Erdős Renée: Betegen

Erdős Renée kislányaival: Kornélia és Veronika

Fekszem az ágyon.

Elmult lázaktól fáradt a fejem.

Egyedül vagyok, rémes-egyedül

S azzal szórakozom,

Hogy kezemben egy kis tükörrel

Fényfoltokat vetítek a falakra.

És különös!

E fényfoltok mindegyikében

Megjelenik egy fej. – A te fejed!

A te gyönyörüszép fejed,

A te meggörnyedt, szomoru fejed,

Amelyet soha ezután már

Meg nem simogatok;

Amelyet megcsókolnom soha többé

Nem szabad immár. Igy kivánja

A megalázott asszonybüszkeség.

Óh Istenem – soha?

Elmondom százszor és ezerszer;

Soha! Soha! Soha!

És könnybe lábad tőle a szemem.

De hisz te itt vagy! hisz te most is itt vagy!

Fenn a falon – itt – ott – meg ott –

Ahová csak a kis fényfolt esik

A tükörből mit félve, óvatosan,

Alig mozgó újjakkal forgatok.

Fenn a falon! S miért nem közelebb?

Mért nem mellettem? Hisz csak rajtam áll!

Kezemben a tükör! Ugy forgatom

Hogy a fény épp arczomra hulljon,

Hogy lássalak, érezzelek,

S szemedbe nézhessek közelről –

Oly rég nem láttam a szemed...

És forgatom a kis tükröt kezemben.

S a fénymező tánczot jár a falon.

A menyezetről fürgén leszökik.

Felém tart. Jön, jön egyre közelebb.

Már itt van. Itt fölöttem. Istenem

Milyen boldogság! Szólni sem merek,

Mozdulni sem, félvén, hogy eltünik.

A párnára, hol a fejem hever,

Hadd hulljon a fény a párnára le.

- Igy. – Most mellettem vagy egészen,

Olyan közel, olyan közel,

Mint voltál akkor amikor még

Nagyon szerettél engemet.

És most hogy itt vagy, nem tudok

Mit mondani neked. – Olyan szegény

Olyan nyomorult lettem! Óh bocsáss meg!

És most a láz elrútitotta arcom

Az ajkam száraz, szintelen-

Tán rám sem ismersz! Óh tán rám sem ismersz!

Tán nem is tudod többé a nevem!

De én ugy látlak tégedet

Ahogy a multban láttalak.

Te nem változtál, te a régi vagy!

Oly szép, oly nagy s épp’ oly kedves nekem,

Csak egyet mondj, csak egyre válaszolj:

Hogy tudtál úgy bántani engemet?

Igazságtalan, durván, gonoszul,

Mondd, hogy tudtál bántani engemet?

Hogy nem hasadt belé szíved

Az ütésekbe miket adtál,

Az átkokba miket felém dörögtél!

Hogy átélhetted az én könnyeim!

Az én keservem, az én csalódásom –

Míg én majd meghaltam bele!

Pedig annak kit ér, nem oly teher

Mint annak akitől jön. – Mert hiszen

Te még szeretsz most is – Vagy nem szeretsz?

Mit? Mit szólsz? Nem szeretsz?

Nem értem – oly halkan beszélsz!

Hangosabban mondd, hogy már nem szeretsz!

Mondd hangosan, szemembe nézve mondd –

Igy. –

Várok, nem felel. – A két szemét

Lecsukja, hogy ne lássa a szemem.

A fényfolt megrezdül – elsiklik tőlem

Le a párnáról. – A kezem remeg.

Nem látom többé, nem találom többé,

A tökröt forgatom, de nem jelen meg –

Hivom, kérem – hiába – nincs sehol –

Eltünt –

Csupa verejték homlokom –

A szivem lüktet. Ég az agyvelőm.

És hirtelen előttem látom ismét

Mint láttam napok óta:

A vörösszárnyu angyalt, a gonoszt

A láz mogorva, rémes angyalát –

Jön – ágyamra ül – megfogja kezem.

S belőle kis játékszerem

A büvös tükör leesik a földre

S ott száz darabba hull –

Milyen forróság! Fuldoklom bele.

A két vörös szárny úgy lebeg előttem

Mint két vérszinü felhő. –

Lehunyom a szemem...

Forrás: Irások könyve I. évf. 9. sz. Bp., 1905. aug. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée

Erdős Renée: Merlina

A kék fátyolos asszonyról mit tudtok, aki reggelenként az erdőbe ment és csak alkonyatkor tért vissza, fáradtan, kuszáltan, leomló fehér ruháját vonszolva keresztül pázsiton, haraszton.

Én ismerem őt. Kétszer láttam. Mind a kétszer a hegytetőn állt és lenézett a völgybe az országút felé.

Szárnyas köpenyét duzzasztotta a szél, úgy repült körülötte, int két óriás fekete szárny. Kék fátyola pedig messzire kivált a fagyalbokrok fehér virágai közül.

A fagyalbokrok fehér virágain pedig akkoron kis cincérek egymásnak találkozót adtak. Fényes zöld hátuk csillogott, szikrázott a napfényben, mint a smaragd kövek.

A fecskeszárnyú pillangók pedig ott szálldostak a levegőben és tele voltak szerelemvággyal.

A kék fátyolos asszony nem látott sem bokrot, sem pillangót.

Az országutat nézte és ha elfáradt: leült valamelyik sziklára, tenyerébe hajtotta fejét és gondolkodott.

Miről gondolkodott?

A lombok susogtak körülötte halkan, vadgerle búgott közelben valahol. Párját hívta a kakukk a szomszéd hegycsúcsról.

A kékfátyolos asszony levetette köpenyét és leterítette a földre.

Láttam, hogy le akar feküdni és vártam. Lefeküdt. A fehér ruhája szélével a lábait betakarta s a kék fátyolt szorosan az álla alá húzta.

Odamentem hozzá, s a földre terített köpeny szélére leültem, úgy, hogy a fejem karjához közel volt. Fölibe hajoltam és néztem.

Ő érezte közellétemet, de nem szólt. A szemeit is csukva tartotta.

- Még nem jön – mondtam hirtelen és élesen az arcába néztem.

- Még nem jön –mondtam hirtelen és élesen az arcába néztem.

Fölemelte a fejét, különös, ijedt pillantást vetett rám.

- Kiről beszélsz? – kérdezte azután.

Közömbös hangot erőltetett e kérdésbe, de nem volt eléggé fegyelmezett. Reszketett s aztán elszégyellte magát.

- Arról – feleltem -, akit vársz. Aki miatta völgyet nézed. Aki miatt a fehér országutat kémled. Kiről beszélhetnék másról?

Erdős Renée: Könyörgés

Óh Uram, arra kérlek:

Ne engedd hozzám a  vigasztalókat,

A részvevőket, a szánakozókat!

Küldjed inkább a kárörvendezőket,

Nekik adom a kenyerem felét!

A tolvajokat, zsákmányra lesőket,

Amim még van, hogy hordják szerteszét.

Halottrablókat küldj hozzám, Uram,

Álmaim sirján hogy dőzsöljenek

Őszintén, szilajon. Csak a szelid

Komoly vigasztalók ne jöjjenek!

Próféta mind, aki házamba lép.

Csupa elrejtett látás, bölcsesség.

Mind tudta már előre, hogy mi ér!

- Lenyugszik a nap, és fölszáll az éj.

A mámornak egyszer vége szakad,

S a nyárra ősz jön és az őszre tél –

S megmondta mind, hogy nem lett vón szabad –

- S a korsó addig jár a kutra – míg

(Régi szokásként) eltörik.

Uram, e prófétáktól ments meg engem!

Szelid kezükből ragadd ki a lelkem.

Mert mentől tovább hallgatom szavuk

Én annál szomorúbb leszek

É annál kisebb és szegényebb.

Lehet:nekik van igazuk,

De mégis, Uram, arra kérlek

Hadd küzködöm magamban, egyedül.

Bánt, bánt a sok igazság, nem birom!

És a sok jóság és erény lever

Kíméletlen, kegyetlenül!

Az ellenségim fegyvereivel

Megharcolok tán. Ámde földre nyom

A sok segitő kéz – s megroskadok

Ha jönnek az elkésett jóslatok.

Óh mért nincs megforditva, Istenem!

Lenne barátom az, ki ellenem!

S az ellenségek hadd lennének ők

A siránkozók és a részvevők!

Hogy elbirnék velök!...

Forrás: Irások könyve I. évf. 9. sz. Bp., 1905. aug. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée

Erdős Renée: Asszonyi levél

Sohasem bocsátom meg magamnak kisasszony, soha, hogy azon az éjszakán,amikor hozzám jött, jóval éjfél után,b e nem eresztettem az ajtón. Sőt a szobaleányom útján durván kiizentem önnek, aki lenn a kocsiban reszketve és dideregve ült, hogy ha valami beszélni valója van velem: jöjjön el nappal, rendes időben és mondja el.

Sohasem bocsátom meg magamnak ezt a kegyetlenséget, de ön bocsássa meg. Lássa nem tudtam, ki az a fiatal hölgy, akinek hajnali két órakor beszélni valója van velem. Nem tudtam, hogy ön az, aki egy éjszakát a piszkos kis kocsiban töltött és elment mindazokra a helyekre, ahol hitte, hogy befogadják és eljött hozzám is, akit mindenkor lelkéből gyűlölt és én, aki ennek dacára is, szívesen adtam volna önnek éjjeli szállást és vigasztaló szót – nem fogadtam be, sőt meg sem kérdeztem a kocsistól a nevét.

Látja, ez így volt. Én beteg voltam akkor és vizes kendőkbe csavarva feküdtem az ágyon, és fölöttem sok takaró és csak éjfél után, hogy az álomporok működni kezdtek: könyörült meg rajtam az álom, amiből az ön csengetése vert föl.

Beteg voltam és kábult aggyal minden egyébre gondoltam, csak arra nem, hogy ön az, aki a késő órákban hozzám bekopog.

Ha tudtam volna!

Lássa kisasszony, mikor még én férjes asszony voltam, nem voltam ilyen szörnyen kábult és gyámoltalan.

Akkor, míg a férjem a klubban kártyázott, ön ha jött volna: bebocsátják. És én felkönyökölve az ágyon, beszélgettem volna önnel az idegennel és elpanaszoltuk volna egymásnak a kis és nagy bajainkat. Ön a leány, és én az asszony.

De most az volt az első gondolatom, hogy a kocsis eltévesztette az emeletet, noha az én nevemet mondta, talán mégis mást keresett. Hajnali két órakor a kocsisok sem egészen józanok. Mint ahogy ön nem volt az, szegény leány a kínok ez éjszakáján.

Hiszen ha józan lett volna: nem jött volna hozzám, akit gyűlölt és ellenségének tartott, noha a valóságban csak sajnáltam önt és szerettem volna megóvni attól, hogy majdan, két vagy három év múlva hideg vizes ruhákba csavargassák, álomporral nyugtassák szegény, fölkorbácsolt asszony-idegeit.

Maga szerelmes volt az uramba –, én tudtam. Vajon melyik hódítását nem tudtam? Egy esztendőn keresztül írt hozzá hosszú, szerelmes leveleket, pokolian izzó vallomásokat, szemérmetlen őszinteségeket, amiket csak az egészen tiszta leányok mernek, akiknek a belseje csupa haeterikus láz.

Tudom, én is ilyen voltam.

Ő a leveleket nekem megmutatta. Az elsőtől az utolsóig, valamennyit, azt is, amelyikben maga azt írta neki, hogy reá vár, neki tartogatja lányi koszorúját, hogy majdan levegye fejéről, ha utána ellöki is, ha soha nem szereti is.

Sőt, megmutatta az arcképét is, amely rossz volt és szegényes; a kis vidéki város fotográfusának nevetséges beállítású képét, amelyen ön a vállairól lehúzta a ruhát, hogy azok láttassanak.

Óh édes kisasszony, az ön vállai nem voltak szebbek, kecsesebbek, ingerlőbbek, mint a többi tizennyolc éves leányé és az én uram akkor már nagyon szép vállakat látott - -

Ne haragudjék rám, hogy ezt írom. De látja, köztünk nincs helye a fölösleges udvariasságnak. Az én uramnak maga egy csöppet sem tetszett. A vidéki tanítónő, aki verseket ír és holdvilágos estéken leereszti a haját és jobb sujet hiányában a jegyzővel kacérkodik, amiért aztán a jegyzőnével meggyűlik a baja –

Erdős Renée: Szólt...

Szólt és arcomra függeszté szemét:

Látom a tengert; a csillagos éjt.

A nagy hajót, mely úszik a vizen,

S amely hozzád visz el.

Látom a várost. A nagy palotákat.

A magas tornyokat. Sötét utcákat,

Melyeken át csukott kocsink robog.

Látom az idegen áradatot,

Amint rohanva törtet előre,

S nem ismerek senkit belőle,

Csak téged, ott, a kocsi mélyiben.

És kebelemhez szorítom fejed

És megcsókolom reszkető kezed,

Mely kezemben pihen.

Látom a házat ahova belépünk.

Látom a házat.

Egy ifju szőke lány jő majd elébünk

És rád néz mosolyogva.

És készen vár az estebédünk

S én leveszem válladról a köpenyt.

Látom a szobát,

A kárpitokat, a kerevetet.

Látom a te riadt tekinteted.

Látom ajkad tétova mosolyát.

Látom a kandallóban a parázst,

Látom a hófehér párnákat,

Hol magányosan nyugodott fejed.

Látom a szobát, látom a házat,

Hallok távolról fojtott suttogást,

Látom a tengert, a nagy  palotákat,

A nagy idegen, homályos utczákat,

S hol magányosan feküdt a fejed

Látom a hófehér párnákat...

Forrás: Irások könyve I. évf. 9. sz. Bp., 1905. aug. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée

Erdős Renée: A hazugságról

A férfi. Vívásról jövök, világosságot láttam az ablakaiban és feljöttem. Engedje meg, hogy leüljek.

Az asszony. Üljön le. Fáradt?

A férfi. Ellenkezőleg. Friss és nyugodt vagyok, és úgy érzem, mintha én teremtettem volna a világot.

Az asszony. (mosolyogva) Maga téved. Ideges, látom a szemein.

A férfi. A maga szobájának különös világossága van. Szeretem ezeket a fényfoltokat a falon.

Az asszony. Ideges, ideges, látom.

A férfi. Eljöttem hazulról és amikor a kapun kiléptem, azt mondtam magamnak. „te ma nem léssz becstelen! Vívni fogsz egy órát és azután elmész ahhoz a nőhöz, aki téged vár és miattad, a kedvedért beparfümözte a haját.” Ezt mondtam magamnak, és íme, nem mentem el a nőhöz. Itt vagyok.

Az asszony. (mosolyogva) Ejh, ejh!

A férfi. Itt vagyok és szégyenlem magam.

Az asszony. A vívástól egyenesen idejött? (nyugodtan nézi)

A férfi. (vontatottan) Egyenesen ide.

Az asszony. (a saját körmeit nézi) Nem volt előbb otthona? Nem?

A férfi. (röviden) Nem.

Az asszony. (Hátra hajtja kissé a fejét. Egyszerűen, minden zavar nélkül.) Ez az ing, ami rajta van – ebben vívott?

A férfi. (hirtelen) Nem, nem.

Az asszony. Tehát előbb otthon volt és átöltözködött?

A férfi. Igen. Az asszony. Miért hazudnak mindég?

(Nagy csönd.)

Az asszony. (kis sóhajjal) Mindég hazudnak. (a lámpába néz)

A férfi. (Hirtelen elébe térdel, megragadja a kezét) Mondja, mit akar velem?

Az asszony. (elpirul) Ne bántson.

A férfi. Meddig tart ez még? Erre feleljen! Meddig tart?

Az asszony. (őszintén) Nem tudom.

A férfi. Mit tegyek, hogy végre –

Az asszony. Keljen fel. Ezt a dolgot meg kell gondolni.

A férfi. (fölkacag) Meggondolni –

Az asszony. Igen. Hogy az ember bele akar-e menni egy hazugságba, amiről bizonyosan tudja, hogy az?

A férfi. Örökös rémek a hazugságról. Győzze meg magát. Higgyen magának. Ha már nekem nem tud hinni.

Az asszony. Honnan tudjam, hogy magamnak nem hazudom-e? Most itt látom. Tetszik. Sőt nagyon tetszik. Az imént a hangja is, ahogy nézett, tökéletesen azt az illúziót keltette bennem, hogy szeretem. Aztán jött a hazugság. És tudom, hogy mindég jön, az azután is. Most még jó. De azután borzasztó volna. Férfi ezt nem értheti. Férfi ezt nem tudja. Az asszony úgy van teremtve lelkileg és testileg, hogy ne hazudhasson. A hazug asszony egyszersmind a rossz, a léha. A hazug férfi az, akit mindenki elragadónak talál.

A férfi. Mindég a hazugság! Mért fél tőle?

Az asszony. Nem félek. De valahányszor találkozom vele olyan, mintha egy nagy, hideg béka menne fölfelé a meztelen lábamon.

A férfi. (szórakozottan a hasonlat egyik részével foglalkozva) Miket mond.

Az asszony. Bizony szörnyű! Én már meg nem csókolhatok életemben férfit a félelem miatt. Az én iszonyodásom nem egyszerű. Értse meg: éveken keresztül voltam boldog egy hazugság által és ezt jobban szégyenlem, mintha szerencsétlen lettem volna általa.

A férfi. (kissé közönségesen) S ezért nekem kell bűnhődnöm.

Az asszony. (gúnyosan) Ah!

A férfi. Végre is le kell tennie erről az előítéletről. Ha egyszer boldogította: annál inkább el kell fogadnia másodszor is.

Az asszony. (összehúzza a szemeit gőgösen) Kétszer boldogított.

A férfi. (elsápadva) Ezt nekem nem mondta.

Az asszony. Először én hazudtam. Aztán hazudtak nekem. Mi jöhet még több?

A férfi. Mindketten egyszerre hazudunk. Ha már okvetlen hazugságot akar. Igen. Hazudunk. Szépek és fiatalok vagyunk és kívánjuk egymást; ez megnemesít minden hazugságot.

Az asszony. Tudatosan? – ne, ezt nem lehet.

A férfi. Kíséreljük meg.

Az asszony. Valahol várják. El ne felejtse. A parfümje el fog párologni.

A férfi. Óh, ha tudná, milyen szépnek látom, és hogy szeretem! És milyen jó itt lenni! Ne küldjön el. Itt akarok ülni nyugodtan és nézni és nem beszélni többet.

Az asszony. Jó.

A férfi. Vegye úgy, mintha itt se volnék.

Az asszony. Úgy veszem. (Levesz az asztalról egy könyvet, átmegy vele a másik szobába és ott olvasni kezd.)

A férfi. (utána megy) Mit csinál?

Az asszony. Úgy veszem, mintha nem volna itt. De ha ott benn ülök: látom. Azért jöttem be.

A férfi. Tréfát űz velem?

Az asszony. Maga nem?

A férfi. Megyek. Itt hagyom. Igaza van: várnak. És az ember bolond, ha nem odamegy, ahol várják. Oda fogok menni és egy kis gyötrődés után mégiscsak felvidulok. Igen, igen, oda fogok menni. Szeretni kell, hogy az ember kigyógyuljon a szerelemből. És a nem viszonzott szerelmet olyan szerelemmel kell orvosolni, amit mi nem viszonzunk.

Az asszony. (nevetve) Ejha.

A férfi. Oda fogok menni.

Az asszony. (csöndesen) Nem igaz.

A férfi. Mit mond?

Az asszony. Megint hazudik. Nem lehet odamenni. Innen, oda. A legrosszabbak se tudják ezt megtenni. Holnap – talán. Ha előbb átaludta vagy átdorbézolta az éjszakát. Ma –nem. Ma –maga is fél a hazugságtól. Az a legborzasztóbb kín, amikor saját magunknak kell hazudnunk. Ma haza fog menni és bezárkózik a szobájába és átadja magát egy kis őszinte szomorúságnak.

A férfi. Igaza lehet. Ez lesz a legjobb. Hazamegyek. (kezet csókol, megy, a küszöbön megáll) Gondoljon rám, mialatt én magára gondolok. Egy kis melegséggel, egy kis részvéttel. Nagyon fogok szenvedni. (elmegy)

Az asszony. (magában) El fog menni a parfümös hajú nőhöz. (leül egy székbe és arcát a két kezébe temeti) Istenem, milyen nyomorúság...

Forrás: Irások könyve I. évf. 9. sz. Bp., 1905. aug. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée