SZEREPLŐK
PÉTER, székely parasztlegény
ÁGNES, az anyja, megtört öregasszony
SÁRI, szintén öregasszony
(Szín: fából készült
székely parasztház alacsony szobája. hátul, a középen kicsi ablak. Bal hátul
egy kisajtó, valamelyik hátsó helyiségbe vezet. Elől a jobboldalon van a
benyíló. A berendezés kopottas, régi holmi. Egyik ágy a baloldali hátsó ajtó
mellett közvetlen a falnál. A másik ágy a jobboldalon. A falon Máriás kép. A
mestergerendáról petróleumlámpa lóg alá. Középen asztal, mellette két szék. Az
asztalon vacsora van feltálalva: szalonna, kenyér, pálinkásüveg Minden
érintetlen. – Fokozatosan hajnalodik.)
ELSŐ JELENET
Ágnes
ÁGNES (ágyban fekszik, felriad álmából): Fiam! édes fiam, Péter! Jaj, be
rossz álmot láték! Pszt… Még felkőtöm a fiamat… (Kimászik az ágyból, odacsoszog a másik ágyhoz.) péter!... Hun vagy, Péter?! Hát még most se jövél haza?!... Most se… Hol kódorogsz?! Merre? Édes
egy fiam, bizonyosan a bor, meg a pályinka… Jó fiam, hát téses, mint az apád,
meg az öregapád… Hát métt iszol?Mire való? Őkemék es mindég az ital, mindég…
Pedig há hogy várálak, hogy jönnél má haza, hogy levesd a katonazekét… Hogy
esment idehaza légy… S az eső éccaka es elkódorogsz. Há nem baj… Mulasd magad,
édes egy fiam. Örvendj, hisz fiatal vagy, erős vagy. Mosd le a bánatodat, mosd
le, ha van, mosd le, édes egy gyermekem.
(Kívülről kutyaugatás.)
EGY HANG KÍVÜLRŐL: Csiba te, hogy a
ráksüly csapjon beléd!
ÁGNES: Eisze, a Péter… Ő
biza…Még es csak hazakerüle…
MÁSODIK JELENET
ÁGNES, PÉTER
PÉTER (benyit a jobboldali
ajtón): A bitang! (Becsukja maga után az
ajtót. Látja az anyját, de nem köszön neki. Az asztalhoz megy, szó nélkül
felhajtja a pálinkásüveget. Leül az egyik székre. Egyik csizmáját a másikkal
kezdi tologatni.) Ó, hogy ájjon beléd a zsigora!
ÁGNES: Ne segíccsek-é, édes
fiam?
PÉTER: Ne! (Sikerül lerúgnia az egyik csizmát.) No,
hogy akasztották vóna fel azt is, aki csinált! (Kínlódik a másikkal. Odaszól az anyjának): Kerüjjön idébb, hát no!
Nem lássak, hogy kínlódom!
ÁGNES: Menyek hát, hogyne
mennék. (Lehúzza a fia csizmáját.)
PÉTER: Reggel osztán kennye
meg. Lássa, milyen nehezen jár.
ÁGNES: Megkenem, meg..
PÉTER: Hát métt nem nyugszik?
ÁGNES: Hadd el, fiam…
nyughatok eleget a temetőbe… Téged várálak…
PÉTER: Éngem ugyan ne várjon!
Minek vár?! Akkor jövök, mikor jövök…
ÁGNES: De hát méges…
PÉTER: Mit mérges?!
Öregasszonynak ágyba a helye! (Felszisszen.)
ÁGNES: Mi a, fiam?
PÉTER: E! semmise! (A kalap még a fején van, de a kabátot
ledobja magáról.) Hogy szoritt eccerre ez es… (Messze dobja a szoba másik sarkába.)
ÁGNES (utána megy, felveszi, visszahozza, szépen elhelyezi az egyik székre;
simogatja): Minek hányod? Kíméld a gunyát, fiam…
PÉTER (leveti magáról a mellényt is): Tegye hát rendbe ezt es.
ÁGNES: Teszem, fiam, teszem.
PÉTER (leveti magáról a mellényt is): Tegye hát rendbe ezt es.
ÁGNES: Teszem, fiam, teszem.
PÉTER (észreveszi, hogy véres az inge): Ne te, ne, méges csak megszúrt az
a bitang!
ÁGNES (összecsapja a kezét, felsikolt): Jézus Mária, Szent József!
Megszurának?! Hamar egy vizesruhát! (Az
ajtófélre akasztott törülközőért megy.) Érezém, hogy valami baj lészen, nem
tuttam nyugonni egész éccaka… (Megmártja
a törülközőt.) Nesze a vizesruha!
PÉTER: Haggya, anyám. Nem
használ a semmit. Osztán nem olyan nagy dolog e… Olyan felemás dolog csak,
amilyen az olyan nyomorúttól telik. De én bezzeg ellátám a baját! El én,
istenesen!
ÁGNES: Péter, csak nem ölél
meg valakit?!
PÉTER (rámordul): Nyugoggyék
le, anyám s fogja meg a száját! Senki se tuggya, mi történt, hogy történt, még
csak az kéne, hogy kied kiabájja ki!
ÁGNES: Dehogy es kiabálom,
fiam, dehogy es kiabálom… Csak segítteni akarnék rajtad, ha tunnék…
PÉTER: Tudhassa, hogy nem
segíthet! Mit akar segítteni? Nyugoggyék le inkább!
ÁGNES: Hogy nyugoggyak én
most? Péter?!
PÉTER: Akkor hát üjjön
veszted.
ÁGNES: Hanem tégy valamit,
fiam! (Sírva kérleli.): Csupa vér mán a mejjed!
PÉTER: Minek szortyog itt,
avval ugyan nem segíthet! Azér vér, hogy fojjék, ha neki erett! Sót aggyon
inkább!
ÁGNES: Sót-e?
PÉTER: Sót hát. De aggya mán,
ne papoljon annyit!
ÁGNES:
Hozom azt es. (Indul.)
PÉTER: Támaggya süly, csak
úgy vánszorog, mint a…
ÁGNES (keresi a sótartót a pohárszéken): Nem tanálom sehutt… Ejnye, ejnye,
hová a fenébe tevém?
PÉTER (meglátja az asztalon a sótartót): Hát hogy es tanálná, ha itt van
az asztalon! (Dühösen felemeli a sótartót
és lecsapja az asztalra, hogy a só kiömlik.)
ÁGNES (megfordul): Jézus,
Mária, Szent József! (Összecsapja a kezét.)
ne haggy el! Kidöntéd a sót, e halált hoz!
PÉTER: Hoz a fekete fenét!
Vénasszonyok tanálták ki! Münköt az ördög se viszen el, hacsak menni nem
akarunk. (Marékkal veszi ki a sót és
rászorítja a sebére.) Hinnye, a jó Istenit!
ÁGNES: Úgyé csíp?
PÉTER: Nem, bizserget… Hát
hogyne csípne! Nem es csíp mán, hanem mar, mind a jófogú kutya a csontot. De
azétt ne obégasson, nem magát marja, hanem éngem.
ÁGNES: Tudom, fiam, csakhogy
nekem es fáj. Hisze én vagyok az anyád… Ha téged mar, éngem es éget az a
szúrás. Hisze az én vérem, ha tied es…
PÉTER: De métt nem áll meg?
Métt nem?!
ÁGNES: Méges csak rá kéne
kötni azt a vizesruhát. Mingyá ellep a vér, fiam!
PÉTER: Ne tuggyon többet,
mind én… Tuggya, hogy nem állhatom. (Felnéz
a mennyezetre, az egyik sarokban fölfedez egy sűrű pókhálót.) Ott van ne!
Azt bezzeg nem mongya! A pókfonál, az fáin lesz!
ÁGNES: Csak azt ne, édes
fiam! Apád es azt… igen… azt tevé… (Sír.)
PÉTER (dacosan): az őkeme vót, én meg én vagyok! A kettő neme egy! (Rááll az egyik székre, leveszi a pókhálót és
még ott, a széken állva, a sebére nyomja. Lelép.) E jó lesz. Na lássa-e…
Mingyá jót tesz.
ÁGNES: Hálá Istennek! (A ládához siet és inget vesz ki belőle.)
Végy magadra tisztát, édes fiam.
PÉTER: Minek vegyem, úgyes
megfogja a vér.
ÁGNES: Ammián ne busujj, majt
megmosom.
PÉTER: Hoccá há ide. (Fogja az inget s a benyílóba megy vele.)
ÁGNES (az ágyat igazítja): alig jövének haza s mingyá bicskázás a vége…
PÉTER (előre jön): Fogja meg a száját, anyám, ne kiabájja ki! Nem látta
senki! Értette?! (Leül.) Ha tőllünk
nem tuggyák meg, a másiktók nem, az eccer bizonyos.
ÁGNES: Fiam, fiam, mit
tevétek?!
PÉTER: Semmit, anyám, csak
beléeresztém.
ÁGNES: Kibe?!
PÉTER: Senkibe! Tuggya meg:
Senkibe! (Nagyon elgyengül.) Csak le
ne szeggyen a lábamról…
ÁGNES: Nyugoggy le, fiam. Én
majt vigyázom az álmodat. Úgyse tunnék alunni; kimosom addig az ingedet.
PÉTER (erőtlenül): Megnézélek… Látálak… Szép valál, mind régen… enyém
valál… S osztán ő es odajöve… odahozta a rossz nyavaja… Csakhogy heába jöve…
ÁGNES (magában): Fehérnép mián vót, ahogy szokás… mind az apja…
PÉTER (magához tér): Nahát, megfogadom a szovát, ne mondhass,a hogy nem
hallgatok magára. lenyugszom. (Ágya felé
indul. Megtántorodik. Lassan odatántorog és belefekszik az ágyába.)
ÁGNES (odamegy, betakarja): E lesz a legjobb. Nyugodd ki magadat.
PÉTER: Mégeccer mondom: Ne
jártassa el a száját! Itthon valék egész éccaka… Egész… écca… (Elkábul.)
ÁGNES. Jó van, fiam… (Nézi az alvó fiát. Aztán előre jön.
Bereteszeli az ajtót. Hátramegy az ingért. Előrehozza. Beáztatja a dézsába,
betakarja. Azután a falon függő Mária-kép elé térdel. Keresztet vet, imádkozik.
Csak az ajk mozog, a szavát nem hallani. Nem veszi észre, hogy Péter hörög.)
(Kint kutyaugatás.)
ÁGNES (felijed, felkél, a dézsát beviszi a benyílóba; izgatottan az ablakhoz
megy, kinéz; közben valaki rázza a kilincset, de az nem enged): Teremtő
Isten, csak nem Pétert keresik?!
HANG KÍVÜLRŐL: Ágnes!
ÁGNES (az ajtóhoz jön; félénken kiszól): Te vagy az, Sári?
HANG KÍVÜLRŐL: Én vagyok, én!
ÁGNES (kinyitja az ajtót.)
HARMADIK JELENET
ÁGNES, PÉTER, SÁRI
SÁRI: Jó reggelt, Ágnes. (Nézeget.)
ÁGNES: Jó reggelt, Sári. Mi
jót hozál?
SÁRI: Biz én csak magamat.
Erre járék. Hát békerüttem hozzád.
ÁGNES: Jól tevéd. Régen nem
látálak.
SÁRI: Régen? Tennap, Ágnes,
tennap…
ÁGNES: Az ám, ni? Csakugyan
tennap…
SÁRI: Mi lelt, Ágnes? Rossz
a színed.
ÁGNES: Az enyém? Pedig
nincsen nékem semmi bajom. Hálá Istennek jól vagyok. Örömbe vagyok… (Csaknem sír.) Megjöve a fiam.
SÁRI: Hazakerüle az enyém
is.
ÁGNES: Csakhogy
hazakerekedének. Asse tuttam, hová legyek örömömbe… Vártam es mán nagyon. Hálá
istennek, hogy hazajöve.
SÁRI: Úgy várám én es.
Nagyon várám. Ő az utósó… Nincsen több… Ágnes, há van a fiad?
ÁGNES: Hún-e? Hát nyugoszik.
Nyugszik.
SÁRI (megkönnyebbülve):
Aluszik?
ÁGNES: Mán rég ideje.
Megviselte az út. Nem kurta ám Barassóból. A tiéd tán dologba fogott?
SÁRI: Aluszik még ő es.
Megviselte őt es az út…
ÁGNES: Péter még tennap este
lefeküvék, úgy alszik attól fogást, mint a téj.
SÁRI: Az enyém es eppen úgy…
(Csend. Körülnéz.) Azt hittem pedig,
hogy az éjjel mulatott a fiad.
ÁGNES (feltámadt gyanakodással): Má pedig az nem mulatott. mer az egész
éccaka itthon vót… Métt gondolod, hogy eppen az enyém…
SÁRI: hogy az a nagy
kavarodás vót az éccaka a házunk előtt, h át azt hivém…
ÁGNES: Miféle nagy kavarodás?
Mongy má valamit?
SÁRI: Valami legények verekedhettek.
Még tán bicskázás is vót… Mint ha hallám vala a fiad hangját es… De hát, ha
idehaza vót… Pedig eziránt szalatt az egyik…
ÁGNES (lihegve szorongatja a Sári kezét): Idehaza vót! Érted, idehaza vót!
Hazudik, aki aszongya, hogy nem vót idehaza!
SÁRI: Én elhiszem, ha mondod…
Csak azér jövék, hogy megnézzem, nincs-e nálatok valami baj?!
ÁGNES: Láthatod, hogy nincs!
Láthatod, hogy nincsen! De valahol mégest csak baj van, Sári!... Valahol nagy
baj lehet! Aszmondád, hogy az egyik elszalatt… De hát a másik?! Ki lehet az a
másik, Sári?! Az, amelyik nem tudott elszalanni!
SÁRI: El tudott szalanni,
Ágnes.
ÁGNES: El tudott?!
SÁRI: El… és aluszik ő es… Ő
es aluszik…
ÁGNES (sír): Aluszik?!... Má pedig azt hivém, hogy…
SÁRI: Nem Ágnes! Nem! Nem!
Érted, hogy nem?!!!
(Nagy csend. Mind a kettő
sír.)
ÁGNES (megtöri a csendet): Szegény Sári…
SÁRI (ugyanúgy): Szegény Ágnes…
(Az asztalon keresztül
megfogják egymás kezét. Eközben Sári észreveszi a vérnyomokat az asztalon.
Rámered.)
SÁRI: Hát Péter vót!!!
ÁGNES: Péter?! Nem, nem, nem
ő vót! Érted,! Nem ő vót! Ez nem az ő vére! E nem is vér… Vagy igaz, hiszen én
öltem… két csirkét öltem meg ma reggel, Sári… Láccik, úgy-e, hogy csirkét
bonték?!
SÁRI: Ágnes, igaz lelkedre
mondd meg: Csakugyan, aluszik a fiad?
ÁGNES: Aluszik! Bizony Isten
aluszik! Nézd meg, ha nem hiszed! (Az ágy
felé mutat, de maga ülve marad, könnyeit törülgeti.)
SÁRI (lassan az ágyhoz megy): Mi a?!... Mi a?!!! (Ráteszi a kezét Péterre.) A mejje nem inog. (Sírva, gügyögő szóval): Jere, Ágnes, a fiad meghala.
ÁGNES (nem hallja a Sári szavát): No, úgy-e, hogy aluszik?!
SÁRI (előrejön): Igen, igen… aluszik… Szegény jó fiam! Én szegény fiam! (Az ajtó felé támolyog.)
ÁGNES: Hálá Istennek, ő néki
sincs nagyobb baja.. (Odaül az ágymellé,
mintha ringatná.) Alugyál, csak alugyál, édes egy gyermekem…
(Függöny lassan le.)
Forrás: Napkelet 6. évf. 17. sz. (1928. szeptember 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése