A kisebbségi sorsba vert magyarnak
eddig csak épen sírni volt szabad:
rothadjon el a könnyek záporában
ami reményünk eddig itt maradt.
Ma feloszlik már a nagy hazugság-felleg,
mely mindenütt fejünk fölé dagadt.
Rólunk beszélnek az egész világon,
- nekünk magunkról szólni nem szabad.
Szólnánk, de szamár-füle van a falnak
kémek vigyáznak ablakunk alatt:
nem ujjongunk-e április lázban,
ha fent egy jó hír-fecske átszalad.
Pedig ha mink itt nem fogunk beszélni,
kiáltni fognak akkor a kövek.
Kiált Munkács és károg Krasznahorka
és ordít Sándor, a békés öreg.
Ha nem tudunk ujjongni az epétől,
ujjongni fognak a folyó-vizek.
Én fürödtem a Kőrösben, Marosban,
nótázó víz paskolt: mért nem hiszek?
Én fürödtem a Hernádban, Laborczban.
Hallgattam. Csend-bilincsbe vert magyar.
A vizek zúgtak, a vizek daloltak
s bennem virult az ősz-tiport avar.
Forrás: Napkelet 6. évf. 19. sz. (1928. október 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése