A barna s vérszín alkony hirtelen
betakart borzalmas köpenyébe
hegyormot, tengert, házakat.
S haldoklik egy agg ember, ki lobogni
szított lelkében minden parazsat.
Szobájának négy elborult fala
bús árnyakat táncoltat. S ő hanyatt
fekszik és álmodik felhőkről,
melyek már sohsem ragyognak vissza
gyászos egére. Vár, magányosan.
Üszkös mezők fölött magasan száll a hold.
Őszi erdők zuzmarás ágain holt levelek,
hervadt Májusok könnyű lobogói
tündökölnek sápadtan és aranylón.
S ó most fagyos-fehéren száll a hold,
mint kegyetlen kisértet Éjszaka tengerén
s a napisten csókja kilobban az ember eréből,
izzó, makacs szemére karmos sötét zuhan, -
minden merengés elrebben az ürbe
s éjszaka csillagaivá dermednek a keserű esztendők!
Forrás: Napkelet 6. évf. 18. sz. (1928. szeptember 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése