Thury Lajos: Későn

EGY HÖLGY volt itt – mondta Kovácsné és a kötényével végighúzott a kis asztal aranyos cirádáin, amelyeket porosnak talált. János összerezzent. Elfordult a tűztől, amelynek lobogó lángjaitól már izzó piros karikák táncoltak a szeme előtt és megkérdezte:

- Mit mondott, Kovácsné? Ki volt itt?

- Egy hölgy – felelte Kovácsné és úgy tett, mintha még mindig a kis asztallal lenne elfoglalva, meg akarta mutatni, hogy egyáltalán nem tekinti fontosnak a dolgot. – A konyhaajtón kopogott, mikor beengedtem, köszönt és megkérdezte: - Itt lakik, kérem, Timár János úr? Itt lakik, mondtam, erre jobbra tessék menni, mindjárt az első ajtó. Nem mozdult, csak gondolkozott egy kicsit, azután még megkérdezte: - Egyedül van? Egyedül van – mondtam, mindig egyedül szokott lenni ilyenkor, estefelé.  Erre elmosolyodott és azt felelte, hogy nem megy be, csak tudni akarta, itt lakik-e Timár úr. Ezzel elment.

János elgondolkozott, azután lassan elfordult és megint belebámult a tűzbe. Nem kérdezte, inkább csak úgy magának mondta azután:

- Fekete bunda volt rajta, ugye, a fején fényes, nagy csatos, fekete kalap?

- Az, az. – Kovácsné örülni látszott, hogy a lakója ilyen szépen eltalálta a hölgy öltözetét. – Szép, fekete prémes kabát.

- És elment – mondta szinte biztató hangon. – Nem is szólt már azután semmit, csak jó estét kívánt és ment.

Miután szeretett volna még valami vigasztalót vagy kedveset mondani a lakjának, megkérdezte, hogy nem parancsol-e egy csésze teát, azután, hogy nem kapott választ, elégedetlenül dörmögött valamit is kiment. János észre sem vette. Belemeredt a nagy kandallóban lobogó fahasábok örökké változó, fel-fellobbanó, ide-oda libegő lángjába és csak akkor húzódott egy kicsit távolabb, mikor már a szeme égett és az arc tüzelt a forróságtól.

- Ma is itthon tetszik maradni? – kérdezte Kovácsné másnap estefelé és végtelenül szemrehányóan nézett a lakójára. János szórakozottan intett.

- Hogyne. Fűtsön be, Kovácsné, vigyázzon, hogy jó meleg legyen.

Kovácsnénak nagyon nem tetszett a dolog. Elő is adta a kifogásait. Tessék elhinni, nem ártana ám ilyenkor este egy kicsit kimenni a friss levegőre. Hiszen olyan sápadt és nyughatatlan az úr mostanában és ez csak azért van, hogy mindig itthon ül a kályha mellett, a füstös, rossz levegőn. Mozogni kell, amíg az ember fiatal. Vagy nem jól érzi magát, Timár úr? Beteg talán?

János úgy nézett rá, mintha csak úgy félig-meddig értené, mit mond neki. Inkább csak úgy találomra felelt. Nem, köszönöm, nem kérek semmit. Kovácsné gondterhelten ráncolta a homlokát.

- Ejnye, ejnye Timár úr, mégiscsak csinálni kell valamit. A nővérem, az Elvira is csak csodálkozott a múltkor, mikor találkozott Timár úrral a házban, a lépcsőn. Meglátod, ennek a te lakódnak valami baja lesz, azt mondja nekem, vagy talán már van is valami baja, hiszen egészen elváltozott egy pár nap alatt. Igaz is, egészen színét vesztette mostanában, amióta mindig idehaza van.

- Jó. Köszönöm. – János szórakozottan intett és Kovácsné fejcsóválva, szemmel láthatólag gondterhelt arccal vonult el. János megint elfoglalta a helyét a kandalló előtt és megint órák hosszat bámulta a lobogó lángokat, amelyeket már egészen megszokott az elmúlt hetekben, míg minden este ott ült előttük, a kandalló mellett.

Egész érdekes játék volt, János már nagyon apróra ismerte. Megfigyelt egy-egy fehér fahasábot, amint lassan barnulni kezdett, azután könnyű szürke füst szállt fel belőle és egy apró fényes lángnyelv végigfutott a fehér felületen. A láng lobogva, zizegve, magasra csapott fel és elvegyült a többi fahasábok lángjaival, egy pár perc múlva már az egész fadarab lángban állott, megbarnult, megfeketedett, azután a láng lassan visszahullott, elenyészett önmagában, a helyén csak egy csomó vörösen izzó, pattogó parázs maradt. Azután a parázs felszínét könnyű, szürke pernye vonta be, amely mindig mélyebbre terjedt, végül már csak piszkos szürke hamu volt a szeme előtt, a kályhában beljebb izzó parázs előtt és János lehajolt, hogy néhány friss fahasábot lökjön a kandallóba. Lassan azután belefáradt a tűz lobogásába, a fellángoló és elhamvadó fahasábok nézésébe. Kicsit szinte el is kábult, már nem érdekelték a lángok és kimerülten, gondolattalanul dőlt hátra karosszékben a kályha előtt.

Valami halk neszre tért magához, amely ott támadt nem messze tőle a szobában. János felkapta a fejét és körülnézett. A fekete bundás asszony állt előtte, nevetve és tréfás felháborodást színlelve figyelve őt és János halkan szólt:

- Maga az, Kató? Nem is hallottam bejönni.

- Persze, hogy nem hallott, ha egyszer aludt – mondta az asszony és közelebb lépett. – Hát így vár maga engem? No, szép kis lovag.

- Nem aludtam – felelte János. – Kezét csókolom. – Felállt a karosszékből, az asszonyhoz lépett és megcsókolta a kezét. Az asszony engedte, de közben figyelmesen, elégedetlenül nézett rá:

- Már azt hittem, hogy nem is akar üdvözölni – mondta végül. Nem nagyon örül nekem.

János tiltakozott.

- Ó, dehogynem. Boldog vagyok, hogy végre eljött, hogy végre itt van nálam.

- Remélem is – felelte az asszony erélyesen. – Ha már boldoggá teszek valakit, akkor legalább elvárom, hogy csakugyan boldog is legyen.

- Természetesen – járult hozzá János engedékenyen. Az asszony ezzel be is érte és érdeklődve nézett körül a szobában.

- Egész kedves itt magánál – mondta. – Nagyon csinos a szoba. És mennyi könyv, nagyon szép; örülök a virágoknak. Friss virágok, szép virágok, tudja, hogy ez nagyon kedves? Mindig friss virággal várt? Minden nap friss virágot hozott?

- Igen. Minden nap.

- De miért nem beszél valamit? – elégedetlenkedett megint az asszony. – Miért ilyen mogorva? Haragszik rám?

János lemondóan legyintett.

- Ugyan, Katóka. Egy kicsit fáradt vagyok.

Az asszony érezte, hogy valami ellene irányuló szemrehányás van a hangjában és igyekezett sértődöttnek látszani.

- Eh, egyszerűen csak kiállhatatlan. Fáradt, ugye? Nincs megelégedve velem?

János őszintén felelt.

- Azt hiszem, nem egészen. Egy kicsit törődött vagyok. Túlságosan sokat vártam magára.

- Ugyan hallgasson már. – Az asszony türelmetlenül toppantott. Igazán kiállhatatlan. Nem szeretem ezeket a szenvedő pózokat. Ne sóhajtozzék.

A férfi megint rögtön engedett és csöndesen felelt: - Jó, Katóka. – Az asszony most már kedves akart lenni és kacagott.

- Csak azt nem tudom még, hogy haragudjam-e magára vagy megbocsássak?

János vállat vont.

- Ahogy tetszik.

- Ez nem éppen kedves válasz, de azért megbocsátok. Látja, ma nagylelkű vagyok, különben is elhatároztam, hogy ma nagyon kedves leszek. Elvégre is belátom, hogy joga van egy kicsit idegesnek lenni, nagyon soká várt rám, belefáradhatott. No, jól van, de most aztán elég. Most már itt vagyok és nincs semmi baj, ezután már minden jó lesz. Tessék mosolyogni!

- Igen. – János olyan mélyen felsóhajtott, mintha éppen az ellenkezőjét akarná mondani és keserűen mosolygott, mikor hozzátette: - Most már nincs semmi baj.

Az asszony most már komolyan haragudni kezdett.

- Mondja, igazán bundában üljek itt magánál egész este? – kérdezte majdnem ellenséges hangon és János alázatosan kért bocsánatot. Lesegítette a válláról a bundát és félretette a kanapéra, közben megfogta az asszony kezét és megcsókolta. Az asszony erre megnyugodva ült le a kályha elé, a kályha elé, a karosszékbe.

- Üljön ide mellém, a földre – rendelkezett erélyesen. – Ide, a lábam elé. Jól van. Most, ha jó lesz, megcsókolhatja a kezemet. A karomat is.

János leült a földre és megcsókolta az asszony karját. Kató mosolygott és János furcsa, rekedt hangon szólalt meg; közben nem nézett Katóra, hanem csak úgy maga elé bámult a félhomályba.

- Egészen a régi, egyáltalán nem változott. Tudja, hogy ha csak a kisujját nyújtja nekem, letérdelek és elvesztem az eszemet.

- Úgy, de most már ne nyúljon hozzám többé – mosolygott az asszony és elvonta tőle a kezét. – Nem akarom. Most beszéljen szépen. Látja, most beszélhet, elmondhat mindent, amit akar, most meghallgatom. Most olyan kedven van, hogy mindent végighallgatok.

- Miről beszéljek? – kérdezte a férfi és az asszony szinte oktat hangon felelt.

- Arról, hogy szép vagyok és kívánatos vagyok. Arról beszéljen, hogy szeret.

- Beszélhetek a régi dolgokról is? – kérdezte a férfi, de nem várt választ, hanem nyomban beszélt tovább. – Beszéljünk az ágfalvi erdőről, amelyben együtt jártunk két évvel ezelőtt. Ott szerettem meg magát, az erdőben, míg végigjártuk a kanyargós utakat. Akkor talán én is tetszettem magának. Valahányszor erre a napra gondolok, nagyon szeretnék valamit kérdezni magától, de csak akkor lenne értelme, ha tudnám, hogy őszintén felel.

- Őszintén! – nevetett az asszony. – Kedves barátom, nem gondolja, hogy egy kicsit sokat kíván? No, mindegy, azért megpróbálhatom.

- Próbálja meg – bólintott a férfi. – Mondja meg őszintén: ha akkor, vagy azután, két-három nap múlva odaálltam volna maga elé és elmondtam volna, hogy maga nagyon tetszik nekem, ha megkérdeztem volna, hogy nincs-e magában is egy kis hajlandóság én irántam, nem tudna-e szeretni engem, mit felelt volna erre?

Az asszony türelmetlenül válaszolt:

- Eh, buta kérdés! Hogy lehet ilyent kérdezni!

A férfi nem tágított.

- Meghallgatott volna?

- Mit tudom én azt most. – Az asszony elégedetlenül biggyesztette az ajkát. – Talán.

János elgondolkozott.

- Talán – mondta azután. – Nem, biztosan. Akkor meghallgatott volna. Később már nem. Később már rájött, hogy nem csak tetszik nekem, akkor már tudta, hogy szeretem nagyon. Akkor már nem lett volna az enyém.

- Az csak természetes – bólintott az asszony.

- Természetes – ismételte a férfi keserűen. – Természetes, hogy a kedves, hangulatos, futó kaland kellett volna, a szerelem nem kellett. A szerelem már megzavarta, nyugtalanította, zaklatta magát. Ez már sok volt, több, mint amennyit használhatott.

- Ezt nem volt nehéz megfigyelni – felelte az asszony kelletlenül. – sohasem titkoltam, hogy ez igaz. Mindig őszintén megmondtam magának azt is, hogy nem érdemlem meg ezt a nagy szerelmet. Mindig intettem, hogy legyen egy kicsit józanabb, legyen okos.

- Ó, hogy szerettem két hosszú éven át! – álmodozott a férfi.  Minden szava hetekig visszhangzott bennem, minden mozdulatában, minden szempillantásában megtaláltam azt, ami az én Katókám volt, ami kedve, finom és nem hétköznapi. Hogy feszült minden idegszálam minden nap, minden percben, hogy örökké készen álljak, ha egy szóval, egy mozdulattal közelebb juthatok magához; de mindig a szívéhez akartam közeledni, sohasem a testéhez. Maga ezt sohasem értette meg. és most, mikor itt van nálam, távolabb vagyok magától, mint valaha.

- János, maga ma nagyon furcsán viselkedik – nyugtalankodott az asszony. – Maga most csakugyan nagyon ideges. Kimerültnek látszik. Mondja, nem lenne jobb, ha most elmennék és itt hagynám magát, hogy pihenjen egy kicsit?

- Szó sincs róla – ellenkezett a férfi, az asszony azonban erélyes lett.

- De igen – felelte határozottan. -  Én most elmegyek, János. Ne lásson ebben semmi ellenségeskedést és semmi rosszat. Holnapra, ha egy kicsit megnyugodott és megint lehet majd okosan beszélni magával, újból eljövök. Szavamra mondom, hogy holnap megint eljövök, komoly szavamra és meg is tartom

- Nem hiszek magának – felelte a férfi rekedten. – Maradjon itt. Meg kell engem hallgatnia. Látja, túlságosan sok időt adott nekem a gondolkozásra és ez nagy baj. Itt ülök egyedül minden este, most már nem is tudom, hány hét óta és várom magát. Délután telerakom a vázákat virággal, sok piros szegfűvel, fehér gyöngyvirággal. Hat óra tájban leülök ide a kályha mellé, a karosszékbe és elkezdem várni magát. Hét óra felé felállok, járkálok a szobában fel és alá. Lassan, nagyon lassan lesz félnyolc, nyolc óra. Akkor már alig bírok magammal, rohanok egyik faltól a másikig. Várok, várok sokáig, végre megint felnézek az órára: még öt perc sem múlt el egészen. Milyen lassan, tűrhetetlenül lassan lesz félkilenc, végre kilenc óra. Katóka megint nem jött, hiába vártam. Akkor azután átmegyek a hálószobába, megint lefekszem, fáradtan, kimerült idegekkel, összetörve. Közben azonban folyton zakatol, zúg a fejemben valami, mindent végig gondolok magamban, rohanva, kapkodva tízszer, húszszor egymás után és lassankint mindent megértek.

Az asszony valami folyton fokozódó nyugtalansággal hallgatta és idegesen próbálta lecsöndesíteni.

- Jó, jó – mondta és kedveskedve a férfi kezére tette a kezét. Így volt, most már én is sajnálom. De most már elég legyen ebből. Most már túl vagyunk rajta.

A férfi nem is figyelt rá, csak önmagával törődve beszélt tovább:

- Látja, Kató, rájöttem arra, hogy maga sohasem értette meg az én szerelmemet. Maga csak azt látta, hogy józan és nyugodt tudok maradni maga mellett, hogy hidegvérrel, elragadtatás nélkül tudok végignézni magán és ez bosszantotta. Hozzáfogott, hogy egészen elvegye az eszemet, igazán nem is volt magának nehéz feladat. A keze, a karja, a sima, fehér válla, amelyre rányomhattam az ajkamat, mindent lángra gyújtott bennem, ami addig csak szunnyadt. Maga lehunyta a szemét és mosolyogva tűrte a csókomat, nem értette meg, hogy én szenvedek. Nem tudta, hogy bennem minden csepp vér tüzes lánggal ég, a fejem zúg és kalapál, nem látta, hogyan töltök el egész éjszakákat a maga ablaka alatt, hogyan égeti minden idegszálamat a lázas sóvárgás maga után. Kató, hány hétig tartott ez így szakadatlanul!

- És most, hogy itt van nálam, mit adhat nekem az esztelen szerelmemért? A lelkemért, amelyet egészen magának adtam? Az idegeinek egy-egy kéjes borzongását, egy önfeledt csókot talán, a szívéből azonban legföljebb egy pillanatnyi ellágyulást, részvétet azért, hogy ennyire szeretem magát, mást semmit, többet soha. És tudnom kell, hogy az én lázas sóvárgásom sohasem fog megenyhülni, magából ez a kevés jóindulat pedig egy-kettőre eltűnik. Akkor azután itt állok majd égő szívvel, elhagyatva, reménytelenül. Ó, Kató, ezeken az estéken mindent megértettem. Tudom már, hogy őrült, kötözni való őrült minden férfi, aki a szívével szereti a nőt. A nő ezért cserébe semmit sem adhat. A nőnek csak játék az, ami nekünk boldogság, vagy szenvedés, élet vagy halál. A nő, ha mégúgy szeret is, ha belehal is a szerelmébe, mindig csak a vérével szeret.

- Feleljek magának valamit ezekre az őrültségekre? – kiáltotta felháborodottan az asszony és a férfi furcsán mosolyogva megrázta a fejét

- Nem. Felesleges.

Az asszony most már nagyon ideges és nyugtalan volt, csak arra gondolt, hogy minél előbb el akar innen szabadulni. Felállt és igyekezett ezt megértetni a férfivel.

- Legfeljebb azt mondhatnám, hogy maga most csakugyan lehetetlenül ideges Maga ma nem társaságba való. Igazán elmegyek.

- Nem megy el, Kató – felelte a férfi határozottan. – Legalábbis most még nem megy el.

- János, ne ellenkezzék velem! – Az asszony figyelmeztetőleg felemelte a kezét. – Tudja jól, hogy velem nem szabad ellenkezni, mert akkor szigorú leszek és a végén úgyis csak maga húzza a rövidebbet. Adja rám a bundámat.

- Ha-ha! – A férfi felkacagott. Kató, valahogy nem tudta elhinni, de mégis be kellett látnia, hogy gúnyosan kacag. A férfi gúnyolódva nézett végig rajta, odaállt elé és kijelentette:

- Ez a régi hang, csakugyan egészen a régi. Kedves, naiv teremtés maga, Kató. Tudja, hogy sokkal okosabbnak hittem? Hát igazán nem látja, hogy mennyire megváltozott közöttünk a helyzet? Nem érti, hogy nem vagyok már kutyája, akit pórázon vezethet, nem vagyok rabja, akit gyötörhet és bilincsekbe verhet? Nem, Kató, nem vagyok már az, aki a végén úgyis a rövidebbet húzza. Ellenkezőleg, most itt, a szobában, úr vagyok és én parancsolok.

- Megőrült? – kérdezte az asszony és elsápadt, mert csakugyan érezte, hogy valami olyan változás következett be, amely fenyegető és amely egészen előreláthatatlan volt. Most már tudta, hogy a férfinak valami szándéka, valami titkos terve van és érezte, hogy ezzel szemben majdnem tehetetlenül áll. János olyan szokatlan kemény hangon szólt hozzá, hogy az asszony összerezzent.

- Annál is több vagyok, Kató. Bírája vagyok, kegyetlenül szigorú bírája, aki szörnyű ítéletet mond magára! Kató, mindjárt meg fogja hallani az ítéletet.

Az asszony egy pillanatig meredten állt vele szemben, azután felsikoltott és gyorsan az ajtóhoz ugrott. János azonban megelőzte, keményen megkapta a karját és visszalökte, olyan erélyesen, sőt durván, hogy az asszony rémülten támolygott előle a túlsó sarokba és ijedten nézte, hogy a férfi bezárja az ajtót és zsebre vágja a kulcsot. Azután már halkan, mélységesen megdöbbenve próbált tiltakozni.

- Az Istenért! – Az asszony zihálva kapott levegő után. – Hogy mert hozzám nyúlni? Mit akar tőlem? Meg akar ölni? Igazán megőrült?

A férfi kielégült haraggal nézett végig rajta és kacagott

- Hát igazán fél tőlem? – kérdezte és közelebb lépett az asszonyhoz. – Ne görnyedjen össze! Ne legyen gyáva! Legyen fölényes és hideg, mint rendesen!

- János, segítségért kiáltok! – próbált fenyegetőzni az asszony. – Kiugrom az ablakon.

- Nem bánom. – A férfi vállat vont. – Mire megmozdul, mire a száját kinyitja, úgyis mindennek vége lesz.

Az asszony megpróbálta összeszedni az erejét és könyörögve összekulcsolta a kezét.

- De miért? Miért bánt engem? Nem értem. Mindig jó voltam magához. Jusson eszébe, hogy mindig gyöngéd voltam, úgy kíméltem magát, mint még soha egyetlen férfit sem életemben. Látja, most is, végül is eljöttem ide, hogy a magáé legyek. János, mondja, hogy csak tréfál, mondja, hogy nem bánt. János, ugye, hogy még mindig szeret?

- Ne féljen tőlem – felelte a férfi komoran. – Nem bántom magát.

Az asszony egyszerre megkönnyebbül, felélénkült, egyszerre csodálkozott, hogy az előbb még félt ettől az embertől, akit olyan jól ismer és akit olyan biztosan tartott mindig a kezében.

- Nem, ugye, hogy nem bánt – kiáltott kitörő örömmel. – János, kedves János, minek is ijesztget engem?

Végighúzta a kezét a halántékán, most már azt érezte, hogy az előbb túlságosan megalázta magát és megpróbálta megint helyreállítani a tekintélyét.

- Megijedtem, pedig nem is félek a haláltól. Tudja jól, hogy csöppet sem félek. Magától sem félek. Hát öljön meg, ha akar. Fojtson meg, ha megérdemlem. Idejöhet hozzám, megszoríthatja a nyakamat. Nem bánom, egy szót sem szólok, nem félek semmitől. Hát igazán olyan rossz vagyok, hogy ilyen fogadtatást érdemlek?

- Rossz? – kérdezte a férfi elgondolkodva – Nem, azt nem mondtam. Nem is tudom, mit jelent ez a szó. Rossz: ez talán semmit sem jelent.

- No látja – kapott a szón az asszony. – Hát akkor minek bántott engem, miért volt goromba hozzám? No, nem baj, majd elfelejtjük, nem haragszom, de most azután legyen megint kedves. Legyen olyan, mint máskor. Mint azelőtt

A férfi ránézett és lassan megcsóválta a fejét.

- annak, aki szeret, nem szabad gondolkoznia – felelte komolyan. – A szerelmes embernek minden szép és minden jó. Mindenben megtalálja azt az értelmet, amelyet keres. Amint azonban az ember gondolkozni kezd, rájön a hazugságokra, rájön arra, hogy a nőnek mindennél több a jól fésült haj, vagy a szépen festett bajusz, hogy minden, ami a nőn felséges és csodálatos, csak üres képzelet. Tegnap még mindezt nem tudtam. Ha tegnap bejött volna hozzám, Kató, még eloltotta volna a poklot, amely bennem ég, még boldogsággá változtathatta volna mindazt az izgalmat és várakozást, amelyik bennem feszült. Tegnap azonban nem jött, csak benézett a konyhába és kikacagott. Ma már semmit sem tehet értem. Ma már nem hiszek magának, nem bízom magában, nem látom szépnek és jónak, sőt biztosan még rosszabbnak látom, mint amilyen. Elkésett, Kató, egy nappal későn érkezett.

Az asszony most jobban és mélyebben megrendült, mint az előbb Most egyszerre érezte, hogy a férfiban olyan keserves fájdalom ég, amelyért sajnálnia kell, amelytől azonban félni is kell és sietve próbált közelebb jutni hozzá. Nem akarta elhinni, hogy mindez egészen igaz és tiltakozni próbált.

- János, hiszen ez őrültség! Az Istenért, ne beszéljen így. Ilyent nem szabad mondani. Azért, mert elmúlt egy nap, egyetlen rövid nap, mikor két teljes évig várt reám, nem szabad így elkeseredni. Egy nap alatt elfelejtette volna, hogy szeret?

- Nem, Kató, nem felejtettem el – felelte a férfi. – Ma is szeretem, éppen úgy, mint eddig, talán még jobban, mert most kétségbeesett és reménytelen vagyok. Szeretem, de borzadok magától. Maga soha, soha többé nem kell nekem! De maga nélkül is reménytelen minden. Magával is, maga nélkül is elpusztulok.

Az asszonyban most már mindennél erősebb volt a részvét és a segíteni akarás. Egészen közel lépett a férfihez és rémülten próbálta vigasztalni

- János, édes, kedves, jó fiú, ne mondja ezt még egyszer. Hallgasson rám, nyugodjék meg egy kicsit. Maga igazságtalan hozzám. Belülről biztosan maga is érzi, hogy túlságba ment, hogy mindezek a csúf és kegyetlen szavak, melyeket nekem mond, nem egészen igazak. sohasem akartam bántani magát. Egy asszony mindig nagyon fél, ha azt hallja, hogy szeretik. Az asszony annyit csalódik, annyiszor hallja ugyanazokat a szép szavakat, hogy nem tud hinni bennük, amikor megint rá kerül a sor, fél, hogy újabb csalódás következik.

- Nem igaz! – felelte a férfi élesen. – Tőlem nem félhetett.

- Nem – adott neki nyomban igazat az asszony -, és látja, ez mégis mindig így van. Én azonban mégis tudtam, hogy a magáé leszek. Azt akartam, hogy soká várjon rám és ne kapjon meg könnyen, de bántani nem akartam. János, én is szerettem magát.

- Nem igaz! – ismételte a férfi makacsul.

- Mindig szerettem! – Az asszony kapkodva kereste a szavakat nagy igyekezetében, hogy meg tudja győzni a férfit. – Most is szeretem. Látja, eljöttem magához. Nem hisz nekem? Hát nézzen rám, jöjjön ide hozzám, csókoljon meg János, csókoljon úgy, mint már annyiszor. Szeretni fogom, hű leszek magához. Ne rontson el mindent, ami szép lehetne az életünkben, túlhajtott okoskodásokkal. Hallgasson rám. Szeretem, esküszöm.

Egészen közel lépett a férfihoz, odasimult hozzá, a két karját a nyaka köré fonta és csókra nyújtotta a száját felé. János egy pillanatig tanácstalanul nézett a szemébe, de azután összerezzent, ellökte magától és szinte rémülten kilátott rá:

- Menjen! Menjen innen!

Az asszony megdöbbenve elhúzódott, a férfi kínlódva összegörnyedt és a szívére szorította a kezét.

- Késő – ismételte üresen, tompán döngő hangon. – Mondom, hogy késő. Túlfeszítette a húrt és tegnap, tegnap megszakadt bennem valami

- János! – kiáltott az asszony és sírva fakadt, a férfi azonban nem nézett rá, kimerülten támaszkodott egy szék támlájára és onnan bámult maga elé.

- Nem akarok még egyszer térdelni maga előtt – mondta töredezetten. – Nem érdemli meg. Nem is segíthet rajtam, most már hiába próbálja. Magán sem segíthet, megmondtam már.

Hirtelen felkapta a fejét, a hangja újból erélyesen csengett, amint felkiáltott:

- Kató! Nincs kegyelem!

Az asszony remegve hátrált előle és nem tudott szólni, a férfi titokzatosan suttogó, letompított hangon folytatta:

- Valami közünk mégiscsak volt egymáshoz. Érezte, hogy szeretem, maga is megszokott engem ennyi idő alatt, valami ragaszkodást csak érzett irántam. Mégis összetört, meghasonlott, életképtelen emberré tett. Most végig fogja nézni, hogy én, aki szerettem, aki szeretem most is, elmondhatatlanul, itt, a szeme előtt meghalok.

A zsebébe nyúlt, azután magasra felemelte a kezét. Egy fényes kis revolver csillogott benne és az asszony esztelen rémületében felsikoltott: Előugrott és kinyújtotta a kezét a revolver után és hogy a férfi egy parancsoló mozdulattal távol tartotta magától, reszketve, elkékült ajkakkal kezdett könyörögni.

- János, az Istenért, megállj. Nem, te nem tehetsz ilyent. Ez nem méltó hozzád. azt mondtad, hogy nem bántasz és most mégis megölsz. Engem is megölsz. akkor inkább előbb engem ölj meg. János, ez kegyetlenség. Nem gondoltad jól meg a dolgot. Képzeld csak el, mi lesz velem. Ide betörnek és én itt állok melletted, a te szobádban. Ilyen szörnyű botrányt nem lehet túlélni, hogy is gondolhattál ilyet. János, az Istenre kérlek. Mindig úriember voltál, te nem bánhatsz el egy asszonnyal így! Egy asszonnyal, aki végeredményében mindig csak jót akart neked!

A férfi megdöbbenve nézett rá. Tágra nyílt szemekkel nézte, a tekintetében előbb olyan vad tűzláng csapott fel, hogy az asszony minden bátorságát elvesztette, de azután ez a tűz ellobbant és csak valami tompa, fátyolozott megtörtség maradt utána. A férfi összecsuklott, bebocsátotta a kezét. Tántorogva lépett a karosszékhez, leült, azután megszólalt, csöndesen, halkan, majdnem közönyösen.

- Igazad van. Bocsáss meg, hogy erre nem gondoltam. Teljesen igazad van és az csak természetes, hogy téged semmi más nem érdekel a dologban, csak ez az egy. Téged nem szabad szégyenbe dönteni. Elmehetsz, Kató.

Az asszony egy pillanatra úgy érezte, hogy most szégyellnie kell magát és megpróbált könyörögni:

- János, az Istenre kérlek…

- Eredj! – felelte a férfi, változatlanul nyugodtan.

Az asszony még egy pillanatig habozott, azután már csak azt a reményt látta maga előtt, hogy elmenekülhet és kishitűen mondta:

- Bezártad az ajtót.

- Vagy úgy – bólintott a férfi. A zsebébe nyúlt, előkotorta a kulcsot, azután felállt és kinyitotta az ajtót. Kató magára kapta a bundáját, megindult az ajtó felé, de közben még egyszer megállt és feléje nyújtotta a kezét.

- Öt percet adok neked – szólt rá a férfi hidegen és élesen. – Azalatt tűnj el innen, tűnj el még a környékről is. Eredj!

Az asszony még egy pillanatig állt, azután azonban, hogy a férfi tekintete fenyegetően nagyot villant, összefogta a vállán a bundáját és elrohant. János egy pillanatig utána hajolva figyelte a lépései könnyű neszét az előszobában, azután becsukta az ajtót. Lassan keresztülment a szobán, a kályha előtt leült a karosszékbe és újból a kezébe vette a revolvert, amely fényesen, hidegen csillant meg a kandallóban már csak alig-alig izzó parázs vöröslő visszfényében.

Forrás: Napkelet 6. évf. 22. sz. (1928. november 15.)