Egy este épp az utcasarkon álltam
S az Ősz szakállát simogattam
Mindentudón és halottraváltan.
Egy este épp az utcasarkon álltam
S elrohant mellettem egy sánta fiú
Szakadozott, nyomor-ruhában
S mankóján ugrálva, botolva, sután
Futott, futott egy karika után.
Az egyetlen öröm szédületével
Virágon, sáron, pocsolyákon át
Verte görcsösen a fakarikát.
A szemében örültek mind a nyomorékok
És az épek és az egész világ;
Hiába szórt az idő száz tragédiát
És hiába volt az egyik lába holt, -
Előtte, előtte csak az a karika volt.
Egyszerre elszélesült az utca,
Semmivé tágultak a házak
És akkor láttam, hogy itt mindenki rohan:
Bölcsek és bolondok. – És mind karikáznak.
cél, vagy hit, vagy csók, - egyre megy,
Virágon, sáron, pocsolyákon át
Verik görcsösen a fakarikát.
Üzik lihegve messzi téreken
Örök féléssel, hogy majd egyszer
Ellopja előlük a Végtelen.
Én csak álltam üres kézzel köztük.
Szomorún hallgattam a világ dalát,
S felijedt bennem egy nagy szemű kérdés.
Uram! Mért nem adtál nekem is karikát?
Forrás: Napkelet 6. évf. 15. sz. (1928. augusztus 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése