Szikoray Sándor: A bűnös

- Neve?

- Mátray Ernő.

- Foglalkozása?

- A lélektan magántanára vagyok az egyetemen.

- Hány éves?

- Harminckettő.

- Családi állapota?

- Özvegy vagyok.

- Bűnösnek érzi magát?

- Igen.

A törvényszéki tárgyalóterem hallgatóságán a meghökkenés borzongása futott át.

A szőnyegen forgó bűnügy emberemlékezet óta a legizgatóbb szenzációja volt a fővárosi társadalomnak. Két hónappal ezelőtt egy parkettáncosnőt meggyilkolva találtak a lakásán. Fehérneműs szekrénye kifosztva, szóval rablógyilkosság történt. A rendőrség egy-két napig hiába nyomozott, az első hét végén azonban letartóztatta Mátray Ernő egyetemi magántanárt.

Az eset természetesen kínos feltűnést keltett. A fiatal tudós a legelőkelőbb budapesti társaságoknak kedvelt tagja volt s tudományos pályája is szépen indult. Ezelőtt másfél esztendővel megházasodott, de felesége tíz hónapi házasság után meghalt, mire a magára maradott fiatalember visszavonult életet kezdett élni, majdhogynem búskomorságba esett. Barátai aggódtak érte és egymás közt többször emlegették, hogy talán egy új házasság tudná csak a sors sújtott embert kedélyileg helyreállítani

Ehelyett magára maradottságának hatodik hónapjában letartóztatták. A hírt először sem barátai, sem ismerősei nem akarták elhinni. Majd pedig azzal vigasztalták magukat, hogy a fiatal tudós alighanem valami rendőri tévedésnek esett áldozatul. Egy-két nap múlva bizonyosan szabadon bocsátják. Reményük nem vált be: Mátray Ernőt letartóztatásba helyezték. Barátai ekkor még mindig azzal a reménnyel biztatták magukat, hogy a törvényszéki tárgyalás végét fogja vetni ennek a képtelen gyanúnak.

És most – ez az igen!

Szóval bűnös! Maga bevallja! A kiváló tudós, az előkelő társaságokban fogó úriember – rablógyilkos!

A közönség még fel sem ocsúdott ámulatából, amikor megszólalt az elnök:

- Mondja el részletesen, miképp történt az eset.

- Méltóságos elnök úr! Tekintetes törvényszék! Igen! El fogok mondani mindent! Vizsgálati fogságom ideje alatt volt időm jól átgondolni azt,amit tettem s azt hiszem, a kellő formát is meg fogom találni, hogy magam megértessem. A lélektant adom elő az egyetemen: megpróbáltam hát magammal szemben is a legtárgyilagosabb, a legtudományosabb hidegségű szempontot alkalmazni. Nem hiszem, hogy lelkemnek egyetlen rezdülését ki ne nyomoztam és meg ne értettem volna.

- Igenis! Én gyilkoltam meg Hinze Mártát! Én fosztottam ki a ruhásszekrényét! A szerencsétlen lányt azelőtt nem ismertem, akkor este… akkor éjjel láttam először. Hogy tettemnek indoka teljes világossággal álljon a tekintetes törvényszéke lőtt, kénytelen vagyok lelkiállapotomról részletes képet rajzolni.

- Amint méltóztatnak tudni, özvegy vagyok. Másfél évvel ezelőtt nősültem a tíz hónapi boldog, igen boldog házasság után, elvesztettem a feleségemet. Ez a csapás életem legnagyobb megrendülése volt. Feleségem és én nemcsak szerettük egymást, hanem lelkünk legmélyéig harmonizáltunk is egymással és én azt reméltem, hogy életem legnagyobb munkáját az ő segítségével fogom majd végrehajtani.

- Tudományos munkát ért? – szólt közbe az elnök.

- Ó, nem, sokkal nagyobbat. Lelki életem teljes kiépítését. Feleségem nemcsak megértő társam volt, hanem intellektusának és temperamentumának olyan értékei is voltak, amelyekkel támogathatott, amelyekkel kiegészíthetett engem. Egymást vezettük és együtt, kézen fogva akartunk emelkedni a legnagyobb emberi magasságok felé! És egyszer csak – egy hirtelen meghűlés, egy heti betegség és – vége. Mindennek vége! Nem akarom itt részletezni, hogy mit éreztem ekkor! Elvégre mindenki vesztett már az életben szülőt vagy gyermeket, hitvestársat vagy barátot, - mindenki tudja hát, hogy ez mit jelent.

- Elég az hozzá, a csapás teljesen lesújtott. Azt tanácsolták, keressek a munkában enyhülést. Ez a rendes, banális vigasztalás! De mikor a gondolataim sehogy sem akartak, sehogy sem tudtak rendbe verődni! Sőt – eleinte magam sem akartam őket munkára fegyelmezni Úgy éreztem, hogy minden gondolatot, amit nem róla gondolok, hűtlenség az ő emléke ellen.

- Nemsokára azonban magam is éreztem, hogy ha ez az akaratrokkantó fájdalom huzamosabb ideig tart, elveszett ember vagyok. Mert tekintetes törvényszék, én már rég megállapítottam magamról – teljesen tudományos tárgyilagossággal, minthogyha idegen emberi lélekről lenne szó -, hogy egy bizonyos tekintetben beteg vagyok. Ha egy gondolat hatalmába kerít, csak a legverejtékesebb akaratmegfeszítéssel tudok szabadulni tőle. Napokon, heteken, sőt hónapokon keresztül nyűgöz magához, rá kell gondolnom, körülötte kell szaladnom, akárcsak Dante poklában a szélfújta lobogó körül a kárhozottak serege. Ez a görcsös kapaszkodás ugyanahhoz a gondolathoz, ez – jól tudom – patologikus bennem, ez már a monománia birodalma.

Az elnök egy szemrebbenést vetett a védőügyvéd felé. A fiatal tudós észrevette a tekintetet s nyomban válaszolt reá.

- Mindamellett tiltakoznám ellene, hogy elmeorvosi szakvéleményt kérjenek rólam. Ha beteg vagyok is, semmi esetre sem annyira, hogy beszámíthatatlan volnék. A körülöttünk nyüzsgő emberek tekintélyes hányadának szintén van patologikus pontja, anélkül, hogy tudatára ébredne ennek. A társadalom az ilyenektől is teljes normalitást követel, s a társadalomnak igaza van. Hogy tarthatnék én számot kegyelmesebb elbírálásra, csak azért, mert én véletlenül rendelkezem azzal az intelligenciával, hogy a magam lelki rendellenességét meg tudom állapítani?

- Ott hagytam el, hogy egy-egy gondolat néha szinte börtönbe zár, szívós erővel magához láncol. Így volt most is. Minden gondolatom a feleségemre vonatkozott s bár – mint mondtam – az első hetekben nem is akartam másra gondolni, egy idő múlva éreztem, hogy ennek nem szabad sokáig így tartania. Módszeresen akartam magam ebből az eszmekörből kiragadni s kezdtem a külsőségeken. Elhatároztam, hogy kiköltözöm abból a lakásból, ahol minden őrá emlékeztet s az új lakásban a bútorokat is egészen másképpen állítom fel, hogy az asszociáció-lehetőségeket ezzel is csökkentsem.

- Két hónap múlta találtam is lakást, mégpedig Budapest ellenkező részében. Ezt is szándékosan tettem, hogy még az utcák is, amelyeken ezentúl járni fogok, mások legyenek, mint amelyeken együtt sétálgattunk. – A sors azonban másképp akarta! Éppen oda állított nekem csapdát, amerre felé menekülni akartam. Egyik kényszereszmekörből a másikba lökött át, egy még szörnyűbbe. Szörnyűbbe, mert az előbbi csak az akaraterőm bénulását okozta, ez pedig végső fejleményében tettre, gonosz tettre ösztönzött….

- … Mikor csomagoltam, természetesen feleségem ruháit is rendre elő kellett szednem. Hogy minő érzések között történt ez, most nem részletezem, amit majd még elmondok, abból úgyis kiderül. elég az hozzá, hogy alsó ruháit, fehérneműjét, harisnyáit két külön kosárba raktam. Ezek a kosarak a bútorszállító kocsinak az ajtaja mellé kerültek… Az ajtó, úgy látszik, rosszul záródott, útközben kinyílt… s a kosarak eltűntek… ellopták őket… Igen, ellopták… És itt kezdődik az én katasztrófám.

A vádlott arca fájdalmasan megvonaglott s beszédét pár percre megszakította. Az elnök közbeszólt:

- Nem értem… Hát annyira értékesek voltak azok a… ruhadarabok?

A fiatal tudós vonásain egy pillanatig valami megvetésféle szaladt át, azután rekedt hangon szinte súgta:

- A feleségem fehérneműi voltak.

- Igen, ezt tudjuk! De hiszen ön éppen az emlékektől akart szabadulni s ezek a kosarak is emlékeket tartalmaztak.

- Én egy megbénító gondolatkörből akartam szabadulni s egy másikba kerültem bele.

- Szíveskedjék magát világosabban kifejezni!

- Igen, igen, világosabb leszek, bár ami most következik, azt elmondani számomra a legnehezebb, a legkeményebb, a legkínosabb! Ki kell teregetnem a magam szerelmi életének legtitkosabb redőit.

Az elnök az ügyész felé fordult.

- Amennyiben az ügyész úr zárt tárgyalás elrendelésére tenne javaslatot…

A vádlott közbevágott.

- Nagyon kérem, méltóztassék megengedni, hogy a nyilvánosság előtt beszéljek tovább. Nekem is könnyebb lenne pusztán a törvényszék számára felfednem magam, de bizonyos okokból a nyilvánossághoz szeretnék szólani. Egyfelől jogom van hozzá, hogy barátaim és ismerőseim ne tartsanak közönséges, szennyes indulatú rablógyilkosnak. Másfelől nekik is meg akarom tenni azt a szolgálatot, hogy velem való barátkozásuk miatt ne kelljen pirulniuk.

- Jól van tehát, beszéljen. Figyelmeztetem azonban, hogy kerülje a túlságosan erőteljes kifejezéseket.

- Mikor új lakásomba érve, észrevettem a ruhadarabok eltűnését, a kétségbeeséssel határos indulat kerített hatalmába. Egy pillanat alatt végigszáguldottam azokon a lehetőségeken, amik ezekkel a holmikkal történhettek. S a logikának könyörtelen következetességével természetesen a legkínosabb eredményig jutottam. Hátha ezeket a lopott holmikat valami céda nőszemély vásárolta meg!... Nem tudom, meg méltóztatnak-e érteni, de engem a legutolsó csepp véremig fellázított az a gondolat, hogy ki használhatja ezeket a fehérneműket, amelyek az én tiszta lelkű feleségem testét érintették, amelyekhez házasságunknak szent emlékei fűződnek. Hiszen a mi viszonyunk még az ölelkezés pillanatában is valami magasztos és nem földi volt. S ami a lelkek ölelkezése nélkül állati és undorító, az szent és isteni, ha a lelkek kapcsolatát jelenti. És én most elképzeltem, hogy micsoda öleléseknek lesz majd tanúja, micsoda förtelmes vágyaknak rafinált felfokozója lesz a a kis ing, az a…

- Jó, kérem, szíveskedjék a részleteket átugrani.

- … Amint a két kosár eltűnéséről értesültem, azonnal rohantam a rendőrségre és kértem, könyörögtem, hogy kerítsék elő őket mentül előbb. Nem értették meg az én nagy felindulásomat, igaz, hogy ottan még egyébről nem beszéltem, mint anyagi veszteségről. Akkor még nem jutottam odáig, hogy lelkemnek legsötétebb redőit a napvilágra nyissam. panaszomat írásba vették, a legjobbakat ígérték s természetesen – hiába nyomoztak… Vártam hetekig, hónapokig, sürgetőztem többször, minden hiába!... Újabb, még nyomasztóbb gondolatcsoportnak lettem martaléka, s méghozzá képzeletemnek minden démona életre támadt s a legundokabb, legaljasabb förtelmeket rajzolta elém… Jó, nem részletezem őket, csak annyit akarok mondani, hogy  képzelődésem lelkiségemet olyan tájakra hurcolta el, amelyek eddig ismeretlenek voltak számomra. Tekintetes törvényszék, én házasságom előtt is sokkal tisztább életet éltem, mint a férfiak legnagyobb része, s hogy házaséletem minő volt, azt már érintettem. Én mindekkorig erotikus fantáziámat fegyelmezni tudtam… De most!... Szent Antal megkísértetésének minden démona rám szabadult!... Amikor fantáziám végignyargalta mindazokat az eshetőségeket, amik ezekkel a csipkés kis holmikkal történhettek, agyforraló és képzeletszédítő képek táncoltak előttem s képzeletemben valóságos bacchanáliák viharzottak végig!... Így gubbasztottam a legborzasztóbb állapotban hónapokon keresztül otthon, egyetemi leckéimet nem tartottam meg, tudományos munkásságom abbamaradt, a társaság nem érdekelt, csak jártam a szobámba fel és alá, fel és alá, fel és alá… Barátaim aggódni kezdtek értem. Többször felkerestek, ismerősök körébe akartak vinni, nem sikerült. Ők persze nem tudták, hogy micsoda gondolatoknak vagyok martaléka, hiszen a lopásról – szeméremből – nekik nem tettem említést.

- Egyszer végre, hosszú hónapok után sikerült magukkal cipelniük. Nyíltan meg kell mondanom, hogy felvidításomra a legrosszabb módot választották. Kelletlenül, unottan vánszorogtam velük, de éppen olyan hangulatban voltam, amikor a magammal való csatázás már teljesen fásulttá fárasztott. Engedtem, tegyenek, amit akarnak.

- A mulatóhely, a maga kiabáló fényességével, pompázó művészietlenségével és asszonyainak cédaságával a legnagyobb mértékig undorított. De nem volt erőm visszafordulni. Leültünk az egyik asztalhoz és pezsgőzni kezdtünk. Italhoz nem szokott fejem hamar elbódult. Az éktelenül modern muzsika, a táncosok szédítő hullámzása, a fény és zaj kihoztak a sodromból… Mindezt nem azért mondom el, hogy enyhítő körülményül tekintessék, hiszen csak enyhébb mámorról volt szó, mikor pedig azt a tettet elkövettem, akkor már ez is elszállt… Akkor azonban, ez a sok rikító benyomás valami kábulatba ringatott… Arra jól emlékszem, hogy egy-két táncosnő az asztalunkhoz ült, ivott a pezsgőnkből és jókedvűen dobta vissza barátaimnak kissé merészebb megjegyzéseit. Én szótalan maradtam, de – szégyellem bevallani -, hogy lassanként ez a zsongító mámor valami csillapulás féle hangulatba ringatott… Az egyik leány – ő volt a későbbi áldozat – mellém telepedett, koccintott velem, majd a hajamat kezdte simogatni. Nem tiltakoztam ellene, bár most már egy-egy pillanatra kezdett felsajdulni bennem a feleségem emléke. Barátaim elégülten figyelték hangulatváltozásomat, s úgy emlékszem, hogy a mellettem ülő leányt még biztatták is, hogy csak foglalkozzék velem. A szerencsétlen beugrott a játékba s az efféle nők minden fogását igénybe vette, hogy megtessék nekem. Ehelyett azonban egy-két negyedóra múlva terhemre kezdett válni s az először olyan zsongító környezet hatása is oszladozóban volt. Már nézegettem az órát, hogy hazainduljak. Ekkor azonban történt valami, valami… ami döntő fordulatot hozott. A leány magakelletve mellém simult, én meg feléje fordultam, hogy megmondja, nincs tőle semmi kívánságom, amikor… észrevettem, hogy felső ruhája a bal vállán lecsúszott s alatta a rózsaszín selyem…

Az elnök türelmetlenül feszengett.

A vádlott megnyugtatta:

- Ne méltóztassék nyugtalankodni… Mondom, alatta a selyem ingecske szegélyén… a feleségem nevének… hímzett kezdőbetűi… Felszöktem a helyemről… A leány is felugrott, barátaim is meghökkentek… Alig tudtam rendbe szedni magam és eltitkolni, hogy mi viharzott bennem végig… Tehát csakugyan ide, ehhez a cafathoz került a feleségem holmija!... Majd kétségbeesett vergődéssel iparkodtam megnyugtatni magamat!... Hátha csak csalódom, hátha nem láttam jól a monogramot… és akkor is, ha a betűk ugyanazok… elvégre másnak is lehetnek ilyen kezdőbetűi… Lehet, hogy tévedek, igen… de most már tudnom kell… tudni akarom… a bizonyosságot… E kell mennem hozzá… fel kell forgatnom a szekrényét… Bizonyosságot, ó, bizonyosságot!... Igen, elmegyek a lakására, elfogadom az ölelését… mindent, mindent, csakhogy megtudjam a valóságot!...

- Rendbe szedve magamat visszaültem a leány mellé. Társaim a pillanatnyi megdöbbenés után megvigasztalódtak. Most, hogy a leánnyal elkezdtem magam erőszakolva kedveskedni, összemosolyogtak s bizonyosan dicsérgették önmagukat, hogy végre sikerült engem magányomból kicsalni és felvidítani.

- A leánnyal hamarosan megállapodtunk. Még ezt az üveg pezsgőt kiisszuk, azután kocsiba szállva a lakására megyek vele. Amikor felálltunk, mi legelsők a társaságból s kifelé tartottunk, a hátamon éreztem égni barátaim évődő mosolygását.

- Aztán a lakására értünk. Az ölembe ült, hízelegni kezdett s azt mondta, hogy soha mg ilyen furcsán szomorú embert nem látott… Bontogatni kezdte a ruháját s én a végső idegszálamig emésztő kíváncsiságtól sóvár tekintettel tagadtam rá. Hozzányúltam a fehérneműjéhez. A szobában félhomály volt, nem láthattam jól… Minden megfigyelőképességem az ujjaimra ült ki… „Szereted a szép alsókat? Gyere, mutatok neked még finomabbakat is!” – mondta és egy ruhásszekrényhez vezetett… Az ajtaját kinyitotta… Hirtelen felcsavartam a villanyt és – megláttam – igen, megláttam – kétségtelen – teljes bizonyossággal – a feleségem ruhadarabjait!... hát mégis – itt vannak! Egy angyal szárnyának a tollai a pokol szurokjában! Micsoda céda öleléseknek lehettek már tárgyai, micsoda förtelmeknek eszközei!... A végigszenvedett hónapokkal keserűsége egy pillanat rövidségébe sűrűsödött bennem össze!... Halántékom lüktetni kezdett, szívem a torkomban dobogott… s egy másodperc alatt végtelen gondolatsorok száguldottak bennem végig!... Mámorom egy csapásra szétoszlott… igen, igen, tessék megjegyezni, nem voltam részeg… Mindent tudok, mindenre emlékszem… Nem igaz, hogy a gyilkos elveszti öntudatát… 

 

Éppen ellenkezőleg… A nagy indulat pillanatában az érzések és gondolatok a szenvedélynek villámfényétől vakítóan éles kontúrokat kapnak… Én is… én is… mindent tudok… Mindenre emlékszem.. Tudom, hogy éktelenül felordítottam, a leánynak nekirohantam… ő azonban nem ijedt meg… azt hitte, rafinált kéjenccel van dolga… félig fetisisztával, félig szadistával… Csak egy kicsit húzódott vissza, s hogy kezemre játsszék, kacér-kéjesen összeborzongott… Én meg a nyaka felé nyúltam, de remegő kezem irányt tévesztett… s az ingéhez értem… éppen a monogram tájékán… veszett dühvel széthasítottam a finom selymet… azután nekikaptam a nyakának… marokra fogtam… összeszorítottam!...

… Eszméletem csak most kezdett kihagyni… Nem tudom, meddig tartottam a nyakát összeszorítva… Arra azonban ismét emlékszem, hogy utána a szekrényhez támolyogtam s kiszórtam belőle azt, ami a feleségemé volt… Magammal viszlek, elégetlek benneteket!... Ezt ismételtem, Isten tudja, hányszor!... De hogyan vigyem?... Körülnéztem… A szekrény tetején két kézitáskát láttam… Beléjük gyömöszöltem a holmit, a negyede bizonyosan kihullott. Azután sebesen ott hagytam a lakást!... Már reggel volt, a kaput nyitva találtam… Az volt a benyomásom, hogy a házból senki sem látott meg, amikor a kapun kiléptem… Kocsiba ugrottam, azután haza… Otthon forróláz ütött ki rajtam, a holmik elégetéséhez sem volt erőm!... Három napig szinte mozdulatlanul feküdtem, alig ettem valamit… félálomban dermedeztem… Negyedik nap kerestek… A rendőrség jött értem!... emlékszem még, hogy amikor a detektív hozzám lépett, keserűen felkacagtam s azt mondtam nekik: Megkerültek a lopott holmik! Hazahoztam őket!...

- Tekintetes törvényszék! Történetem eddig tart! Bűnös vagyok! Ítéljenek!

Forrás: Napkelet 6. évf. 22. sz. (1928. november 15.)