Hogy elszakadtam Tőled, ó barátság!
Ma mogorva, magányos, vad vagyok.
Nagyon akartalak. Túlságosan
gyámoltalan voltam talán. Akartam
őrizzenek őrangyal-csapatok.
Pedig léptem így is győzelmes élet.
Hogy árva vagyok? Nincs bennem harag.
Nem értenek? Ó, ne is értsenek hát.
Ifjú, vagy agg, férfi, vagy nő, akárki:
Én hasztalan keresem társamat.
Kerestem a bor-mámor dzsungelében
s kerestem józan, villanó vitákban,
Szelíd és párduc-nők közt is kerestem.
S hiába a dús életnek csudája:
amit kerestem, én meg nem találtam.
Kerestem a mosolygó tengerparton.
Kerestem a hegyeknek ormain,
de mi leginkább csábított oromra
s tengerpartokra is, örökkön
az egy-igaz Ritmus volt és a Rím.
Hogy ölelkezzenek a testvérlelkek,
Te vers is most ezért dobbansz velem!
De nincsen társam. S szégyentelenül
csak néked mondom minden titkomat:
élet-halál, örök költészetem!
Forrás: Napkelet 6. évf. 18. sz. (1928. szeptember 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése