Új Diogenesként én nem az embert,
Hanem a boldog embert kutatom.
Kis lámpa helyett roppant reflektorral
Világítom be az egész világot,
Valahol hátha van még valaki…
S mert nyár van most, - túristák nyomát
Világítom be a legszívesebben,
Kiknek vonatja mellé állt a sors.
Minden napjuknak szürke állomását
Misztikus bíborfénnyel vonta be,
Aztán harsányan kiáltott: Mehet!
Várakozások, vágyak fellegében:
Nagy gőzfelhőben indult a vonat,
Mögötte megszépült az állomás,
Valami búcsú-patinát kapott
A legmeguntabb kép-reklám is rajta.
Ők: színes pillék, világgá röpültek.
Nyomukba szegzem most reflektorom,
Kutatok boldog emberek után,
Szeretném látni harsány örömük
Kitűzött zászlaját a gleccseren;
Szeretném látni, hogy vonódik fel
Lassan, lassan az árboctetőre
Tenger-békéjük tükörén a csend.
Erdők örök kupolája alatt,
Szakadékok ijesztő peremén
Világítok, világítok nekik,
Lelkükbe vágyom világítani.
Lássam őket magasan, magasan,
Magasan a nyomorúság felett,
Mindent szeretve, semmitől se félve,
Nem aggodalmaskodva semmiért.
Isten látja: az irigységem is
Simogatás volna a fejükön.
Forrás: Napkelet 6. évf. 17. sz. (1928. szeptember 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése