Ringó vetés zöld, zsongó tengeréből
Indult csapongva – könnyű szárnyakon, -
S túl – megbénító földi árnyakon –
Azt hitte Isten trónusáig ér föl…
Beléfúródva csillámló azúrba
Libbent, röppent a Végtelen felé, -
A Mindenséget bátran átszelé,
S Pazar trilláit elbódítva fújta…
Felbugyborékolt ajkán: hálaének. –
És száz és száz új, szebbnél-szebb futam:
Ó halld meg, halld meg tróntülő Uram,
Hisz bájolóbban senki nem dicsérhet!...
Megrészegült a fény s lég fűszerétől,
S halkan, halkan cifrázta a hangot –
A napba nézett és alább hanyatlott,
S ájultan, vérzőn – út kövére szédült…
Ott lett reá egy vén szántóvető,
S kérges kezébe fogta bús szegénykét,
Elállítá – ingujjával – a vérzést,
S úgy pihegett az égiröppenő…
Alélva, bújva, félénken, sután, -
Megszégyenülten borzongott a szárnya,
S merőn tapadt a megtörpült világra:
Paraszti kézre – Végtelen után…
Forrás: Napkelet 6. évf. 17. sz. (1928. szeptember 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése