A székesegyház roppant tornyai:
Négy óriási felkiáltójel
E kicsi park-részletre is ügyel.
Én itt e percben elborongva állok, -
A holt lombot egy ember sepri össze,
E zord zörgésbe hangzanak ki hát,
S végetérnek az őszi szertartások.
Egy kövön jártatom a szememet,
Emlékkő egyszerűbb már nem lehet.
Rajta halványan két művész neve,
Megtudom, hogy mult század közepe…
Egyik fuvola, a másik fagot, -
És mind a kettő milyen rég halott.
Nem nagy nevek, és nem zene-titánok…
Jaj, az a szörnyű ember hogy zörög,
S hogy fakulnak az őszi szertartások.
De ki tudja, - Pécs ősi városában,
Egy unokában, vagy dédunokában
Valahol él a testté vált ige,
A gyümölcstermő, áldott szerelem,
Mit felidézett régi dobogón,
Régi májusban, égig lobogón
A fagot s fuvola meddő szíve.
S a lenge hang, amelynek nincsen partja,
Most nemzedékek bolthajtását tartja.
Azért bennem is, míg itt halkan állok,
Ujra kezdődnek régi szertartások.
Seperj kísértő, zörögj csak, zörögj, -
zord levélzörgés alól, föld alól
Fagot s fuvola kettős hangja szól.
Forrás: Napkelet 6. évf. 24. sz. (1928. december 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése