„Vala pedig itt egy
ember,
ki harmincnyolc
esztendőtől
fogva való betegségben fekszik.”
János ev. V. 5.
Harmincnyolc esztendeig volt beteg…
Harmincnyolc év… ó idő-rengeteg,
Ó csigalassan kúszó nappalok,
Ó végevárhatatlan éjjelek!
Ó zaj, mely őrjít, ó csend, mely gyötör,
Ó tehetetlen kín, maró csömör,
Ó nagy alkalmak örökre múlása,
Kis, édes percek tovasuhanása
Hasztalanul, megfoghatatlanul, -
Hiába termett datolyát a pálma
S hajtott ki az olajfa vigaszul.
Harmincnyolc esztendeig volt beteg,
Mindenki terhe, magának teher, -
Harmincnyolc ólomlábú év alatt
A fátum mindent elcserél-kever
A lélekben, a mély műhely-homályban.
Ez a szív kővé keményedhetett,
Túlcsordulhatott alázatosságban,
Harmincnyolc esztendeig volt beteg:
Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,
Ha volt önérzet benne: ronggyá válott,
Ha volt szikla-arc: finom porrámállott.
Feküdt a tóparton, s a tóba nézett…
A Tó, ez volt az egyetlen igézet.
A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:
Leszállani szent, megszállott vizébe,
Mikor rájön a nagy „háborodás”,
Mikor rászáll az Isten angyala,
Súlyos szárnyával sujtja a habot,
S gyöngybuborékokként a titkos mélyből
Fakadnak a megmentő balzsamok.
A Tó… közel volt, s mégis messze volt,
Elérhetetlen, mint a csillagok.
A többiek mégis csak lejutottak,
Lejutottak a bénák, a vakok,
Valaki vitte, támogatta őket,
Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,
s ki soká tűrt, sokáig vérezett,
Egyszer mégis elsőnek érkezett.
Csak ő, csak ő nem érkezett oda…
Nem volt, ki támogassa, levigye,
Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen,
Oly bűnös élő-halott teteme,
Hogy ember-erő el nem bírta többé.
Elmúlt megint a szent háborodás,
A nagy alkalom, a boldog varázs,
Elszállt megint az Isten angyala.
A halott öröm utolsó leánya
A halványzöldfürtű tündér-remény,
Az is a világ végére szökött.
Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
A csillagok a Bethesda fölött.
De másnap reggel Jézus arra jött.
Forrás: Napkelet 6. évf. 17. sz. (1928. szeptember 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése