkapsz megmentésével fiacskájának, Petykónak akart örömet szerezni. Cirmos, a kövér és lusta macska éppen azon a napon hat porontyot hozott a világra és így újabb hat élet áldoztatott fel egyetlenegy megtartására. A kölykeitől megfosztott állat gyanakodva szaglászta ugyan körül a testesebb jövevényt, de mert a kiskutya éppen úgy viselkedett, mint amazok, és mert általa megkönnyebbült a dús és fölös táplálék feszítésétől, megtűrte a kutyakölyket, egy darabig nem is tiltakozott ellene és mire észrevette a turpisságot, Mitkapsz már akkorra látott és elfogadta a mesterséges táplálékokat.

Agyafúrt és ravaszkodó természetének felderítésénél később eszembe jutott mostohaanyjával való kapcsolata is, hogy akkor válhatott vérévé az önző és ragadozó természet, amely lerontotta más nemes tulajdonságainak értékét és amely végül is szomorú sorsának okozója lett.

A feltűnően virgonc és tanulékony kutyuska külsőleg anyjának alakját örökölte. Nagy buksi feje, lelógó fülei, dióbarna okos szemei, fehérkamáslis lábai voltak, csak lompos farka és a barna bundába elhintett szürke foltok mutatták az apai ág parasztmivoltának jegyeit.

Mindezzel természetesen nem törődött senki és Mitkapsz úgy nevelkedett fel, mint a többi tanyai kuvasz. Sok verést kapott a csibék hajkurászásáért, a pákosztosságért, de szeleburdi játékossága, hízelkedései és tanulékonysága kiegyenlítették bűneinek lajstromát. Éles, szinte sikoltozó, tiszta csengésű hangon ugatott, úgy, hogy száz közül fel lehetett ismerni erről a hangról.

A legmelegebb két nyári hónapot töltöttem akkor nagybátyám birtokán és Mitkapsszal magam is elégszer játszadoztam a béresudvar öreg diófája alatt, a halastó partján, vagy a szérűskertben, amely helyekre gyakran utánam óvakodott és fejét oldalra fordítva oly különös értelmességgel vigyázta mozdulataimat, hogy már akkor meglepett tiszta nézésének szokatlan határozottsága.

Visszakerülve a város környezet egyhangúságába, Mitkapszt hamar elfelejtettem. Beosztott életű ember vagyok, aki családja és hivatása között felezi meg munkássága idejét és nem ér rá eltűnődni távoli, apró dolgok különös jelentőségein.

Ez a kutya azonban időnkint fel-felbukkant előttem. Kétség sem fér hozzá, hogy mindannyiszor megismertem, és ami még nagyobb erővel bizonyít: ő is felismert engem.

Késő ősszel a Mitkapsszal való megismerkedésem után, egy délelőtt erős fogfájás gyötört. Éppen az orvosi rendelőbe indultam, amikor a piactér sarkán a hetivásáros tanyai kocsik, a káposztahalmok és almászsákok zűrzavarából farkát csóválva elém ugrott Mitkapsz.

Feldagadt félarcomra szorított kendővel, a kínok által kisajtolt könnyekkel szememben nagyon szánandó lehettem előtte, mert abban a szédült állapotban szinte hallani véltem vakogó, értelmes beszédét:

- Nacsak… Nacsak… mi a baj, tekintetes úr?

Elképedve pillantottam rá, mint húzta fel ínyét és mint villogtatta rám gyöngycsillogású fogait,de nem azzal a vicsorgással, amint a hasuk alá húzott farkú haragos ebek szokták, hanem barátságosan és féloldalt, a lábszáraim felé óvakodva.

Öntudatom alól felsugárzó ösztöneim felelhettek neki, mert az állat határozottan viselkedett. Élesen a szemembe nézett, majd elkapva fejét, néhányat vakkantott a parasztkocsi fel, mely káposztával volt megrakva. Subás tanyai ember ült a bakon és nagy csoport kofával alkudozott.

- A gazdám… az új gazdám – közölte velem Mitkapsz és odafutott a kocsihoz, majd megint visszajött a járda szélére, mintha hívott volna, hogy jöjjek és ismerjem meg környezetét.

Engedelmeskedtem. Később jöttem rá, hogy az emberi értelem ravasz logikai formát választott a cselekedet véghezvitelére. Azt juttatta eszembe, hogy nekem a káposzta forgalmi árát kell megtudnom annyival is inkább, mert feleségem nem szerezte be még a téli készletet és hogy ez a rakomány éppen nekünk való kiváló káposzta…

 Tessék csak figyelmesen megítélni a dolgot: agyat hasogató fogfájással, idegesen, a fogorvos felé rohanás közben miként lehet a tiszta értelem számára elfogadhatóvá tenni ezt az önmagában való képtelenséget anélkül a kutya nélkül?

Igen, én Mitkapsznak engedelmeskedtem akkor, habár közönyösen szólottam is oda a gazdának:

- Szép káposzta… Mi az ára?

Valami összeget mondott, akkor sem jegyeztem meg, hogy mennyit, mert lábam alatt boldogan forgolódott, ugrált a kutya. Az álalt feltűnő jókedvét észrevette a gazda is.

- Tán ismeri? – kérdezte és pipaszárával a föld felé bökött.

- Ismerem… Mitkapsznak hívják… Gerenday intéző öregbéresének a kutyája…

- Az!... Az!... Az!... – csaholt a kutya és mellső lábaival a talpalóra kapaszkodva lelkendezett.

- Az ám… - tűnődött el a paraszt -, csakugyan így hívják… nálunk ragadt, de csak éppen hogy tűrjük…

Mohón kapcsolódtam be a társalgásnak ebbe a pontjába. Már nem érdekelt a káposzta, csak Csótiék, az ismeretlen parasztgazda és Mitkapsz, a kutya. Közben a vásárlók is elszéledtek és nyugodtan beszélgethettünk:

- A magáé?... Mióta?

- Van vagy három hete.

- Hogyhogy?... És azelőtt?

- Három hete vagyok a tanyában. Amióta az öreg Csótit eltemettük.

- Meghalt?

- Az bizony meg.

- Mondja hát, nagyon érdekel… miben?

- Szél érte, Isten nyugosztalja… Kiváló bürdudás volt…

- értem, értem…

- Nahát, most én vagyok a tanyában helyettük…

- És a menye? A fia?

- Kimentek Amerikába.

- A Petykó is?

- Az is.

- Különös… - révedtem el a híreken és zúgó fejemben kegyetlenül lüktetett a beteg fog -, így aztán a Mitkapsz…

- Nálam maradt, vállaltam a lakással, meg a kommencióval. Ravasz, komisz, harapós, de szép fönnhangon ugat éjszaka…

- Ezért tartja?

- Csak ezért…

Lecsüngő balkezemen az állat forró nyelvét éreztem, megsimogattam és elköszöntem tőlük.

- Na, Isten megáldja…

Pillantásom az eb hűséges barna szemeibe kapcsolódott.

Kikísért a járdára, darabig jött is mellettem, azután megállott, farkát csóválta és vissza-vissza nézve közölte elhatározását:

- Nem, nem, maradok… a gazdámmal maradok. Visszamegyünk a tanyába… vak, vakk… a kocsitengely alatt, patkónyomok után poroszkálva… Jó ott künn a tanyában, pelyvába kapart vacokban… nem érzem én jól magam a városban, vak, vakk.

Megfordult és a járdapadka mellett nyugodtan visszakocogott a káposztáskocsihoz. Még azt is megfigyeltem, hogy unottan kerekedett le a kocsivég saroglyája alá. Egyelőre nem érdekelte más a körülötte nyüzsgő sokadalomból.

A fogorvos kihúzta fájós fogamat, és mert akkor igen foglalkoztatott az eset, részletesen elmeséltem neki.

Mosolyogva adta meg a legfelszínesebb és legnagyképűbb tudományos magyarázatot:

- Ugyan kérem… ideges agydekoncentráció… a nervusz trigeminusz hallucinatív reflexműködése, mely a fájdalomról és a műtét miatti félelemről akarja elterelni az agyműködés figyelmi gócait.

- De mégis – ellenkeztem -, hiszen éppen csak hogy nem beszélt az az állat…

- Csak nem foglalkozik komolyan efféle biológiai fantasztikumokkal?...

- Pedig foglalkozom…

- Higgye el – legyintett fölényesen -, az állati és emberi lét okkult kapcsolata merő agyrém, fakiriáda, sarlatánizmus…

Kihúzta magát és mellét kifeszítette, mintha a kollektív tudomány nevében tenne enunciációt és folytatta:

- A egzakt és pragmatikus orvostudomány minden titokzatosságra világos feleletet ad! Ugyan kérem, hagyjon fel vele…

Kikísért és az ajtónál vállamra veregetett.

- Máskülönben eredeti gondolat, kedves tanácsos úr – vigyorgott -, ötletnek nem rossz, he, he… azzal a beszélő kutyuskával… Hogy is hívják csak?

- Mitkapsz.

- Nagyon eredeti… valóságos karakternév… Valamelyik Fáraót is így hívták,nemde? Majdnem így… az is psz-el végződő név.. Khiopsz…  hogy is csak? Kheopsz… ég önnel, kedves tanácsos úr… a viszontlátásra…

Ennyi stílustalan zagyvaságra nem csoda, hogy újra felsajgott a fog helyén a nervusz trigeminusz. Menekülésszerűen futottam le a lépcsőn és ismét elmerülni igyekeztem abba a zűrzavaros és alapjaiban felforgatott világba, amelyet szocietásnak, társadalomnak és emberi kultúrának neveztünk el.

Mitkapsz jó darab ideig nem is jelentkezett ezután. Elmúlt az ősz és már ismét megfeledkeztem róla, amikor megint egy véletlen külsőségbe kapcsolódva bukkant elém.

Újabb találkozásunk megdöbbentő körülmények között történt.

Január első felében, egy tiszta és fagyos vasárnap délelőtt ismét nagybátyámmal voltam látogatóban. Unta magát az öreg, télen kevés intézni valója akadt. De én az alsóst hibásan játszom, nem tudtam versenyezni vele az ivásban, meg a pipázásban sem, végre egy forduló nyúlhajtást ajánlott, mint mondotta, úgyis kell a konyhára a vadhús és ilyenkor leghúsosabbak, legtömöttebb bundájúak a tapsifülesek.

Mindig utáltam az állatok oktalan mészárolását, most mégsem ellenkezhettem Gábor bácsi kezembe nyomott egy lankasztert, előfüttyentette a vizslát és nekivágtunk.

A szőlők alatt egy ritka nyíres felé vezetett, amely előtt felugarolt kukoricatáblán harántos sávjai vonultak el. A szántás fagyos volt, nem ragadt a sár, de nyulak sem mutatkoztak.

Nagybátyám bosszúsan lőtt le röptében egy szarkát, nagyon dühös volt, de igyekezett visszatartani magát.

Piró, az okos, betanított állat végre komoly vadat jelzett. Mi óvatosan lépdeltünk utána, kisvártatva a vadpöszméték sűrűségéből kiugrott egy füles és rémülten iramodott a bokros aljú erdőcske irányába.

Gábor bácsi úgy ötven-hatvan lépésnyire nyugodtan előre bocsátotta, aztán hirtelen vállához kapva a puskát, ráduplázott.

A nyúl a második lövés után cigánykerekeket vetett és eltűnt valami barázdafenéken.

- Na, Piró… apport!

Az állat nekiiramodott, hogy elhozza a zsákmányt.

Ekkor a közeli bokrok sűrű ágai közül előugrott egy másik kutya. Vizsla formájú, de bozontos farkú állat, lábain kesely foltkamáslik…

Mindjárt megismertem, Mitkapsz volt.

- Bestia! – ordított fel Gábor bácsi és lilára vált arccal toporzékolt a fagyos rögökön. Puskája két csöve ki volt lőve, úgy látszott, hogy neml esz ideje újra megtölteni, mert a vadorzó már tarkójánál fogva vonszolta a nyulat az erdő felé…

- Dög! Fertelmes, disznó dög – üvöltözött utána a vadász, de hirtelen cselhez folyamodva kísérletet tett, hátha megállíthatná, hacsak néhány pillanatra is. Piró, a fegyelmezett állat láthatólag nem tudta, hogy ebben az esetben mit kell cselekednie és remegő testtel villogott nagybátyámra, aki azonban rá sem hederített.

- Kszi, kszi… kis kutyusom… Gyere ide, hozd ide – édesgette a vadorzót, míg észrevétlenül a vadásztarisznyája felé nyúlt, hogy újra megtöltse a fegyvert.

- Hah!... Nem mozdul a bitang! – sziszegte eközben -, eddig nem kaphattalak csővégre… megpocskoltad vadjaimat, orrom elől ragadod el a zsákmányt… ksz, ksz… várj, aranyosom… várj csak…

Mitkapsz mozdulatlanul állott. A nyulat is letette és rám meredt azokkal a bársonyos pillantású dióbarna szemekkel:

- Te is? Te is itt vagy? – olvastam ki a szeméből a csodálkozó, félig örömmel, félig szomorúsággal vegyes megdöbbenést.

Pár pillanat telt el ezalatt és hallatszott a megtöltött fegyver závárzatának csattanása… A puska készen állott a lövésre.

Még egy pillanat… é ekkor  hideglelős iszonyattal borzadtam össze, mert tisztán hallottam, hogy megszólalt a célba vett kutya:

- Segíts! Segíts rajtam… Miattad állottam meg… Felismertelek…

Nem tudom, ura voltam-e teljesen annak a mozdulatnak, amit ezután elkövettem.

Energikus ökölcsapással éppen a lövés pillanatában ütöttem félre a csövet…

- Durr! – riadt szét a tájon a puskalövés, tompán, komoran, kegyetlenül…

- Megőrültél? – meredt rám eszelősen Gábor bácsi -, mit csinálsz?... elhibáztam…

Mitkapsz ekkor már futott. Büszkén, felemelt fővel, szájában a nyúllal és eltűnt a nyíres sűrű bokrai alatt…

Gábor bácsi dühösen lőtte ki utána a másik csövet is, de a sörétek csak a száraz leveleket sodorták le az ágakról.

Mitkapsz eltűnt.

- Mit jelentsen ez? – kiáltott rám dühösen a méregbe jött ember.

- Bocsáss meg, kérlek – hebegtem -, de ezt a kutyát én ismerem… és nem engedhettem, mert…

- Nem értelek.. ismered és nem engedhetted?... Ezt a csavargó vadállatot? itt kóborol a határban, mint valami farkas, már hajtóvadászatot is tartottunk rá, de mindig kitört a körből… Ezt a dögöt ismered te?

- Ó, nagyon is jól – és röviden elmondottam neki, hogy az állat az agyonlőtt Lolli ivadéka, hogy elvégre indokolt is, miért vadult el, kitértem a piaci jelenetre is, sejtelmeimre és a fogorvosra…

- Idióta vagy!... Enervált kultúrbarom!... Ilyen bődületes marhaságot elképzelni…

Elég az hozzá, hogy csúnyán összevesztünk. Végre is nem tűrhettem el durva sértegetéseit, ő meg akaratos, nyakas ember, valósággal kiutasított a házából.

Csodálatosképpen az állatnak megmentését mégsem bántam meg. Valami nagy belső nyugalom azt súgta, hogy helyesen cselekedtem.

És most ennek a történetnek itt következik a legkülönösebb és leghihetetlenebb része. Az ugyanis, hogy Mitkapsz miként hálálta meg és miként fizette vissza a jótéteményt?

Nem kívánom, hogy feltétlenül hitelt adjanak elbeszélésem valódiságának, ámbár mi okom lenne mást mondani, mint a tények mezítelen és egyszerű egymásutánját. Amint most visszagondolok a dologra, egyetlen logikai abszurdumot, a legkevesebb valószínűtlenséget, vagy erőszakoltságot sem látom benne. Úgy következett be, mint ahogyan a cserépdarab elindul és végiggördül a háztető lejtőjén, aláhullik és a távolság millimikronjáig, a másodperc ezredrészéig kiszámított és összeeső pontján találkozik az utcán arra haladó fejének közepével…

Nagybátyámmal való összetűzésem közvetlen következménye ugyanis az lett, hogy ki kellett költöznöm az intézői lakból. A kilakoltatás váratlanul ért, valami tűzifavásárlási úgyis visszatartott, úgy, hogy nem ültem azonnal vonatra és szobát béreltem a majorság vendégfogadósánál azzal a szándékkal, hogy amint elintézem azt a favásárlást, azonnal elhagyom a uradalmat.

A következő nap délelőttje elég volt dolgaim elrendezéséhez, becsomagoltam és ki is küldettem bőröndjeimet a kis állomásra, magam pedig,mert a vonat késő délután, már a téli teljes sötétségben indult, bosszúsan húzódtam vissza a hűvös levegőjű, barátságtalan vendégszobába, amelyben az átvonuló lókupecek és cséplőgépügynökök szoktak megszállni.

Szikrázva sütött a téli nap, enyhén olvadt a hó és szinte kikívánkozott az ember a friss levegőre. Magamra kaptam a bundát és nekivágtam egy széles dűlőútnak, amely a majorság alatt kanyarodott el a ritkás akácerdő foltjai felé ki a határba.

Már jól elhagytam a lakott részeket, az őszi búza halványzöld foltjai, barna ugartáblák és irtások simultak tekintetem alá, oldalt a nagy rét, amely kopott szőnyeg gyanánt vonult a fácános lankájának. Itt a dűlőút a sarjúerdő bozótos sűrűsége felé kanyarodott el. Észre sem vettem, hogy negyedórák múltak el és én csak haladok előre egyirányba, élvezem a mozdulatlan levegőtenger fenekét langyosító napfényt, a fel-felrebbenő pipiskék kedves játékát, lomha varjúcsapatok vonulását, melyek úgy lebegnek a magasban, mint a tiszta és könnyű téli álom… Szép volt a derült téli délután, a feltisztult béke és a csönd karjaiba vette a világot és a nagy térségek csodálatos ritmusával zsongította el szívemben az összekoccanás bosszúságát.

Most egy nyíres erdőbe ért az út, jobbra-balra sűrűség, az ágak finomra szűrték a fényt, kis szellő is kerekedett és én összehúzva a bundaszárnyakat, körülnéztem.

- Elég is volt a sétából – fordultam meg -, eltévedhetek itt a zegzugos mezsgyék között, hamar leszáll a téli alkonyat és nem volna kellemes, ha..

Vérpezsdítő, üde légáramlatokkal csókolgatta arcomat a hideg, mégis egyszeribe elvette kedvemet a további csatangolástól. Az erdőcskében csend volt, szél zörgette a száraz leveleket, néha ismeretlen neszek keltek és halkultak el a sűrűségben…

- Hm – latolgattam az eshetőségeket és most már bizonyos kellemetlen idegesség is elvegyült az előbbi jóérzés közé.

- Hat, hét kilométert is megtehettem – folytattam a gondolatot -, éppen ideje visszafordulni.

Azonnal nekivágtam a visszavezető útnak. A szél lassan erősödött, fenn az égboltozaton – csodálatos, honnét gyűltek össze ilyen gyorsan -, piszkos ólomszínű hófellegek kerítették be a napot, elkomorodott és egészen kellemetlen arcot öltött a tájék…

- Hamar, hamar – biztattam magam és jó félórai utat tettem meg erős gyaloglással.

Egy elhagyott kubikbánya szélén, a parlag kopár kaptatóján egyszerre csak elfogyott lábaim alól a kitaposott út. Előttem vakondtúrásos, hepehupás sziklalegelő terült el, távolabb erdőfoltok, jéggel bőrözött, kákapartos vadvízzsömlyékek… tanya, torony, emberlakta kunyhó sehol, csak azok az elnyúlt, libegő fátylak az égen és úgy hintáztak ide-oda, mintha a megdermedt földek, füvek és fák álmai fodroztak volna velük: a varjak…

- Na, szépen vagyunk, döbbentem meg és hátamat fordítva a szélnek eltűnődtem:

- Most aztán merre?

Nyilvánvaló volt, hogy valami mellékút térített el, a napot sem  láthattam semerre, áthatolhatatlan szürke palást vonta be az eget, a kellemetlenséget csak növelte a feltámadó éhség – ebédem ugyancsak elhűlt ezalatt a csárdaivóban -, de még inkább bosszantott, hogy revolveremet sem hoztam magammal.

Csak úgy találomra ballagtam visszafelé egy keréknyom mellett, hogy felkeressem az elhagyott utat. Közben eszembe jutott nagybátyám néhány megjegyzése a környék elvadult és komisz parasztjairól, akik földi vermekben húzódnak meg az uradalom körül, aratások idején sztrájkokba lovalják a majorság béreseit, nem messze innét egy faluban évekkel ezelőtt hajmeresztő gyilkosságot követtek el a sátoros cigányok.

Közben mind dermesztőbb lett a hideg, de a dűlőutat csak nem találtam meg. Ösztönömre bíztam magam és nekilendülve róttam a kilométereket erdőtől-erdőig, át a réteken, roppant uradalmi táblákon, kémlelve a látóhatárt, hátha vasútvonal, bakterház, sürgönypózna tájékoztatna.

Hiába.

Egészen hatalmába kerített az idegesség, de a félelem is, mert érthetetlennek találtam, hogy ekkora területen nem tudok felfedezni semmi nyomot, kivéve ezt az átkozott, végtelenbe kígyózó kerékcsapást, amit Isten tudja mikor vágtak a messze földekre szétcsatangoló szekerek. Átkoztam városi életem egyoldalúságát, amely megfosztott tájékozódási ösztöneimtől. Lassan esteledett már, amikor verejtékes testtel, holtra fáradva rogytam le egy kidőlt nyárfa sudarára.

Körös-körül embermagasságú bozót, az elvadult füzes kuszasága, de nem láthattam el fölötte, különben is köd ereszkedett alá és hiába másztam volna fel akár a szélben remegő nyárfák hegyébe is…

- Szép kis história – sziszegtem idegesen, majd halkan fütyürészni kezdtem, hogy ellensúlyozzam a növekvő aggodalmakat.

- Most aztán hogy mászok ki ebből?...

Ekkor hideglelős borzalommal ráztak össze a fülemig szüremkedő különös hangok. A zaj az előttem elterülő sűrűségből jött… ágak vad recsegése, dobogás, mintha valami nagyobb állat közeledne.

Villámgyorsan átvetettem magam a tönk túlsó oldalára és leguggolva a fagyos parlagra, valami ág után kotorásztam, míg pillantásomat befúrtam a bozót közé.

- Teremtő Isten!... most aztán mi lesz?...

A csörtetés mind közelebb hallatszott és egyre erősödött, egyenesen felém… Most már kivehető volt, hogy nem ember közeledik, mert a lábkopogás szaporának tűnt és hallottam a loholó lihegést is… Áthasított agyamon a rémület:

- Farkas!

Mert az is lehetett. Erre a vidékre csikorgó hosszú teleket fúj az állandó északi széljárás, sok az erdő és alig harminc-negyven kilométernyire már irdatlan bükkösök lankái kezdődnek, még feljebb az ezerméteres hegylánc, amelyből kemény teleken a majorságokig merészkednek el a toportyánférgek..

Ebben a pillanatban megszűnt a zaj.

- Megállott – riadt fel szívemben a magyarázat -, bizonyosan észrevett, most les rám és készülődik a támadásra.

Tudtam, hogy futással mit sem érek el, a menekülő emberbe még az ökölnyi kuvasz is belekap… nem tehettem mást, mint vártam és figyeltem.

… És egy görbe, reves ág alatt, alig harminc-negyven lépésnyire végre megpillantottam a fejét…

Vérbe borult nagy sárgás-barna szem, a tarkón felborzolt sörtecsomó, kitátott loncsos száj, fehéren világító hatalmas tépőfogak és az oldalt kilógó vérpiros remegő nyelv…

- Farkas – riadtam meg újra és halálra szántan már nekifeszítettem izmaimat a kézitusának.

De nem rontott rám, ott maradt a sűrűségben, lihegett, majd lassan lecsillapodva hátán lesimult a sörtecsomó, de azokat az átható pillantású szemeket nem vette le rólam.

 - Oh – futott át agyamon egy vérhullám -, hiszen ez…

A következő pillanatban nagyot sóhajtva egyenesedtem fel és boldogan kiáltottam az állat felé:

- Mitkapsz!.. Kiskutyám!... Hát te vagy?

Mitkapsz volt.

Hasát a földön csúszva lábaival kaparta magát előre, mint a hízelkedő ebek szokták. Amint kiért a bozótok közül, pár lépést tettem feléje, de az állat megriadva hátrált.

- A jószerencse hozta elém ezt a kutyát – ujjongtam fel magamban -, majd csak elvezet valami emberlakta helyre -, és csettintgetve hívtam, bátorítottam.

Elég világosság volt még ahhoz, hogy jól megfigyelhessem. Egészen elvadultnak látszott. Horpaszai beesettek, lompos farkába és bundájába bogáncsos csomók ragadtak, egyik fülét valahol leszakították, farán nagy sebhely kopasz és gyógyuló foltja látszott, de erős szügye és izmos lábai a szabad élet harcos viszontagságaihoz idomultak.

- Gyerünk hát, Mitkapsz! Előre! Mutasd az utat! – noszogattam és vaktában indultak el a tisztás felé.

Mozdulatlanul ült még egy darabig, majd néhányat vakkantott és lassan elindult ő is, de az ellenkező irányba.

Azonnal utána mentem. Az állat lassan haladt, hátra-hátranézett, hogy követem-e, sőt be is várt, ha elmaradtam mögötte. Így tettünk meg egy negyedórányi utat. Egyszerre csak földhajlat sánca mellé kanyarodtunk, fenn szilfák kapaszkodtak a meredek padkába, alant a széltől védett enyhely fordulóján hirtelen felvillanó pásztortűz fénye csapott a szemembe. Sátorponyvás kocsit vettem észre; a tűz mellett két alak guggolt. A kutya csaholni kezdett, mire azok felfigyeltek.

Nem volt hova elrejtőznöm, egészen közel állottam hozzájuk, észrevettek.

- Ki az, hé! – riadt fel a két ember. Egyikük felkapva a szekercét, felém futott.

- Utas vagyok… ismeretlen… elkóboroltam ezen az átkozott vidéken!...

- Úgy?... dörmögött a szekercés ember. A másik is odajött.

Rongyokba burkolt sötét képű cigányok voltak, zúzmarás gondozatlan szakálluk, sötét, marcona ábrázatuk nem sok jóval biztatott. Mégis közönyös hangot erőltettem magamra és vigyáztam mozdulataikat.

- A majorból jöttem, oda szeretnék visszamenni, mutassák meg az utat…

- Melyik majorba? – mordult rám az elől álló.

- A sashalmiba.

- Messze van ide. Négy óra járás.

- Elvezetne?

- Nem!

Elhallgattam. Közben észrevettem a kutyát is, amint mellénk sompolygott és nagy érdeklődéssel látszott figyelni a jelenetet. Beláttam, hogy veszedelmes kelepébe kerültem. Két marcona sátoros cigány, ki tudja, miért bujkálnak a vízmosás nyírségeiben… A lélekvesztő téli alkonyatban bizony veszedelmes találkozás volt ez!

Előbb farkastól féltem, ezek ijesztőbbek voltak. Nem is hagytak sokáig gyötrődni a kétségek között, szándékuk kilobogott összehunyorgó ravasz szemükből, amint bundámat, sipkámat, cipőimet vizsgálgatták. Minden idegszálam megfeszült, ujjaim ökölbe szorultak a zsebben, úgy vártam támadásukat.

Ekkor az alacsonyabbik lassan a hátam mögé kezdett húzódni.

- Ne mozduljanak, mert… lövök! – ordítottam.

- Eredj neki Gergő! – biztatta a baltás. De gyávák voltak a bitangok, lőfegyvert sejtettek nálam, ki is használtam ezt a hiedelmüket és olyan mozdulatot tettem, mintha revolvert akarnék rántani.

Hideglelős percek következtek. Három homályos árnyék állott egymással szemben, három ember, a negyedik a kutya. A szél kísértetiesen siránkozott a fejünk felett.

Sötét volt már egészen és én kimeresztett szemmel számoltam a pergő pillanatokat… meddig bírom távol tartani őket, mit kellene cselekednem? Megfutni hiábavaló… nekimenni inkább! Ekkorra megsejtették, hogy csak fenyegettem őket és nincs nálam fegyver. Láttam, amint a nagyobbik lassan csapásra emeli a baltát… Nem vártam be, nekiugrottam.

Nem tartozom éppen a gyenge emberek közé, az önvédelmi ösztön még több elszántságot adott. Teljes erővel főbe sújtottam a szekercés cigányt, ököllel a bal halántékán. Megtántorodott és összeroskadt, de a másik már rajtam volt hátulról. Egyik karja görcsösen kulcsolódott a nyakam köré – rendkívül erős ember volt -, nagy lendülettel fordultam hátra, de megcsúsztam és lerántottam magam mellé a földre. Vad dulakodás kezdődött. A cigánynál kés volt és fölém kerülve mellemnek feszítette a pengét, de döfni nem tudott, mert átölelve tartottam. Most hörögve szólalt meg a leütött baltás:

- Fogod, Gergő?... Szorítsd, az anyja keservit… majd én is…

Már hallottam a rohanását és pillantásom felvetődött a sötétszürke égre… Óriási fekete szárnyakat láttam lebegni és elveszítettem az eszméletemet.

Dermesztő hidegre éreztem fel. Fölöttem még mindig a csillagtalan sötétszürke ég, mozdulni alig tudtam, a fejem zúgott, füleim csak a szél dudorászását vehették ki a zűrzavarból. Görcsös erőlködéssel nagy nehezen feltápászkodtam. Valami meleget éreztem végigfolyni a nyakamon… Iszamlós sima nedvesség volt: vér.

- Megszúrt – tért vissza az öntudat és remegő ujjaim kitapogatták a mély sebet. A nyakamon a bal vállam vastaghúsa felé hatolt a szúrás, szerencsére nem érte az ütőeret, mert csak szivárgott a vér. Körülnéztem, csend volt, sötétség, senki. Lábam alatt lassú hörgés bugyborékolt, lehajoltam, kitapogattam…

Az egyik cigány, meg a kutya… Előkotortam a gyufát, körülvilágítottam.

A fagyos rögökön szétmarcangolt torokkal ott feküdt mind a kettő. Egyikben sem volt élet, szétvetett karokkal, hanyatt bukva terültek el, torkuk fel volt hasítva, az alacsonyabbik markában hosszú véres kés, mellén az összeszurkált kutya.

Az állat még élt.

- Mitkapsz… - mondtam neki -, szegény hű barátom, hát visszaadtad a tartozást, megmentettél…

Láttam barna szemeinek megtört csillogását, hallottam a szűkülő bágyadt nyöszörgést, amely nem is állaté volt, hanem értelmes, búcsúzkodó, bánatos beszéd, mint a haldoklóké, akik kedveseiktől köszönnek el.

Oldalt az elhagyott kocsisarogjához kötve kapált a cigányok lova.

- El innen – borzadtam össze és erőm végső megfeszítésével botorkáltam el a kocsihoz, eloldottam a gebét, felkapaszkodtam a hátára, ráhagyva, hogy nekilóduljon az éjszakának, amerre akar…

Éjféltájban, félig megfagyva talált rám egy útkaparó. Elvezette a lovat az intézői lakhoz, ahol a megbékélt nagybácsi azonnal gondozásba vett. Hat hétig lebegtem élet és halál között, kalandomat lázálomnak tartották és csak két hét elmúltával, amikor egészen visszanyertem öntudatomat, indultak el a véres színhely felkeresésére.

A vizsgálatról, a rendőri nyomozásról, a hírlapok fantasztikus cikkeiről nem akarok most beszélni. Annyit említek még, hogy Mitkapsz barátomat, a szegény kivert és elzüllött kutyát családi sírboltom tövében temettettem el és míg élek, hálatelt szívvel meg fogom őrizni emlékét.

Forrás: Napkelet 6. évf. 18. sz. (1928. szeptember 15.)