A Hold tányérrózsája éji csöndben
kinyílik s fényes, nagy virágba szökken
s körülte a csillagbombósereg
ezüstösen pislogva szendereg.
Amott túl kéken alszanak az erdők,
magukra húzva jól a lomha felhőt;
a büszke, néma hegyorom pedig
a fellegek fölé emelkedik.
Ám ellenére a vén hegykirálynak
ezerszer magasabbra szökve szállnak
az én botor, lázas álmaim
a lelkem nekilendült szárnyain.
S ott fönn vágyó lelkem feléd kitárom,
sugárhúrú Hold bűvszavú gitárom
s dala a messzi, alvó városon
az ablakodon hozzád beoson.
Látlak… fehéren… bár az éj beárnyal
s lantomról lépett kósza holdsugárral
megcsiklandom puha, fehér nyakad…
S kebeledre simul kibontott hajad.
S míg ágyad telehintve, ó, te drága,
- be szép csillaghullás! szól,aki látja –
rád ezüst csillagbimbókat dobok:
álmodban édes ajkad mosolyog.
Forrás: Napkelet 6. évf. 20. sz. (1928. október 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése