Terescsényi György: Öt cső kukorica

JÓPÁLHEGY széltől egész az uradalmi vadaskert partos hajlatáig terpeszkedett a széktó. Amolyan zöldárgyűjtő medence volt, tavasszal megbuggyantak benne a vizek, de az aszályok kiszárították volna, ha nem táplálja két bő vizű artézi kút a bolgár kertek felől.

Nem tudni, mikor kerültek bele a halak, mert alighanem a madarak szállították oda őket, a vadkacsák és a vöcskök. Különös fuvarozások ezek, amint az eleven természet szél- és lepkeszárnyon, méhlábakon, madártollon fuvarozza el óriási messzeségbe az életet. A végtelenbe nyúló sziklaterület közepébe, itt-ott felbukkanó talajvizekbe, vándorpocsolyákba, erekbe így kerülnek el a halak. Természetesen még ikrák alakjában, amik odatapadnak a kácsák tollas hasaaljára, meg a nedves talpak alá. Egyszerre csak tele van a tó hallal és törhetik a fejüket a természettudósok, hogy mint történt a csodaszámba menő tenyészet, amikor napi járóföldre nincs a közelben halas víz és senki emberfia nem eresztett porontyot a kákatorzsás lébe.

Most azonban nem ezekről az egyszerű dolgokról esik szó ebben a históriában és a környék birtokosai közül nem is gondolt egy sem a hatalmas terület ilyenforma haltenyésztési hasznosítására. A tófenék valamikor a csordagazdaságé volt és míg fű nőtt benne, szívfájdalom nélkül lelegelhette a közös csorda. Halastónak nem volt alkalmatos, mert a hal más, mint a fű. A hal vadon termő jószág, azé, aki megfogja, nem is tudnak ilyesmire szövetkezetbe állani az idevaló gazdák: összevesznének az osztozkodáson és még inkább elharapózna közöttük a rút szenvedelem, ami különben is ott pislákol mindegyikük szíve fenekén; a lopás.

Szó ami szó, gyarló emberek vagyunk és mély indulat tüze táplálja a vétket, azt, amit a hetedik parancsolat tilt. Mindhiába emel gátat a lopás csúnya bűne ellen az isteni és emberi törvény, mégis átcsapkod a gáton az önzéstől megdagadt emberszív áradása és bizony nincs mit szemére vetni a földdel bajlódó pusztai népnek, lopnak eleget a pallérozottak is. Szét kell csak nézni a börtönökben, ahová fejbe verésért igencsak gyér számmal kerülnek nadrágos emberek, annál többen csalásért, lopásért és egyéb sikkasztásokért.

A dűlőközi vadvíz tehát ilyen okokból nem lett valóságos, hanem csak olyan suttyomi halastó. Évekig nem is lehetett észrevenni benne a halat, mígnem a múlt nyáron a fürdőző sihederek el nem terjesztették a hírét, akik a part mély iszapjában kárásztüskékbe hágtak és anyányi potykákat fogdostak ki tapogatóval a sekélyesből. A tisztásokat hálóval is megpróbálták húzni a Kakuszi gyerekek, de a nádas, kákás, hínáros tófenék összetépte a halfogó szerszámokat, abba kellett hagyni az egészet. Igazi szántóvető különben is megveti a pocsolyában való turkálást, nemhiába tőlük terjedt el a szólás: pákász, halász, madarász, mind éhenkórász…

Maradt tehát a horgászás.

A halban gazdag tó híre hamarosan eljutott a városba, amely bár vagy félnapi járóföldre esett ide, mégis kijöttek onnét a jámbor orvhalászok, órák hosszat gubbasztottak a nádba vágott szivornyák mellett és füzérekkel vitték haza a halat.

A környékbeli gazdák több okból haragudtak erre a horgász-népségre. Legfőképp azért, mert a vízhez szolgáló mezsgyék mentén legázolták a paszuly- és paprikaágyakat; azután meg gyanús, éhenkórász alakok voltak, jobbára facér muzsikus cigányok, elöregedett szegényebb mesteremberek, ritkán egy-egy ráérő munkásféle is, de leginkább gyalogos munkátlanok, akik innét vitték konyhájukra az olcsó húst.

Kakuszi tanyája esett legközelebb a vízhez, mégpedig a szélvédett mélyebb oldalhoz. Oda jártak a horgászok is. A vízre ereszkedő tagba az idén kukoricát vetett Kakuszi, a föld nedvessége miatt gyönyörű termést ígért a növényzet.

Irgalmatlan fösvény, acsarkodó, ravasz paraszt volt ez a Kakuszi. Komisz összeférhetetlen természetéről ismerte az egész határ, nem szerették, mert ha csak tehette, mindenkit megrövidített. Nem nyíltan cselekedte furfangjait, ügyfeleit ésszel csapta be, még a gabonakupeceken is túljárt és a mezsgyeelszántási, tilosban legeltetési, adás-vételi pereket sorra megnyerte szomszédai ellen.

Egy derült nyári nap pitymallatán két horgász ereszkedett le a vízhez. Kakuszi kutyája már a dűlőútról jelezte őket, a gazda nyomban abba is hagyta a trágyaforgatást, meg akarta nézni, kifélék. Nem tűrt idegent a portája körül.

Elzavarni nem lehetett a jövevényeket, a víz nem tartozott a birtokhoz. A mezsgyeszélen surrantak el és Kakuszi csak hosszú mogyoróvesszőiket látta imbolyogni a kukoricacímerek felett.

- Ugyan kifélék? – nyelte vissza a felnedvező haragot és úgy ahogy volt, mezítláb, bőrpapucsban utánuk suttyogott ő is a vízpartra.

A két ember már a nádvágás előtt üldögélt, kitartó figyelemmel lesték a picék dugóit, vajon billentik-e a potykák?

Kakuszi első pillanatra látta, hogy gyanús két ember az illető. Az egyik hosszú, vékony, horgas orrú és ami a fő, veres hajú egyén, városi mesterféle, kisszabó, vagy foltozósuszter. Hamis szemei hunyorognak és oldala mellett a széles öblű gyékényszatyor semmi jóra nem mutat… Társa köpcös, sötét pofájú ember, rá gyanakodni sem érdemes, mert cigány. Vagyis biztosan lopó.

- Hijnye, a nemjó szentségtöket – gyalázza őket Kakuszi, de csak magában, mert fennhangon így szól:

- Van-e már?

Ez a halfogásra vonatkozó kérdés, ami köszönésnek is számít, mert hát rájuk rontani éppen nem lehet, meg aztán mindössze hárman vannak az üres határban…

- Csak most kezdjük – hangzik a válasz.

Sokáig csendesség lesz ezután. A halászok nem szeretik a beszélgetést, mert a szó riasztja a halat. Viszont Kakuszi meg akar bizonyosodni.

Tudja, hogy potykára les a két ember, a tavi potyka meg ilyenkor, nyár derekán, kiváltképpen szereti a fiatal kukorica tejes szemeit.

A tóparton széles karéjban ott suttog, hajladozik Kakuszi kukoricása… Honnét kerülne hát horgukra a halfogó csalétek, ha nem innét?... Ezt halálos bizonyossággal tudja a gazda, de hát nem forgathatja ki tarisznyájukat, hogy megnézze, bennük vannak-e a letört csövek?... Kerülővel kell a vadra menni, okosan, szellőjárás alatt…

Csak úgy odaveti tehát nekik a csalogató szót:

- Mivel próbálják? Kukaccal?

A sovány veres hajú hátrafordul, felnéz, de nem felel. A cigány halkan röhög és vállába húzott nyakkal mered a dugókra…

Kakuszi lenyúl a lába elé, letép egy szál muharkalászt, hogy fogpiszkálással leplezze el belső izgatottságát. Puli, a kutya – mert az is vele van – egy vakondtúrásra kuporodik le oldalt, okos fejét hol a gazdájára, hol a két idegen felé fordítja, úgy várja a fejleményeket.

A két ravasz halász egy világért sem húzná ki a zsinórt a vízből, amiken az ellopott csövek friss szemei lehetnek… Ők ráérnek.

Kakuszi mélységes undorral állapítja meg, hogy a lopás megtörtént. A tengeri csövek már a szatyorban vannak… Teljes dühbe lovalja magát és szemmel is meg akar bizonyosodni.

Evégből otthagyja az orvhalászokat és belép a kukoricásba. Nem telik bele tíz perc és úgy véli, mintha lábnyomokat fedezne fel a hártyák között, a letört csövek helyét nem találja meg… de mintha a sárga kukoricabajusz szálait elhányták volna a földre… a bitangok… Nyilvánvaló, hogy tetten érte őket és mégsem tudja rájuk bizonyítani a lopást…

Sokáig ácsorog a zizegő sűrűségben, homlokát összeráncolja, töpreng. A puli fel-felpislog rá a földről, vakog is valamit csendesen, de Kakuszi nem érti a szavát. Tarkója lassan bíborpirosra válik a visszafojtott méregtől.

- A keserves anyátokat…  - szidja a két városi bitangot -, hogy foghatnálak meg?... Várjatok csak…

Most hirtelen eszébe vágódik valami… A sejtés homályos még, de a gerjedelem új elhatározássá erősödik. Dühös, hogy ez a nyomozás órákat vesz el idejéből… Mindegy.

- Rajtam nem fogtok ki, kutyák!

Visszaballag a horgászokhoz. Türelmesen üldögélnek azok a picenyelek mellett.

- Mer’ ammondó vagyok – kezdi -, hogy sok cudar nép jár ám erre…

- Hej… Haj… - fújja nagy nyugalommal a cigarettafüstöt a veres hajú…

- Lopók…

A két ember nem válaszol. Kakuszi most ijesztő históriába kezd.

- Múlt héten kettőt csíptem el a tagban… Kukoricát loptak…

- Nafene… - mordul el a cigány.

- De ráfizettek ám keservesen… Öt csövet törtek le és három pengőt szurkoltattam le velük csövenkint…

- Hármat? – kapta fel a fejét mind a kettő.

- Annyi! Fizettek mint köles… Csendőrökkel jöttem rájuk… Itt van az őrs, alig félórányira…

- Ha loptak, meg is érdemlik! – mondja az arcátlan veres hajú és röhög…

- Pedig én nem vagyok olyan… - lágyítja el a hangját Kakuszi, mert most már valami hasznot akar látni az egészből, pár garast legalább és reméli, hogy felébreszti lelkiismeretüket.

- Nekem csak szólni kell… mert én adok, ha szólnak… Olcsóbbért is…

- Persze… - sunyítanak a picézők.

- Mondjuk húsz fillérjivel csövét… az éppen egy pengő… ez csak nem pénzt öt-hat csőért, hát nem igaz?

- De bizony igaz – lapítanak -, piacon sem olcsóbb…

Megint csend lesz. Kakuszi szétrobbanni készülő idegekkel vár. Magukba szállanak, vagy nem? Mert ha már így van, legalább húsz fillért adjanak meg csövenkint… és vigye őket az ördög…

De a két bitang nem áll kötélnek… és mintha a cigány megint csendesen kuncogna… rázkódik a háta a kacabáj alatt…

Kakuszi be akarja rugdosni mind a kettőt a vízbe, de nem mer velük kikezdeni mégsem… a csendőrőrs közelsége csak ijesztés, nincs itt órányira rajtuk kívül senki; a fiai is a túlsó tagban töltögetnek… Mire elszaladna értük, árkon-bokron túl lesz már a két pernahajder… Így is sok időt vesztegetett rájuk…, hogy a Belzebub sütögesse csontjaikat a pokolban… elveszítette a csatát, vissza kell vonulni.

Lassan eloldalog a tópartról, visszaballag a tanyába… Hajlós ágat szakít le útközben egy nyírbokorról… Dühösen lehámozza leveleit… A kutya örömmámorban ugrándozik előtte…

- Cudar dög! – hörgi és belerúg a szegény állatba.

Lehasal az eb, lábával kapálózik a porban, de ő vágja, csapkodja, míg karjai bele nem fáradnak és a szusszal valamennyire el nem párolog szívéről a szégyen és a harag.

- Lusta… gyalázatos… disznó! – fújtat még sokáig, csapzott homlokát törülgeti… és visszanéz a dűlőútra.

Két elsiető alakot lát, a két horgászó gonosztevőt. A cigány oldalán vastagra tömött tarisznya van, a hosszú sovány kezében a szatyor…

- Akadjon a torkotokon! – kiáltja utánuk és hirtelen megfordul, szinte szalad be a tanyába, hogy ne is lássa őket…

És nem sejti, hogy a lopásba tulajdonképpen ő ugratta be ezt a két gyanútlan embert. Mert a lopás valóságosan csak azután történt meg, amikor acsarkodó fösvénysége felébresztette szívükben a zöldszemű ördögöt.

Forrás: Napkelet 6. évf. 22. sz. (1928. november 15.)