Kilián Zoltán (1888-1962): Az első pénz

I.

GYURIKA hátrarakta kezét, mint apuka szokta olyankor, ha fontos gondolatai vannak. Járt fel és alá a szobában, szemét a padlóra szegezve. Apja is, anyja is érezte, hogy nagy dolog van készülőben. Gyurika olyat fog tenni ma, amit eddig soha.

- Mit gondolhat magában ez a gyerek?

A kisfiú csak járkált komolyan. Szülei még a szívük dobogására is vigyáztak, nehogy zavarják vele.

Egyszer aztán megállt Gyurika az apja előtt. Nem mosolygott most, mint máskor szokott. Nem is kedveskedett. Határozott volt, szinte komor. Férfi.

- Apuka, adj nekem pénzet!

Apukát édes megdöbbenés fogta el. Pénzt kér a fia! Először! Hogy meglátszanak rajta az ősök, akik tudták, mi a pénz! Milyen ünnepélyes a magatartása, milyen mély a kis hangja: adj nekem pénzet!

Semmi kétség többé: Gyurika most lett emberré. Ezzel a mondattal lépett csak igazán be a társadalomba, melynek támasza és talpköve a nagy csereeszköz.

Apuka enyhe szédülést érzett. Anyuka szeme megkönnyesedett.

Gyurika csodálkozva nézte szüleit. Hányszor, de hányszor mondta már ugyanazt anyuka apukának.

- Adj pénzt, kérlek!

Mi van ezen csodálkozni vagy sírnivaló, gondolta Gyurika. Csak nem fog érte kikapni?!

Kicsit megrettent, hátha nem lett volna szabad? Rettenete azonban elszállt a pillanattal. Bátorsága kerekedett felül és megismételte, de valamivel lágyabb hangon mégis:

- Adj nekem pénzet, apuka!

Felemelte és összecsókolta kis fiacskáját apuka.

- Minek neked a pénz, kicsi fiam?

- Atomatába! – nevetett fel Gyurika. – Atomatába!

- Automatába?... No nesze, itt van!... Csokoládét akarsz rajta?

- Csokoládét!

-        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -

Madarat lehetett volna fogatni ezen a délutánon apukával. Mindenkinek elújságolta:

- Pénzt kért tőlem a fiacskám!

Az emberek megértően mosolyogtak:

- Minek meg nem örül az ilyen gazdag, fiatal apa?!

II.

Apuka maga vitte Gyurikát az automatához. Fel is emelte ott gondosan, hogy bedobhassa a „pénzet”. A csokoládéból is kapott, de csak egy harapást.

Azután apuka maga is pénzet keresni ment; sok, jó nagy pénzeket keresni, hogy bőven legyen majd Gyurikának, ha nagy lesz és már nem kérhet ilyen egyszerűen senkitől.

Ragyogott apuka, a tisztviselőkre és munkásokra is ránevetett, azt hitték mindenfelé az üzemben, hogy fizetésemelés lesz ebből a nevetésből.

Gurunczy úr fontos levelet hozott be apukának. Apuka félretolta a fontos levelet és rámosolygott Gurunczy úrra:

- Képzelje Gurunczy úr, ma először kért tőlem pénzt a fiam. Így mondta a kis tökmag: apuka, adj nekem pénzet!... Egy ilyen kis smirkász, na, mit szól hozzá? Csak úgy, magamagától jutott eszébe…

Gurunczy úr kitátotta a száját. Hátrafelé kapkodott valahova a zsebébe. Arca elsárgult, olyan lett, mint az öreg papiros.

Apuka ijedten ugrott fel:

- Mi leli magát, Gurunczy úr, az Istenért?... Csak nem bántódott meg attól, amit a fiamról mondtam?

Gurunczy úr sírva rázta a fejét:

- Nem… Dehogyis, kérem…

Gyengéden székbe segítette apuka Gurunczy urat:

- Üljön le, így ni… Azonnal vizet hozatok… Rosszul érzi magát? Mi baja?

Két hosszú kezét ölébe ejtette Gurunczy úr. Magába esett nagyon; apukának az a beteg madár jutott eszébe, melyet Gyurikával együtt nézett tegnap abban a remek, elnyűhetetlen vászonból csinált angol képeskönyvben. Gyurika rámutatott és azt kérdezte:

- Mi baja van a madárnak, apuka?

Igen, mi baja van ennek az embermadárnak, ennek a Gurunczy úrnak, aki már kétségbeesett önfegyelemmel szedi rendbe magát apuka előtt, ni-ni, mosolyog is:

- Csak úgy, magamagától kérte?... Remek kis legény… Pénzet… Milyen kedves: apuka, adj nekem pénzet… Aranyos egy csöppség…

Apuka zavarban van erre az elragadtatásra. Gurunczy úr már nem sír, Gurunczy úr nevet és alázatosan kedveskedik.

- Mi volt az az előbb? – tűnődik apuka.

Szívesen megkérdezné hangosan is Gurunczy urat, de nem meri mégsem, mert fizetésjavítási kérés lenne belőle a végén. Most, ebben az elviselhetetlenül nehéz időben! Úgyis jön nemsokára az a karácsonyi jutalom, na…

Gurunczy úr még mindig mosolyog. Gyurika szavai vannak a száján. Persze, ez a Gurunczy úr is apuka, megérti.

- És minek kellett a fiatal úrnak a pénz?

- Automatába.

- Automatába! – esik le megint Gurunczy úr feje -, ii… igen, az  nagy öröm, automatába dobni… igen nagy öröm…

Apuka szíve összedobban most a másik apuka szívével:

- Az ön gyermeke mikor kért először pénzt, Gurunczy úr?

Gurunczy úr messzire elnéz. Keresgél a múltban.

- Nem tudom… - feleli révetegen. – Bocsánatot kérek, de nem tudom…

Megvonaglik most Gurunczy úr, körme mind belevájódik tenyere húsába. Még tart a megriadtan védett önfegyelem, de robbantja, szaggatja minden…

Könnye már ismét kitör és könnyével szava is:

- Csak azt tudom, hogy tegnap mondta nekem is a kislányom: „Apus, adj tizenöt pengőt, ha van! Ez az utolsó pénzkérésem ebben az életben…”

Apuka megrázkódik:

- Mit beszél maga? Utolsó? Miért utolsó?

Gurunczy úr zokogva feleli:

- Bundás tüdeje van…

Apuka nem érti Gurunczy urat.

- Bundás tüdeje van?! Mi az?

- A szűcsbransban dolgozott szegényke… Tetszik tudni, valakinek meg kell fizetni azért a sok bundáért, amit télen hordanak a hölgyek… A sok szőr bebundázza a szőrmefeldolgozók tüdejét…

Most már tisztán látja a dolgot apuka: Gurunczy úr lánya tüdővészben halódik. Az élet automatájában rossz helyre vetette szegény a pénzét, bundás tüdőt húzott ki belőle. Baj, baj! Milyen véletlen, hogy Gyurika első és a szűcsleány utolsó pénzkérése egybeesik!

Gurunczy úr ügyefogyottan áll apuka előtt. Belül valahol szidja is talán magát, hogy elrontotta az ifjú apa nagyúr örömét. Nem jó az ilyesmi, kár megmutatkozni igazán. Az ember azonban nem tehet róla, mégsem. Kiszalad a száján és már nem lehet többé visszaszívni.

Arra neszel fel, hogy apuka ezt mondja neki:

- Elsején emelek magának tizenöt pengővel, csak magának kivételesen, Gurunczy úr!

Nem tudja Gurunczy úr, mit mondjon erre hirtelenében. Hiszen nem kért semmit. A pénz azért jó lesz, tizenöt pengő nagy szó. Anci utolsó kérése legalább a többit segíti. Úgyis sokba fog kerülni a temetés.

- A leveleket vigye, mutassa be Kepes dr. úrnak! – int szelíden apuka. – Jobbulást kívánok a kislányának, Gurunczy úr!

Erre ki kell már menni. Megy is Gurunczy úr sűrű köszönömözés közben.

Az asztalát simogatja szaporán:

- Szerencse a szerencsétlenségben. Mégis jó, hogy megmondtam neki.

Apuka lizoformos vízben hamar megmossa kezét. Fülében csendítés veri, mindennel leszámoltan:

- Adj tizenöt pengőt, ha van, ez az utolsó pénzkérésem az életben…

III.

Gyurika boldog. Agyacskájában már kiérlelődött az új elhatározás, ezentúl minden nap kér pénzet. Könnyen megy, hiszen az első szembenézés a nagy jóval nagyszerűen sikerült. Érdekes dolog a pénz és apukának mindig van.

Anyuka is boldog. Csak amúgy „szőrmentében” betért ma a szűcshöz. Új bundát vett, nem mintha égetően kellene más bunda híján, hanem, hogy tegyen valamit örömében.

Apuka egy kicsit szomorú. Különös tekintetet vet anyuka új bundájára és megborzong. Anyuka szeretné, hogy apuka megölelje benne. Mutogatja.

- Bundás tüdő! – szalad ki apuka száján. Meg is ismétli: - Bundás tüdő!

Anyuka nem érti. Durcásan vállat von, haragszik. Azt hitte, elragadó lesz az új bundában.

Apuka magyarázkodni szeretne, de inkább lenyeli a kikívánkozó szót. Még félreértené anyuka. Minek idehozni azt a Gurunczy-lányt rémnek?!

Kínzó csend van a szobában.

Szerencsére Gyurikának vannak még ötletei, Gyurika nem engedi elhanyagolni magát. Képeskönyvét hozza, azt a csodálatos vászonra festett valódi angolt:

- Ez mi?... És ez, ez mi ez?

Apuka szeretettel és el nem fogyó türelemmel felel.

Csak mikor a beteg madárhoz érnek, akkor fordít el a könyvben gyorsan.

Gyurika számon tartja a madarat és szeretné megkérdezni azt is. Arra gondol azonban hirtelen, hogy holnap is kér pénzet és ezért okosabb jónak lenni. Maradjon csak a madár, ha apuka nem akarja.

Különös azonban ma ez az apuka. Könny van a szemében, felkapja Gyurikát és nagyon-nagyon magához szorítja…

Forrás: Napkelet 6. évf. 10. sz. (1928. május 15.)