Zord ködökön keresztül, szennyes, bús zsivajban
szállt felém tündérlelked s egy pillanat alatt
mosolyod szent varázsa villámlott végig rajtam,
s lelkem minden kútjából a Tenger fölfakadt.
E mosoly hirdette Leonardo da Vinci
rügybontó, dús tavaszát sok-sok év előtt,
de most az én életem tükreibe hinti
győzelmes szépségét, áttörve az Időt.
Most én sóhajtok Hozzád, tűnő percbe veszve
és égve gondolok rejtett szirom-nevedre:
színek, illat, zene örök asszony-csudája!
S kísérni fogsz, ha majd gyászos árnyakba hullok
s ha majd vert eb leszek, ki megalázva kullog:
tüzes, nagy képeket festesz az Éjszakára.
Forrás: Napkelet 6. évf. 15. sz. (1928. augusztus 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése