NÉZD,
unokám, ezt a körösztöt meg neked hoztam. Igaz, kőcsönpénzből vettem, de
ajándék nélkül, mondok, mégse gyüjjek haza. A Szunyog tisztelendő úr adta rá a
pénzt. Látta, hogy a szívem is rí belé, amint a többiek a szebbnél-szebb
olvasókat, szentképeket és ájtatos tárgyakat veszik a kegyes üzletben, ahova ő
maga késérte el őket. Mert úgy volt, hogy előbbre én is egy olvasót szántam
neked. Vettem is, be is szenteltettük a pápa őszentségivel, de csak úgy akarta
a Jóisten, hogy az az olvasó Rómában maradjon. Az is, meg a kis pénzem is, jó
hogy a cókmókomat, meg a kopasz életem, ezt a vénségeset, hazasegítette.
Mert
hiába, nem ilyen öreg semmirejónak való az a rengeteg utazás. Az idegen
országban is könnyebben elbódorodik a vén, mint a fiatal. De csak nem tudtam én
ellentállni a Szunyog tisztelendő úr beszédjinek, hogy azt mondja, ő is öreg,
de mégegyszer odakévánkozik az a postol zsámolyához, mielőtt befordítják a
fődbe. Az én kétkaszás hetvenhét esztendőm is vágyakozott mégegyszer kiojtózni
az áhítatban. Váltig rítt a lányom, a te anyád, ne menjen el öreganyánk, nem
magának való, én bíztam a tisztelendő úr ígéretében, hogy vigyáz ő rám, el ne
keveredjem. Mert az is büszke volt, hogy az ő falujából kerülki a legöregebb
asszony, hát azért forcérozta. Igaz, mégis lefőzték, egy nyolcvan éves is
közénk bódogtalankodott, bár az csak vénleány volt, nem mint én, négy katonasort
állt fiú s három asszonylány anyja. Meg is mutattak a püspök úrnak. No,
dicsért, hogy büszke lehet a szombathelyi egyházmegye az asszonyaira.
Volt
az azutátul becsületünk. A kis cserkészfiúk minden állomáson nyaggattak: nénike
nem kér vizet, anyóka, nem akar pénzt váltani. Amikor az a csúfság esett
rajtunk, úgy megneszültek, magam vigasztaltam őket. Mert nem szoktunk mi hozzá
a vonatrázáshoz, legmesszibb ha Kanizsán vagy Szombathelyen jártunk, akkor is
személyen, ez meg talán ekszpreksz is volt s bizony alig értünk ki
Magyarországból, hulladozni kezdtünk, mint a legyek. Már be is firhangulták a
lámpát, éccaka volt, de csak érzem én, hogy lep a veríték, meg forog a
Bagyuráné feje, mert az volt a szomszédom. Egyszer csak szegény Huszár sógorom
panaszolkodik, hogy ő is rosszul van. Ha az emberek rosszul vannak, én is
rosszul lehetek, gondútam s csak elvágódom a padon. Még vagy négyen követték a
példát, csupa élesztgetéssel telt verradatig az idő
Csinyáni
köll valamit, asszonyok, mondok, különben csúffá tesz a vonat. Az asszonyok is
helyesültek. Mondják: zsolozsmázgassunk. Énekeltünk is igen szépen, még a
tisztelendő úr is, meg egy másik kopasz kövér azok is átjöttek s belekántultak.
Akkorra már igen szép vidéken jártunk. Az idő előrébb volt, mint mifelénk:
március vége s már a borockfák is virágban álltak, a nép meg a mezőn lődörgött
s integetett a vonatnak. Nevetett is a tisztelendő úr, hogy ilyen az arravalósi
nép, napjában ötven vonat is elmén előttük s azok nem unják meg az integetést.
Hogy unnák, mondom én, addig se köll dógozniok. Ismerem én a fajtájukat,
kölcsönöztünk mi is egyet Egerszegről, a fogolytáborból, Zsuzepnek hívták, hisz
emlékszel, mindig elvétettem a nevit, az se kereste meg az ebédjit se, igaz nem
is köllött fizetni érte. Ilyen ez mind. Hanem szép helyen laknak, meg köll
hagyni. Falujuk nem igen van, csak tanyaféléjük, de még a tanyai házak is
emeletesek. Látszik, hogy hosszú a nyaruk, akkora ablakokat csinálnak rá, mi
nem győznénk télen át fűteni. Az emberek is derekak, csak a fehérnépnek van
csúnya cigányformája.
Állónap
utaztunk, jócskán esteledett, hogy Velencébe értünk. Mondta a tisztelendő úr,
hogy ez a vízre épített város, de szárazra épült, csak olyik utcájára
eresztették a tengert. Ladikon vitték az embert a szállodáig, cifra házak közt
mentünk, már rég csinálhatták őket, ma másmilyen városon is a divat. A házak
előtt moszatos cüekek álltak, a zúzmós oldalukat kiette a víz. A tisztelendő úr
biztatott, hogy most énekeljenek asszonyok, hadd lássák, hogy magyarok vagyunk.
Mi rá is zendítettünk, magam is cifráztam, a celli proseccióban sem különbül,
pedig ott fiatalasszony koromban voltam. Nagy kőhíd alatt ment el a ladik,
jobbra is, balra is templomok, egy is elég volna az egész Szombathelynek. Már
azt hittem lenyugodhatunk, de a tisztelendő úr kinoszított minket, hogy másnap
délután utazunk, nézzük meg az estelt. Éppen csak megkapattak minket, de nem is
jó rágondolni mivel s ki a sétatérre. Csillogó küekből raktak oda házakat, az
auzlágok is csupa gyémánt, de az úriasszonyok is csak úgy ragyogtak a rubintól,
amint a galambok közt sétáltak. Mert tisztátalan nép ez az olasz, még a
sétahelyet se átulja galambokkal elrondítani. A tisztelendő úr minden utcába
bekukkantott, azt megállt a tengerparton s állt ott, mint a dúc. Én már untam,
meg a hal is akadékoskodott, amit vacsorára kaptunk, hát alig győztem már
kivárni. Hogy jövünk haza, kérdi: Szép-e, Lelkes néni. Nem akartam megbántani,
mondok: Szép. Meddig is leszünk még ebben az országban?Tíz napig, biztatott a
tisztelendő úr. Én édesistenem, de nagyot is sóhajtottam hozzád, ahogy a
szállásunkon a hazai élést kirámoltam s egy darab kenyeret vályulgatva elbólintottam.
Pedig
a java ezután jött. Nem ott Velencében, de Rómában. Itt mán csak bolyongtunk,
de a templomokban se volt örömöm, úgy őgyeleg ott a nép, mint a külsősori
szegénység a pöködőtéren. A nép is csupa finnyás személy, elhúzódtak az ember
mellől, a propelleren egy nagysága még az orrát is fogta. Ezeknek büdös a
magyar, pattogott a Huszár sógor. Hát az ő piarcuk! De leintettük, nyughassék,
idegenben vagyunk. Hanem azért én is ráhagytam: a Sodoma ez miután elmúlt rúla
a tűzvész, de a vadvizek rajtmaradtak. A fiatalabbja még a toronyba is fölment,
ahunnét a tengert látni, de én örültem, hogy a vonatban ültünk.
Pedig,
szegény fejem, a nagyobb ijedtség még hátra volt. Az éjtszaka elég jól aludtam,
egyszer neszültem föl. A vonat állt. Kinézek, nagy hullámok lohogtak a partnak,
mint a mikor a zúgóból kieresztik a vizet. Mondják: a tenger. Egész más tenger
volt, mint a velencebeli. Aztán tovább tört a deszkalócán az állom.
Reggelre
barátságosabb vidékre értünk. Limbusok, földek, hegyek, de nem olyan
túlmeredekek, a faluk is inkább a miénkre formáztak, csak némelyiket a
kősziklára rakták a bolondok. Az eső is szemetült. Mindjárt látszott, hogy
valami komolyabb helyre érünk. Mutogatott is a tisztelendő úr, hogy az ottandég
Róma.
Mondjuk
meg, ez a Róma nem olyan cábár hely, mint Velence volt, de itt is csak afféle
városi nép lakik, éppenhogy több benne a pap. Igaz, nem maga a pápa rendülközik
benne, azt egy fallal kerített helyen tartják, hogy ne avatkozzék a király
dógába. Annyit így is elér, hogy a fehérnép szemérmesebb, habár csak nappal,
mert Huszár sógorom látta, hogy van ott egy cifra kert, több a szobor benn,
mint a fa, ott este csunyán fertelmeskednek.
Minket
is annak a közelében kvártélyoztak el, szép szobánk volt, csak bolond sok
grádicson koszpitultattuk érte a lábunk. Pedig ölöget cepeltek a tisztelendő
urak amugyis, egyik templomból ki, a másikba be. Mire való ez? Többet ér egyben
meghonosodni, így az üdvözlégyre sem futotta, ha nem akartam elmaradni tőlük.
Mégis elmaradtam. Hisz éppen ez az, kedvesem, amért körösztöt kapsz az olvasó
helyett.
Jaj,
kis cselédem, a hideglelés ahhoz gyönyörűség. Gonduld el magadat egyedül egy
rengeteg városban, ahol csak templom több van, mint Edelényen ház. Mert azon
kezdődött, hogy másnap délelőtt Őszentségéhez mentünk adienciára, így mondta a
tisztelendő úr. Tiszta üngöt vettem, meg a fekete ünneplőm, amit az anyád
kosarában tartogattam. Kár, hogy kendő köllött fölibe, mert hol esett, hol
elállt, a latyak is fölverte a szoknyám, nem úgy járultam elejbe, ahogy
szerettem volna. Az alabárdosok is megvárakoztattak. Ott álingóztunk óraszám a
főtemplom előtti téren. A tisztelendő úr azzal ölte az időt, hogy a templom
gubacsát olvasta, mekkora. Mi meg az oszlopok mögé húzódtunk, hogy a ruhánk el
ne ronduljon. Ott álltak a cserkészfiúk is, de azokat glédában hajtották az
esőre, márég olyan katonafélék a szegénykéim. Egyszer csak nagy kacagást
hallunk. Minek örülnek ezek az esőben? Két kocsisfélével ereszkedtek szóba,
azon mutattak. Nagy bőrköpenyeg volt a kocsison, a fejükön kapucni, leszálltak
a kocsijukról s a fiúk nemzetségit tudakolták. Hallom, az egyik magyarul
beszél. De igen gyámoltalanul, mint aki forró gombócot vett be s azt
habogtatja. Egyszer csak olyasmi szalad ki a száján, amitől a Sátán öregebb
bátyja is kócot dugna a fülébe s ezt nem is olyan értelmetlenül makogta, mint a
többit. Mindenki odafigyelt. Az meg csak azért is és mindhangosabban, mert
látta, hogy a fiúk is vinyognak tőle, meg a tisztelendő úr is a templom gombját
kezdi nézegetni. Nekem ismerős lett ez a káromkodás. Nagyon az én legkisebb
fiam módiján kanyargatja, persze az nem a pápa ablaka alá szánta, csak az
istállóba. Jobban odanézek, a kocsis is odafordul. Akárki meglássa, a Zsuzepünk
az. Mutatom a sógoromnak is, előbb hitetlenkedik, de csak megismeri: az az, a
digó. Hát ezt se reméltem volna, hogy a Szent Péter temploma alatt lesz
szerencsém hozzá.
Elhallgass,
te pogány, utasítom őtet, mert már meg a nevendéklányokat kezdte ki, akik az
apácákkal voltak. Néz a legény s csak elvakkantja magát: öreg asszonyság. Ahogy
otthon híttak. S nevet rám, mert nagyon emberségesek voltunk hozzá. De én is
megörültem a rüpöknek. Szinte sajnáltam, amikor a pápa elejbe híttak. Drága,
márvány szobákon vezettek át, egy igen nagy terembe, mind a négyszázan megtértünk benne. Egyesével állítottak föl,
kacskaringóra, mint a lepényre csöpögtetett téföl. Akkor igen csodálkoztunk, de
kiderült, hogy az áldás miatt volt így. Nagy cerimónia, a szívem is
elfeledkezett magáról, hogy dobognia kell, a lábam is reszketett a nagy
áhítattól. Lám, az öreg Lelkesné mégis csak eljutott az apostol zsámolya elé.
Bejött Őszentsége. Ritka szép öregember. A szegény, bódogult patikus úr volt
ilyen, ha emlékszel rája. Mindig a kenőcsök közt szöszmötült, drága, finom
öregember lett bele. Csak azt nem vártam volna, hogy cvikkere legyen.
Meghallgatta a püspök úr beszédjit s ő is megfelelt neki. A Bagyuráné súgja,
hogy latinul beszélnek. De nem lehetett az egy nyelv. A püspök úr, mintha fát
hasogatott volna, Őszentsége meg szelíden, mint a madár, amikor ficserikél.
Amikor kibeszélték maguk, Őszentsége körbejárt, a népek letérdeltek s
megcsókulták az ujján a gyűrűt. A mögötte levő püspök meg az ajándékot
osztogatta. Már egész közel ért, morogtam én az apostoli hitvallást s mindent,
ami illik, de csak arra gondultam, hátha elvétem, előbb nyúlok az ezüstpénz
után s csak úgy csókolom meg az ujját. Ilyen bolond a vén. Még elhirdetik, hogy
kapari vagyok. Már a Bagyuránénál tartott, már elém lépett, úgy megzavarodtam,
csak nyulkodtam, mint a bolond. Látja a pápa is kivel van dolga, lehajol s
megsimogatja az arcom s mond valamit. Meg se mukkantam, persze. De ebbül is
kitetszik, jó szíve van, nem veti meg az ügyefogyottat.
Azzal
végeztünk is. Legszívesebben hazajöttem volna, de a tisztelendő urak megint
kezdték a régit. Sorra botorkáltuk valahány folyosó, meg kiásott ház van abban
a teméntelen városban. A falakon csupa cifra, de az még hagyján, mert többnyire
szentek, de hogy a kőből faragott asszonyokon mi gyönyörködni valójuk van papi
személyeknek, azt máig sem értem. Meg is mondtam a tisztelendő úrnak:
kibeszélem otthon, hogy mennyire nézte a cábár teremtéseket. De csak nevetett,
hogy a püspök úr is nézi.
Nekem
már nem volt maradásom. Az éhség is kínozott, az ismerősöktől koldultam egy kis
hazai maradékot, de még-inkább a nagy sürgés-forgás. Sűrűek az utcák s úgy
bújkátunk bennünk, mint pucok a földben. Az a sok neszező nép, a villanyosok,
az a sok ótomobil, hogy addig is hogy bírtam ki. Könyörögtem is a tisztelendő
úrnak: csak engem el ne veszítsen, tisztelendő úr. Mi lesz velem ebben a nagy
idegenségben. Mégis elveszített. Nem is bocsátom meg neki, akármilyen jó ember.
A
Pilátus lépcsőjét őriző templomban kezdődött. A fáradtság is nyomott, meg el is
szontyolodtam, amint a lépcsőkön fölfelé kúsztam. A Boldogságosra gondoltam,
hogy ríhatott, amikor a fiát ilyen állapotban látta. Annyira, hogy a
tisztelendő úr meg a többi asszonyok ott feledtek a lépcsőn, később jutottam
eszükbe s még rám is találtak, amint a templom előtti mappaárusoktól
kérdezgettem, hogy: ungerézi.
De
a múzeumban már nem volt ilyen szerencsém. Miféle múzeum volt, azt nem tudom,
de előbbre kolostor lehetett, legalábbis úgy mutatták az udvarát, hogy ez a
világ legszebb kolostorkertje. Szép is volt, válogatott zöld füvek díszültek
benne, meg liliomféle virágok, a közepin egy kutacska. Jól eshetett a
barátoknak a kellemes ájer, ha az irkálásból meg a misézésből megszabadultak.
Arra még emlékszem, hogy a tisztelendő úr az esti imádkozójukról beszélt, hogy
itt könyörögtek a tornácon. Magam is a kutacska mellé gugyorodtam s elmorzsolgattam
egy Miatyánkot, amíg az úri nép révedezett. Mi történt velem, csak arra
emlékszem, hogy az olvasó meg a kockás keszkenő mellettem feküdt a földön az
enyiméknek hűlt helyük. Szaladok, hogy majd csak előkerülnek, de a sok folyosón
még jobban elbódultam. Egy olasz vezetett ki az Isten ege alá. Sütheted,
gondoltam. Ettől még nem vagyok okosabb. A Szunyog tisztelendő urat keresem,
könyörgöm, de csak rázza a fejit. Végre is megsajnál, tán a jó édesanyja
gyutott az eszébe s mondja, hogy ádrecc. Nyitom én a pruszlékom, keresem az
ádreccem, mert a nyakunkba akasztották, de azt is levetkőztem a pápa
tiszteletére. Nincs ádrecc mondom. Az olasz megvonítja a vállát és elindul. Na,
Mari, itt a világ vége.
Mit
tegyekl, nekibúsultam magam a sok utcának. Jártam, mint hangya a búzában.
Megszólítottam egy pár jobb kinézésű urat, némelyik iparkodott is, de volt
olyan, aki rámnevetett s úgy rángatta a vállát, mint a bótos, ha szabódik.
Végül is egyik se boldogult. Az eső is rákezdett, az este is beállt. Hol ebbe
az utcába szaladtam, hol amabban reménykedtem, magam sem tudtam, miért. Ha egy
papformát láttam, már repestem, hogy a tisztelendő úr. Szaladok neki, nem is
hasonlít hozzá. Sehol egy ösmerős lélek. Nagy térre jutok, ahol emeletmagasan
föcsölik a vasállatok a vizet. Cserkész fiúcska ballag a túlfelin. Megismertem
a szallagjáról, meg a drótostót kalapról. Szedem az inam ahogy bírom, keresztül
a téren. Úgy segítettek félre a villanyos elől. Az emberek körém csődültek,
néztek. Én meg csak a cserkészfiút keresem. Hagyjanak, mondok s tovább futok. Azt
hihették, valami háborodott. Egy inasféle mg utánam is kámpult. Biztos, hogy
szalad ám a vén csont. A cserkészfiú meg eltért közben. Kerestem a kisebb
utcákban is, de sehol. Akkor leborultam ott az utcában s könyörögni kezdtem. Az
a legbiztosabb, ha meg is néznek érte. A házak közt az égen kövér felhők
bolyogtak. Én Istenem, aki eltereled a fölyhőket, segíts vissza engem is a
gyermekeimhez.
Mintha
csak meghallotta volna az Isten, nagy kopogás veri föl a flasztert. Jön egy
hintóforma, a bakja fölött hatalmas ernyő, akár a jegyzőúrék kerti ernyője.
Bóklászva jött a ló, nem vitt senkit, a kocsis is ráért észrevenni engem. Az
eső is megsűrült, a fák csak úgy ködültek bele, alig járt teremtett lélek az
utcán; s az kíváncsi lehetett, ki ez a boldogtalan, aki az esőben imádkozik.
Odafaraltatta a járdához a kocsiját s ahogy meglát, elkiáltja: asszonyság.
Téged a Jóisten küldött, sóhajtok s megértetem vele, hogy vagyok. Az csak
lököd, hogy szu, szu, üljek az ernyője alá. A szállodába vigyél, a hotelbe.
Micsoda hotel? De azt már nem tudom. Egyszer csak fölrikkant, mint aki az öreg
apja kincsére talált. Viszlek asszonyság, jó hely. Én keresem magyar urak. Azt akarta
mondani, hogy födelet keres nekem s előkeríti a tisztelendő urat. Bizony az jó
lesz, de nehogy valami tolvaj nép közé vigy, mert nálam a pénzem, ötszázezer
egybe. Rázza a fejit, hogy ne féljek, adjam neki, megőrzi ő és a tiszteletes
urat is előkeríti. Bántam is én, odaadtam a pénzt is, meg a te olvasódat is,
csak előkeresse őket. Még külön százezret is ígértem neki a szívességiért.
Alacsony
szurdéba kísért. Egy asztalnál nagy kokárdás kalapú olasz virrasztott, mert tíz
óra is megvolt. Olyan kalapja volt, mint egy időben az úri kisasszonyoknak.
Katonafélék, az utcán párosával sétálgatnak. Átad neki a Zsuzep és
elmagyarázza, ki vagyok, meg hogy ő megy a tisztelendő úrért. Az olasz nevet
megint, hogy ne féljek. A Zsuzep is köszönt azzal, hogy várják, ő nemsoká itt
lesz. Vártam én egész éjtszaka. Nagy, hodály terembe csuktak, voltunk benne
vagy hatan. Ahogy a mécsnél láttam, nem valami jófélék, csupa sarkon pisszegő
személy, az egyikből dögledt a pálinka, a másik a füstöt fújta, mint valami
ember. Szólogattak engem is, de én a világért sem feleltem, csak az olvasómat
zsurmulgattam, nem is hiszem, hogy olyan igazán ájtatoskodtam volna egész idő
alatt, mint akkor hajnalig. Hanem a Zsuzep nem tért meg. Kiverradt s még mindig
ott vagyok a csavargók közt. Akkor ürültem csak, hogy a pénzt meg az olvasót
nálahagytam.
Reggel
bevezetnek a hivatalba, mert az volt. Egy cserkészgyereket küldtek értem a
tisztelendő úrék. Mondok, fiatal úr, én el nem megyek magával, hátha megint
elbódulunk. Csak nevet, hogy neki térképje van. Jó is az. Az apja még csak
sümegi suszter volt s a fia kitalálja magát Rómában is. Haza is vezetett
rövidesen. annyira háltam a szállásunktól, mint ide a zsidó templom.
A
tisztelendő úr csak nevetett, de én nem győztem pirongatni. A lelkire vette
volna, ha a villanyos elgázol? Hogy számul el rulam a gyerekeimnek. Erre oszt ő
is elhallgatott. Magyarázom, hogy az Úr tett velem csudát s elmesélem a
Zsuzepet. Ők a szinit se látták. Akkor most is keres a nyomorul tudatni kéne,
hogy hazakerültem. De hogy a pénzt említem, mind hegyibém jönnek. Ütheti a
nyomát, Lelkes néni. Nem kerül az meg. Én a pártjára állok s fogadkozom, hogy
meg az, csak a csavargók miatt bíztam rá a pénzt. Vártam is nap-napután, de a
Zsuzep nem került elő. A többiek kacagtak, hogy tolvaj .Én máig sem hiszem.
Neml ehet az, hogy akit olyan szorongatott állapotjában küld segítségünkre az
Isten, a kegyes ajándékokra tartogatott pénzünk azzal oroztassa el.
A
tisztelendő urak azután is híttak, hogy tartsak velük, de én nem hittem nekik.
Otthon kucorogtam, meg a szomszédunkban volt egy templom, abba kísértettem át
magam. Eleinte húzódtam tőle, mert a pincéjiben a barátok csontjából volt az
oltár, de még az örökmécses is. Hanem aztán megbékéltem. Nem kell a pincére
gondulni s az egyik oldalsó oltárhoz úgy hozzászoktam, mintha csak itthun lett
volna, a mi templomunkban.
Forrás: Napkelet 6. évf. 9. sz. (1928. május 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése