Dallos Sándor: Törvény

KINT ültünk az öreg tiszteletessel az esti pírban. Porolva jött haza a csorda, tárták a kapukat s nyikorgott itatóra a kútgém. Az úton hosszában ki lehetett látni a learatott mezőkre. Keresztek álltak sorban egymás után s piros, jó, egyszerű felhők legelték az égi gyepet, mint a bárányok. Falu. Széles medrét alig locsolja az élet, azt hinnéd, itt nincs más, csak a földdel vesződő csöndes munka, mert nincs fodra az életnek; zaja sincs, csak lassan ballag előre lomhán, de biztos egyenesben. Az ember ereiben megbékél a vér s a hajszolt lélek megkíván egy kis nyugodt boldogságot. Elterülni a napon. Inni egy ital bort. Vagy megcsókolni egy puha nőszájat. Ennyi itt elég.

Ilyesmiket mondtam az öreg úrnak.

- Igaza van – mondta csöndesen szotyorgatva a pipát. – Itt nincsenek problémák. Problémákat csak a zaklatott városi idegek teremnek. Az egészséges vér elintéz mindent egyszerűen és természetesen a maga erejével. és ez így van jól. Mi lenne, ha itt is törnék a fejüket az emberek a talányokon, igazságon. Sosem találnák meg, mint ahogy maguk sem találják. Már az igazságot. Pedig ott van keresés nélkül is a tenyerükben az embereknek.

Megkurkászta a pipát s elnézett az úton.

- Nézze – mutatott a hídra -, ott jön egy érdekes házaspár. Fent önöknél erről cikkeznének a lapok vagy színdarabot írnának róluk. Itt, látja, senki még csak vissza se tekint utánuk.

A hídon egy paraszt jött a feleségével. Bő ráncos gatyája lebegett, ahogy lépett, lábán csizmából vágott papucs s keze feje alatt feszesre összegombolva az ingujja. Semmiben sem különbözött a többitől. Az arca kemény, naptól bronzzá égett egyszerű parasztarc. A szemében sem volt semmi különös. A halántékán erősen őszült; lehetett negyvenöt éves. Csak a termete volt uralkodó és erős. Kaszát hozott a vállán.

Az asszony mellette kis játék csak. Inkább gömbölyű, mint magas. Az ő arca is egyszerű, mint a föld. Ízes parasztasszony arc. Menés közben lóbálja a kezét, kendővel van bekötve a feje s mezítláb lépeget. A cipőjét egyik kezében hozza, a lábszára pecsenyés pirosra égett a nyári napon. Már ő se gyerek, harmincöt lehet.

A bolt előtt megállnak, s az asszony bemegy. Az ember nekitámaszkodik a bolt előtti körtefának és vár. Kaszáján csillog a nyugvó nap fénye.

- Szép nyár – mondom.

- Szép – mondja a tiszteletes. – De tudja-e – mosolyog -, hogy ez az ember tizenkét évet ült fegyházban gyilkosság miatt?

- Ez? – csodálkoztam.

- Ez ám – nevetett. – Ez itt. Nem is látszik rajta, ugye? Ez onnét van, hogy a falu egyszerű és természetes. Nem csinál nagy kérdéseket s mindenkit visszafogad. Mindenki a maga bőrét viszi a vásárra, és mindenki az Isten gyermeke.

A paraszt pipára gyújtott a bolt előtt.

- No, az asszony most petróleumot vesz meg krumplicukrot – pöfékelt az öreg úr -, addig elmondom a történetüket.

Nagyon szép legény volt ez a Hartyán tizenkét évvel ezelőtt, csak a rajtavalónál nemigen volt egyebe. Itt laktak a faluvégen egy vityillóban. Mindig mondtam neki, házasodj meg Mihály. Csak nevetett. Egyszer aztán már nem nevetett rajta. Az ilyen híres szép legények is horogra akadnak. Gargó Rozál volt a választottja. Ez az asszony itt-e, akivel látta. Az öreg Gargó olyan 6 holdas nyakas paraszt volt. Jószemmel az udvarlást se nézte, hogy komolyra fordult a dolog, meg egyenesen megbőszült, s mikor kérőbe mentek hozzá, csak azt mondta:

- Ott az ajtó!

Ez a Hartyán akkor két napig olyan volt, mint a nyitott kés. Harmadnap este kivárta a leányt a kert alá, s akkor megkérdezte tőle.

- Gyössz?

- Hová? – kérdezte a leány remegve.

- Mihozzánk! – mondta Hartyán keményen.

A lány az égre nézett, s egyszeriben elintézte.

- Gyövök – mondta.

- A Jézus keserves kínszenvedéseire mondod?

- Arra – felelte.

- Akkor hát gyere – fogta kézen Hartyán. – Ne hozz semmit. Egy üngöt se. Majd csak megleszünk.

S elvitte haza.

De éjfélben már ott volt Gargó a vityillónál, s benyomta az ajtót. Mert még csak be se reteszelték. Még erről is megfeledkeztek. Az öreg asszony aludt akkor már a falnak fordulva, de a leány meg a legény ott ültek akkor még szemben a lámpavilágnál, s nézték gyönyörködve egymást. Gargó jöttére rebbentek csak széjjel.

- Add ki! – hörgött Gargó a legényre. Mert igen vérmes ember volt, s ha mérges volt, mindjárt hörgött.

- Mit? – állt eléje Hartyán bolondul tréfálva.

- A jánt! – üvöltött az öreg.

- A jánt? – mondta Hartyán, s megmozdultak az inai. –A jánt azt nem lehet. Egy órátúl fogvást feleségem az isten előtt.

- De előttem nem!

- A mindegy. Az Isten több. Kend csak ember.

- Add ki!

- Nem adom!

- Viszem akkor, te kódis! – lépett egyet Gargó.

- Ha tuggya! – szólt Gargó a lányra. – Gyere a tisztességes otthonodva.

De a leány Hartyánra nézett, lehajtotta a fejét s nem mozdult.

- Nem mehetek – mondta.

- Te ilyen-amolyan – kezdte akkor szidni a leányát -, nem átalsz legényhez menni éccaka? Nem sül ki a szemed itt a bontott ágy előtt tisztességes jány létedre? Rosszféle, te! Az arcodról nem ég le a bőr?

- Ne szójjon! – nyítt indulattal Hartyán. – Tuggya meg, a feleségem.

- Kutya a feleséged – mondta Gargó -, nem ez! Hol vót a pap? Hol adott össze benneteket? Rongy ez itt!

- Ne szójjon többet – ordított Hartyán -, mert halál leszen!

- Bizony rosszféle vagy! – üvöltött Gargó. – Az egész falunak kikiáltom.

De már többet nem tudott mondani, mert Hartyán megkapta a torkát. Összementek, hengergőztek ott a földön. Az öreg asszony megébredt a zajra, hányta magára a kereszteket, a leány sikongatva szaladgált körülöttük. De Hartyán nem engedte el az öreg nyakát, míg ki nem rúgta az utolsót. Akkor felállt, odaszédült az asztalhoz s leült. Hosszan nézték a leánnyal egymást.

- Meghótt – mondta aztán Hartyán egyszerűen, megsimítva a homlokát. - De nem engedtelek.

- Megváltó Jézusom! – sikított a leány. Odaesett az apjához és nem tudott többet szólni.

Akkor Hartyán kezdte felhúzni az ünnepléjét, az új csizmát meg az új kalapot, botot vett elő és indult.

- Hová megy? – kérdezte rémülten a leány.

Az ember ránézett szomorúan, de csak meg se cirógatta. Csak a szemével.

- Meggyüvök – mondta csöndesen -, ecceer… Addig várgy…

S csak vissza se nézett. Még azon éjjel feladta magát a csendőrségen. Tizenkét esztendőt kapott.

- És a leány? – kérdeztem.

- A leány? – mosolygott az öreg. – Hát várt.

- Tizenkét évig?

- Bizony, öcsém, tizenkettőig. Egy nappal se kevesebbig.

- Az apja gyilkosára?

- Arra. Az anyja nemsokára meghalt, a földeket kiadta bérbe és várt. Ilyen nép ez. Én adtam a tavaszon össze őket.

- Furcsa – csodálkoztam. – Furcsa morál.

A pap rám nézett s azok ott jöttek az úton.

Úgy jöttek, összefogott kezüket lassú, nyugodt tempóban lóbálva, mint a fiatal szerelmesek. Egész nap inat szakasztó munka után szinte a vérüket cserélték ki a kezükön keresztül. Az asszony, most láttam, szép volt s az ember, így közelről, óriás.

- Jó estét, tiszteletes úr.

A pap megállást intett.

- No, hogy vagytok, Mihály? – kérdezte.

- Köszönöm a kérdést – álltak meg. – Csak elvagyunk valahogy – felelt az ember.

- Arattál?

- Nem a. Csak bükkönt vágtam. Igen megkívántam a kaszálást.

Elmosolyodott csöndesen.

- Mer régen kaszáltam már. Éppen tizenkét esztendeje ilyenkor.

- Még az előtt – mondta a pap. – Hát a földdel hogy vagytok? Az idén mind visszajön a bérletből.

Hartyán arca felragyogott.

- Mind – mondta. – Jövőre hatvan holdon áll a munka.

Mintha egész Európa az övé lenne, úgy mondta ezt.

A pap az asszonyra sandított tréfásan.

- Hát körösztölő, Mihály?

Az embernek kivillant a foga.

- Azt tartom, karácsonyra – mosolygott. – Ugye, Rozál?

Az asszony arca kigyulladt.

- Karácsonyra – mondta. – Úgy számítom.

A pap nézett rájuk, mintha a fiait nézné.

 Egy kicsit késtetek, gyerekeim. Kicsit megkéstetek.

S megigazította szárban a pipát.

A paraszt arca elfelhősödött egy keveset s a szája fájdalmasat rándult.

- Igaz – mondta komolyan. – Az öreg akkor igen sietett, mink meg sokáig néztük egymást. Ha az öreg két órát késik akkor, vagy nem lett volna olyan igen szíp bámulni egymásra ott a lámpafényes éccakában, máma vóna egy tizenkét éves fiam. Most hatvanöt éves leszek, mire a fiunk húsz. Megkéstünk egy kicsit, tiszteletes úr. De azér csak jár nekünk is még valami az életből.

Olyan egyszerű volt ez a beszéd. Semmi súlyos hang. Csak nyugalom. Erő. Biztosság. Így beszélnek a gyilkosok?

Megkérdeztem.

- És a lelkiismeret nem bántja néha?

A paraszt felém fordult.

- Tudja – mondta neki magyarázóan a pap. – Elmondtam neki.

- A lelkiismeret? – nézett szemembe végtelen nyugalommal az ember. – Nem. Az nem bánt. Az embert csak az rággya, amiért nem fizet meg. A lélek adóssága. Én tizenkét esztendőt adtam érte.

- És maga? – kérdeztem az asszonyt. – Maga nem gondol rá néha?

Az asszony megkomolyodott.

- Néha – mondta. – Néha rágondolok. De nagy cselekedet vót. Szerelembül.

- Nos, és ez elég?

Az asszony lehajtotta a fejét.

- Ez a rendöltetésünk – mondta csöndesen.

És ránézett az emberére, úgy, mintha a tenyerében odatartaná magát neki.

Forrás: Napkelet 6. évf. 12. sz. (1928. június 15.)