Le kellene feküdni már
a csöndes ágyba!
Mint egy szelíd fehér hinár,
úgy húz magába
az ágy, az én hű, álmatag,
nyugalmas ágyam.
Édes ábránddal csalogat: -
lehelli lágyan
a délvidék kék partjai
felé hajómat,
hol a pálmák szép arcai
fölém hajolnak.
A párnahéjra festeget
száz tarka felhőt,
száz kéken csillogó eget,
száz kósza szellőt,
zengő vidám madárzenét,
Pán fürge sípját,
a friss kalász lehelletét,
a róna síkját.
A kertünkbe is elvezet,
a régi kertbe,
hol játszi gyermekévemet
őrzi a cserje,
őrzi az agg cseresznyefa
mosolygó ága,
a tisztalelkű körtefa
fehér virága.
Az ott az én ifjú anyám
szelíd alakja: -
komoly szemmel tekint reám,
lelkem kutatja,
aztán fülembe így beszél,
megsimogatván:
„Ne hozzak egy falat fehér
cipót, fiacskám?”
Erre a fehéren folyó
regei hangra
megkondul fent egy árnyhozó
fa mély harangja,
megrázkódik lassú szíve,
könnyei dőlnek
piros almával hinti be
a lepedőmet.
Forrás: Napkelet 6. évf. 14. sz. (1928. július 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése