Szabó Mária (1888-1982): Gyümölcsvárás

ÚGY guggoltak egymás mellett a birsalmabokrok, mintha köszvényes öreganyókák sütkéreznének a napon. De rút növésükre most dús fátylat borított a tavasz: Virággal fűzte meg minden águkat. Fiatal leány járt a virágos tavaszban és sorba simogatta a puha szirmokat. Belecsókolt az illatos fehérségbe és nagy örömök várása keringeltette gyorsabban a vérét.

Nagymama mögötte tipegett. Kicsi volt és meggörnyedt ő is, mint a dombon melegedő bokrok. De reája is a fiatalság fátyolát borította a tavasz. Igaz, hogy ez a fiatalság a meleg szívéből kilávázó szeretet visszfénye volt.

Mára várta haza a fiúunokáját. Hittel hitte, hogy kedvencének megérkezése meghozza régi vágyainak teljesülését is. megfakult kék szemének szembogarában egyelőre csak a könnyedén lépkedő leány alakja tükröződhetett. De kívánságos szíve melléje vetítette komoly és jó Dénesét is.

Hihetetlenül ölelte a virágokat. Egy vigyázatlan mozdulattal megroppantotta az összefogott gallyakat. Kifordult az ágak fehérteste, mint csonttörés a megsérült bőrön.

Nagymama együtt jajdult a megsebzett bokrokkal. Könyörögve kapott a leány karjához:

- Ilikém, ne…

A leány hátranézett. Telt felsőajka felhúzódott a villogó fogairól, ahogy nevetésre vált a szája. Megcsavarta a lazán fityegő szárakat, hogy egészen leváltak. Kebléhez szorítva becézte a hatalmába kerített gallyakat.

- Olyan szép ez így nagymamám, olyan nagyon szép! – Persze, maga most is a téli birsalmasajtra gondol! Azért sajnálja úgy tőlem ezt a néhány ágat!

A nagymama ráncos arca furcsán félrehúzódott. Szája szögletében felváltva ugrált az ijedtség és a hitetlenkedés. De mind a kettőt elűzte a szomorúság. Lehúzódott ajka sírón remegett, mint az ártatlanul megvádolt gyermeké:

- Azt hiszed… Azt hiszed, önzésből sajnálom? Azt hiszed…

Földre zuhantak a virágok az Ili leeresztett karjából. Két keze az üde szirmok helyett most az elhervadt arcot becézte:

- Nagyanyókám, kicsim, drágám… Hát már újra olyan csúnyát mondtam!? De én csakugyan azt hittem…azt…

Jókedve lebirkózta az önvádját. Újra kikacagott a szeméből a fiatalság:

- Igazán azt hittem, azért szólt reám, mert úgy szereti a birsalmasajtot!

Simogatása elkergette a szomorúságot a kedves arcról. De a komolyság nem tágított. S az öreghang neheztelés nélkül is korholó maradt:

- Hát ilyen kicsinyesnek ismersz?! Én nem magamért szóltam, Ili… Én csak a gyümölcsöt váró virágzást védelmeztem…

A gyermekleány felvont szemöldöke elárulta, hogy nem érti ezt a beszédet. Magyarázatot sem várt. Ibolyák mellé térdelt a fűbe. Nagy, kerekpárnát gyűjtött az illatos lilatömegből.

- Ezt viszem a Dénes szobájába.

A öreghölgy szívében riadót vert az öröm. Most igazán tovafutott a komolysága is.

- Vidd be, kicsim, vidd be… Hogy megörül majd neki az a drága fiú4

Duzzogóra csucsorodott a pirosszáj. A gallyak mellé fűbe került a lilapárna is. Hátrafeszített karokkal szökkent fel a leány. Lába idegesen taposta a nedvszagot árasztó zöldleveleket.

- Drága fiú! persze, nagyanyóka jobban szereti Dénest, mint engem… Hát akkor én meg utálom Dénest!

A fejér hajon remegett a napfény, ahogy nagymama a fejét csóválta. Úgy érezte, hogy nem bír a leány fékezhetetlen temperamentumával. Úgy látszik: gyermekek nevelésére igazán csak a szülők valók, - a nagyszülőket elgyengíti a megkettőztetett szeretet.

De, ahogy ezt végiggondolta, tiltakozás kiabált a szívében és meleg áradás öntötte ki belőle a keserűséget. Nem, nem… Mintha bocsánatot kérne, háromszor is elmondta magában a nevet: Dénes, Dénes, Dénes… Ó, hiszen ez a fiú egészen hozzásimult öregkeze vezetéséhez. Ha már az Isten úgy rendelte, hogy mindkét leányát korán veszítse el és a fiatalságukat élni akaró vejei reája hagyták a gyermekeiket, nem vádolhatta magát, hogy egészen rosszul töltötte be a szülők helyét. A leány unokája ugyan szertelen és kiszámíthatatlanul szeszélyes, - de a fiú… A fiú!

Újra együtt látta őket. Megnyugvás volt még elképzelnie is az Ili napsugaras szépsége mellett a komoly fiút. Vigasztalás imádságos vágyakozása énekelt zsolozsmákat: Majd a szerelem mindent kiegyenlít! Bizonyosan mindent kiegyenlít!

Meghajolt, hogy felvegye a virágokat. Békítően duruzsolt a hangja!

- Majd beviszem hát én csak azért is… Te csúnya, féltékeny gyermek! Mintha én valaha megkülönböztettelek volna benneteket…

Ili felkapta előle a virágokat. Még most is duzzogva csucsorodott a szája. De hangját már megolvasztotta a szeretet.

- Dehogyis nem! Egészen másképpen szereted Dénest, mint engem!

- Másképpen… Persze, hogy másképpen… Nem is szerethetem úgy Dénest, mint az én szeszélyes kis bolondomat.

A szőkefej odasimult az öreg szívre. Hallotta a halk dobogását. Érezte, hogy bűn lenne a vitatkozás.

- Dénes a támaszod, ugye nagyanyóka? Na, - nekem nem kellene ilyen szeretet! Én csak azokat tudom szeretni, akikkel együtt örülhetek az életnek! Te fiatalabb vagy Dénesnél, hidd el nagyanyóka!

Az öregszív megakadt egy percre, mintha váratlan akadály torpant volna örökös útjába. Gonosz sejtés szorongatta meg, hogy annál vadabbul lendüljön meg újra. Míg a leány fejét simogatta, arra gondolt, hogy igazán át kell már adnia erősebb vezetőnek ezt a tévelygő kis életet.

**

Hamarabb átadhatta, mint gondolta. De nem annak, akinek szerette volna. Mert az esküvő előtti napon együtt csomagolt Ilinek Dénessel. A leány a vőlegényével sétált.

Dénes gyakran félrefordult, nehogy nagyanyja észrevegye a szomorúságot, ami a jól ismert dolgok elhelyezésénél meggyengítette a kezét. De felesleges volt az óvatossága.

Nagyanyóka nem keresett szomorúságot, mert ő maga már teljesen túl volt a csalódáson. A szíve sem fájt már, mint az első napokban. Alig emlékezett a keserves délutánra, mikor kedvencével együtt megérkezett az a vidám tiszt, aki holnap örökre elviszi Ilit.

Mintha harmadik tavaszát élte volna; leányai kiviruló szerelme után most az unokája életindulásának is átérezte minden báját. Csak az első napokban fürkészte a fiú arcát. De a komolyság alatt nem látszott csalódás. A nagyanyóka fény elé forduló szeme nem láthatta meg a lappangó árnyékot. Ili nem vizsgálta a Dénes érzéseit. De a rövid falusi kirándulásra jött katona nagyon is jól érezte, hogy elvett valakitől valamit.

Ha magába nézett volna, meg kellett volna látnia, hogy a leány értékét nagyon is felnövelte előtte a komoly barát hallgatag szerelme. De soha nem szokott magába nézni, - így nem is tudta, milyen csúnya kis diadalérzésből virágzott ki ez a szerelem, amelyet szeplőtlenül tiszta érzésnek tartotta maga is. Ili meg éppen nem mérlegelt. Megszerette a nevető fiút, úgy, ahogy elébe állott. Szerette a szép alakját, a határozott mozdulású karját, amely a harmadik holdvilágos estén magához vonta séta közben. Szerette a könnyelműségét, amely átlendítette az apró dolgokon. És szerette a szórakozást ígérő életprogramját is.

A kertből idáig felcsendült a kacagásuk, Dénes beljebb húzódott, mintha megriasztotta volna ez a hang. De nagyanyókát az ablakhoz vonta. Még menés közben is motoszkált, - torta alakú birsalmasajtot csomagolt be pergamenbe.

Lent az élet örömeinek felkészülten álltak egymással szemben a boldogság vendégei. Virágnyilak röpködtek a levegőben. Ili nevetve védte ki a vőlegénye dobásait. Véres csíkok gyanánt piroslottak körülötte a fűbe hullott szalviák. De a férfi nekiszegezett mellel várta a virágok találását. Szívéhez szorította az elkapott nyilakat. Aztán hirtelen magához szorította a leányt is. Ragyogó hajába koszorút tűzött a piros virágokból.

Ili megrázta a fejét. A lazán betűzött szalviák szétröppentek. De a boldogság ott maradt velük. Úgy fonódott össze a karjuk, mintha egy test mozdította volna. Összesimuló alakjuknak elébe jött a bokrok sorfala.

- Milyen boldogok! Nézd hát őket Dénes, - hát van szebb az ilyen fiatal emberpárnál?

A szoba sötét sarkából különös hang hallatszott. Sóhajtás volt ez? Vagy éppen nyögés?

Nagyanyóka odatipegett. Újra talpra ugrott a szorongása. Aggódó arca vallomást könyörgött a komoly szemektől. De mire odaért, már csak nyugalom sugárzott felé. Dénes a birsalmasajtért nyúlt. Ki akarta venni a kezéből.

- Mi ez drágám, Ezt is betegyük?

- Azt hittem… Azt hittem…

Dénes a bőrönd felé hajolt. Sokkal mélyebben lehajolt, mint kellett volna. Talán ezért terjedt az arcán pirosság a napsütés felé.

- Várj csak, Dénes – ehhez te nem értesz… Ezt eldugjuk valahova, hogy ne találja meg azonnal Ili… Hova is?

Tűnődve nézett széjjel. A két nagy bőrönd a nászutazásra szükséges ruhákat várja. Ide nem teheti… Olyan helyre kell tennie, ahol majd csak hazatérése után találja meg a fiatalasszony.

Egy deszkaláda is ásítozott a várakozó bőröndök mögött. Ide a menyasszony leánykori dolgait rakták. De ezt még most nem küldik utána. Majd csak ha úgy gondolják, hogy az új életébe belekívánkozik kissé a régi is. De már most összeraktak mindent. Nagyanyóka akarta így, - ki tudja, később lesz-e ereje, vagy éppen ideje ezt elvégezni?!

Hamiskás mosolyt takart el. Ha megtalálja Ili ezt a kis csomagot, majd elhiszi talán, hogy nem önzésből beszélt nagyanyóka tavasszal. Lehet, hogy már akkor ő itt sem lesz, - de talán még a sírban is megérzi, hogy belátta a tévedését a drágasága…

Könnyek űzték el a mosolygást. Dénes észrevette az elkészülés csillogó hírnökeit. Megfogta a kis hervatag kezet. Levendula enyhe illata szállt feléje, ahogy reáhajolt.

- Fáj neked, hogy elmegy Ili, édes nagyanyóka? Hiszen utána mehetsz, ha majd hazajönnek…

A szelíd arc odasimult az unoka sötét hajára.

- Dehogy megyek, Dénes. Nekem reád van szükségem, mert még neked is szükséged van reám. Ili most elmegy a maga életébe, de te még itt maradsz, míg, míg…

- Mindig itt maradok nagyanyóka.

- Hiszen itt maradsz. De mégis messze kerülsz tőlem, ha megérem, hogy a magad kis családja vesz körül.

A férfiszáj összeszorulása energikus tiltakozás volt. De veszedelmes lett volna szóval is ellentmondania. Elnéző mosollyal veregette a remegő kezet.

- Soha nem lehetek tőled messze, nagyanyóka. Még akkor sem.

És csakugyan, mintha még közelebb került volna most gyermekével őrizőjéhez. Az esküvőn úgy hozzásimult, hogy nagymamát nem tudta leteperni a reggel óta kísértő elgyengülés. Mellette állott a búcsúzáskor is. Míg a fiatal férj udvariaskodva hálálkodott az öregasszonynak, Ili türelmetlenül előre sietett az autóig. Lelke annyira messze járt már, hogy elfelejtett búcsúszót hagyni az itthon maradóknak.

Dénes beleharapott az ajkába. Odalépett mellé, mintha segítene feltenni azt a valamit, ami nem is volt az Ili kezében. Megszorította a karját:

- Köszönj hát nagyanyókának!

A durcás gyermekszáj makacsul mozdult meg. De a férfiszem szigora annyira követelőzött, hogy az asszony arcára előjött a szégyenkezés. Maga után vezette a megbánást is. Felzokogva vetette magát a feléje tárt karokba. Csókolgatta az ezüstös hajat, a megfakult szemek rebegő pilláit, a vonagló kezet.

Most a férj vált türelmetlenné. Vonta magával az asszonyát. De az elutazás pillanat mégis a nagymamáé maradt és nem az övé lett.

Sok víg nap futott végig az idő széles medrében, míg újra jutott egy ilyen mélységes perc az öregasszonynak. Mert a nászútról érkező szűkszavú kártyákat rendesen a Dénes sürgető sorai kényszerítették ki. Lélekkel nem is volt ott Ili, mikor írta, - férje örömvágyó szerelme magánál fogta minden gondolatát. Megbánás helyett duzzogás biggyesztette le minden indulatot eláruló ajkát, mikor odavetette a pár sablonos szót. De nagymama így is örömmel őrizgette és mutogatta csendes társának őket. Soha nem érezhette meg a férfi szavain, hogy inkább neki köszönheti őket.

**

Tavasz bontogatta már a virágszirmokat. Az új lakásban mégis komoran álltak a bútorok. Ili botorkálva járt közöttük, mintha az örökös fényből sötétségbe tévedt volna.

Agyára szorított kézzel jött-ment. Hogy is volt csak? Újra át kell élnie az egészet, mert különben elkallódik ez az érzés, ami reggel óta itt motoszkál a tudatában. Ha hazajön az ura és belenevet a töprengéseibe, még talán végképen elűzi. Pedig ő nem akarja elűzni… Nem akarja!... Nem!

Leroskadt egy mélylila zsöllyébe. Sápadt arca körül felragyogtak a selyembe szőtt aranyvirágok. A szemközti falról nézését hívogatta a velencei tükör. Máskor meg is örült volna a szép képnek. De most nem nézett odáig. Már megtalálta az orvos komoly hangját, ami olyan mindent megváltoztató magyarázatát adta a kétszeri rosszullevésének. Elébe sorakoztak az intő szavak:

- Ha azt akarja, hogy egészséges és szép legyen a gyermeke, fel kell hagynia az eddigi életmódjával. Mit mond, uram, hogy kell a sok mozgás? Kell bizony! De szabadban és nem a füstös termek ostoba charlestownja. Most már nem a maga embere többé, - hiába ellenkezik kérem, a felesége már nem is az ura asszonya, hanem a gyermeke anyja! Erre gondoljanak mind a ketten!

Felkészületlenül érte az anyaság, - férjét még inkább a közelgő apaság gondolata. De míg az asszony szeszélyes gyermekességét mégis megfogta a mysterium, a férfi nevetve riasztgatta el az aggódását:

- Kis bolondom, - csak nem maradunk ki az életből egy ilyen hívatlan kis senki maitt!

Becéző csókjaival elaltatta az ébredező lelket. Maga öltöztette estélyi ruhába. Újra reggelig tartott a tánc. És alig, hogy hazajöttek, újra megérkezett a szörnyű rossz érzés.

Az orvos nem szánakozott. Úgy nézet reám, mint egy gonosztevőre:

- Hát mindenáron meg akarja ölni gyermekét, asszonyom?!

Még most is érezte torkában a megfulladt sikoltást. Úgy érezte, hogy senki nem volt még ilyen igazságtalan vele szemben. Miért kínozza ez az idegen férfi? Méghozzá nem is a gyermekidőkben orvosfogalom alatt elképzelt pápaszemes ősz bácsi, hanem egy gyerekarcú, kékszemű teremtés… Úgy néz reá, mintha igazán bűnt hordana a lelkén. Pedig nem… Nem akart ő rosszat a gyermekének, - igaz, hogy jót sem… Hiszen soha nem gondolt reá, hogy még el is jöhet az életébe. De ha akar, hát jöjjön… Jöjjön… Csak őt ne bántsák miatta…

Révetegen állt fel: mintha csengettek volna… Ha Pista jön, megmondja neki, hogy nem megy sehova, mert nem akar minden estéért egy keserves délelőttel fizetni. És amúgy sem… amúgy sem…

Úgy várt, mintha harcra készült volna. De nem az ura jött. Csak a szobaleány nyitott be. Mögötte a szakácsné kíváncsi arca is bekukkant.

- Egy nagy ládát küldött az öreg nagyságos asszony. Hova vigyük?

Hátrasimította a haját. Igaz, - tegnapi levelében azt írta nagymama, hogy elküldte a leánykori holmiját. Pista hahotázva nevette ezt. És ő is… s most már itt is van. Istenem, - mit is csináljon azzal a sok lim-lommal?!

Hirtelen támadó aktivitás rázta fel. Hátha felbontaná. Ez talán elűzné a sok tévelygő gondolatot, amelyek már fájásig fokozták a körbekeringő gondolkozást. Igaz, hogy helye sem lesz a sok haszontalanság számára… Na, majd kiválogatja, amit érdemes eltenni.

Intett, hogy hozzák be a ládát. A szobaleány tiltakozva ajánlotta a konyhát. De Ili megrázta a fejét. S a leány sietve hozta már a bárdot is, nehogy ellenkezésével felkeltse a kicsi asszony hamarosan kirobbanó haragját.

Mikor a deszkafedél felreccsent, kiküldte a kíváncsian alája sandító szobaleányt. Leült a szőnyegre. Terv nélkül kezdte maga mellé rakosgatni a holmit.

Levendulaillat felhőzött a ládából, mintha a nagymama érintése még ott nyugodna a bezárt tárgyakon. S ez az illat kivezette Ilit modern lakásából. Felelevenedtek körülötte a bolthajtás alatt ívelődő falak színei. Megérezte az ablakon beintegető napsugarak melegét. És ezek kivezették az otthoni kertbe. Azóta bizonyosan kivirágoztak a bokrok! És a füvet telehímezte ibolyával a tavasz!

Annyira a régi kertben járt, hogy megnézés nélkül rakosgatta félre a láda előadott kincsét. Az is csak megmosolyogtatta, amit befogadott a tudata. Ó, ez a nagyanyóka! Hogy összeszedett mindent! Szalagok, tépett csipkék, emléküket elvesztett száraz virágok… Intézeti barátnőktől kapott dőre levelek halmaza, lejjebb iskoláskönyvek… Minden itt volt, ami egy gyermek életében a nagyleányságig felgyűlhet, csak megfordított sorrendben. Még az intézeti fehérneműi is… Unottan túrt alájuk, - egy puha batyu megállította a kezét. Hát ez mi lehet?!

Szórakozott ujjakkal bogozta a megsárgult selyemkendő csomóját. De beleszínesedett a halvány arca, mikor a kibuggyanó apróságokat meglátta.

A pici kori fehérneműi? Még talán az édesanyja kötözgette össze őket!

Remegő kezén kisimultak a parányi ingek. Beledugta az ujjait egy leheletfinom csipkekabátka, mintha egy fura Bi-Ba-Bó játékkal szórakozna. Találomra ráhúzta a megfakult pikószalag karpereckéket is. Megmozgatta az ujjait – mintha egy pici kéz üdvözlést intene neki megfoghatatlan messzeségekből -, ijesztően boldog közelségből… Ökölbe szorított másik kezét most egy fejkötőcskébe próbálta bele. Átmelegedett szíve hangosan dobogott. Mintha összedobbanna az anyja elhallgatott szívével… S a zongora felett éppen most ért a napsugár a szép, festett szemekre. Megelevenedett az egész kép. Megmutatta gyermekének a maga gyermeket váró áhítatát.

A telefon élesen belerivalgott az ébredező anyaság hangulatába. Futva jött a konyha felől a leány. Ili összegöngyölte a kis ruhákat. Belekötötte a selyemkendőbe. Dugta a láda fenekére. S akkor valami megzörrenő, kemény csomag megdöfte a kezét. Elengedte a kendőt és megfogta az ismeretlen valamit. De nem húzta ki, - várta a szobaleányt:

- A nagyságos úr… Kéri, hogy autóban tessék menni érte… Estélyi ruhát tessék felvenni… A portás azonnal feltelefonál a kaszinóba, ha megérkezik a nagyságos asszony…

Az asszony múltat járó és jövőt sejtő lelke visszaugrott a mába. Estélyi ruha, - ez azt jelenti, hogy újra csak reggel kerülnek haza… S akkor talán újra… És talán végzetesen… Nem!

Felvetette a fejét.

- Melyik ruhát készítsem ki?

- Egyiket sem! Nem megyek!

- Megtelefonáljam?

- Ráér.

A szobaleány érdekes szenzációt szimatolt. Eddig soha nem veszekedtek, - csupa csók és kacagás volt az élet… De most valamiképpen méreg cseppent a boldogságba… Hitetlenkedve sürgették-forgatták az újságot a szakácsnéval: a nagyságos asszony ma nem akar társaságba menni!

Ili még most is fogta a különös csomagot. Ahogy az ajtó becsukódott, örömmel vonta ki. Megforgatta a pergamentbe csomagolt ismeretlen tárgyat. De késlekedett a kibontásával, mint a váratlan ajándékot kapott gyermek. Valóságos szorongást érzett. Mikor a pergament kiadta kutató ujjainak a birsalmasajtot, sebesebb dübbenésekkel indult a szíve.

Az egyetlen birsalmasajt! Ami tavalyról maradt és amit nem pótolhattak újjal, mert egy jégeső leverte a nyáron a pici birsalmákat, és hiába kerestetett a piacon is nagyanyóka.

Nagymama… Tavaszi napsugár… Virágzó bokrok… Várakozás…

Szétszakadt a hosszúra nyúlt gyermekség fátyola. Áldozatos szeretetének egész nagyságára nőtt most előtte a meggörnyedt kicsi asszony. Ó Istenem, - kinevette a szentet, a bölcset!

A telefon újra lármázott. Igaz! Várja az ura, hogy belesodorja a csak virágzásnak szentelt életbe! De a régi házban nem így várja nagyanyóka!... Mert várja… És talán már régen várja azt is, akit most már ő is vár!

A perzsaszőnyegen idegenül álldogált tovább a deszkaláda. Körülötte szétszórtan hevertek a kiszedett apróságok. Ili nem is gondolt rendcsinálásra. Könnyek potyogtak a szeméből, de már megszegte az  ebédlőben a birsalmasajtot. Majszolva ült az íróasztalhoz, mint egy iskolásleány. De már az anyaság diktálta a levelét:

- Lehet, hogy hamarosan elmegyünk Hozzád, drágám. De ha nem mehetnénk’. Neked kell hozzánk jönnöd. Tudod, vigyáznod kellene most reám, mint vigyáztál a virágzó bokrokra. Mert Te tudod, mi minden árthat az életet adni akaró virágzásnak. Mi bizony még nem tudjuk... Mi még nem…

Forrás: Napkelet 6. évf. 15. sz. (1928. augusztus 1.)