Gyilokrejtve, észrevétlen surrannak a földre lódult
ég felhői, kormos arcú, félelmetes banditák.
Lenn gyanútlan nyüzsg a város: mankón a rongyházi koldus,
bokrétás kocsin a násznép, usztatóban a libák.
Most egy rezzenés. A téren fölbuzog a por-szökőkút,
kornyikáló szélkandúrok buknak ki az ormokon,
hírlelvén: a pléhcsatornán nemsoká csörgő eső fut
s kénszagú villám kuszik le a füstölgő tornyokon.
Ám a selymes nyoszolyólány, a kiélt szobrász, a dupla
állú malmos megy tovább és méla nyugdíjas totyog;
karcsu tortával merészen furakszik a fürge kukta,
míg kinyalt köriratára szögletes jég nem kopog.
Futna már az aktatáskás ügyvéd, átfestett kalapját
rejti-óvja a tanárné, szitkozódnak a kofák;
a kocsis portyázni lódul nyakbehúzva; megrohanják
a villamost; - s a kölyökhad tócsaverve fut tovább.
Csak egy úti kósza lépdel csapzott egérnél fakóbban,
gőgje, mint király, kitartó méltósága mint a gép.
Bólogat elismerőleg: „Sikerült vihar valóban!
Pompás mennykövek! S e dörgés!... Brávó! jól csináltad, Ég!”
Igy vonul kegyes királyként. Nem zavarja jég-parittya:
a Mindenség szétzuzódhat, romján ő el nem fogul.
Bár a sár arcába köpköd, az orkán dühöngve szidja,
„Központod vagyok, derék Föld!” – hajtja egyre konokul.
Forrás: Napkelet 6. évf. 8. sz. (1928. április 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése