Erdős Renée: Merlina

A kék fátyolos asszonyról mit tudtok, aki reggelenként az erdőbe ment és csak alkonyatkor tért vissza, fáradtan, kuszáltan, leomló fehér ruháját vonszolva keresztül pázsiton, haraszton.

Én ismerem őt. Kétszer láttam. Mind a kétszer a hegytetőn állt és lenézett a völgybe az országút felé.

Szárnyas köpenyét duzzasztotta a szél, úgy repült körülötte, int két óriás fekete szárny. Kék fátyola pedig messzire kivált a fagyalbokrok fehér virágai közül.

A fagyalbokrok fehér virágain pedig akkoron kis cincérek egymásnak találkozót adtak. Fényes zöld hátuk csillogott, szikrázott a napfényben, mint a smaragd kövek.

A fecskeszárnyú pillangók pedig ott szálldostak a levegőben és tele voltak szerelemvággyal.

A kék fátyolos asszony nem látott sem bokrot, sem pillangót.

Az országutat nézte és ha elfáradt: leült valamelyik sziklára, tenyerébe hajtotta fejét és gondolkodott.

Miről gondolkodott?

A lombok susogtak körülötte halkan, vadgerle búgott közelben valahol. Párját hívta a kakukk a szomszéd hegycsúcsról.

A kékfátyolos asszony levetette köpenyét és leterítette a földre.

Láttam, hogy le akar feküdni és vártam. Lefeküdt. A fehér ruhája szélével a lábait betakarta s a kék fátyolt szorosan az álla alá húzta.

Odamentem hozzá, s a földre terített köpeny szélére leültem, úgy, hogy a fejem karjához közel volt. Fölibe hajoltam és néztem.

Ő érezte közellétemet, de nem szólt. A szemeit is csukva tartotta.

- Még nem jön – mondtam hirtelen és élesen az arcába néztem.

- Még nem jön –mondtam hirtelen és élesen az arcába néztem.

Fölemelte a fejét, különös, ijedt pillantást vetett rám.

- Kiről beszélsz? – kérdezte azután.

Közömbös hangot erőltetett e kérdésbe, de nem volt eléggé fegyelmezett. Reszketett s aztán elszégyellte magát.

- Arról – feleltem -, akit vársz. Aki miatta völgyet nézed. Aki miatt a fehér országutat kémled. Kiről beszélhetnék másról?

Meglepődött és hátravetette arcáról a fátyolt, úgy kérdezte, hévvel kipirult arccal.

- Te ismered őt?

- Mindnyájan ismerjük, asszonyok – feleltem -, és mindnyájan vártuk egyszer.

Kissé csalódottan nézett rám, de azért érdekelte őt ez a tárgy.

Nem tudta abbahagyni, folytatta.

- Mindnyájan? Mondod. Ez különös. Eddig is azt hittem, csak én, egyedül. És szégyelltem magamat miatta. Lelkifurdalásaim voltak. Önvád és kétség bántott, szerettem volna meghalni. És most te azt mondod: mindnyájan.

A fejemmel bólintottam, amire ő csendesen mosolygott.

- Ez boldoggá tett. Ezt köszönöm.

- Szívesen, máskor is – feleltem. Ha csak az kell, hogy meggyőzzelek arról, hogy az álldogálás valamely hegycsúcson a mohó eltekintés valamely irányban jó és hasznos dolog és megállhat a többi életcélok között: ezzel a vigasszal szívesen szolgálok. Magam is ebből táplálkozom és nem vagyok kisebb és jelentéktelenebb azoknál, akik lenn a völgyben ülnek egyhelyben és jól érzik magukat.

- Tehát mégis vannak ilyenek? – mondta felcsillanó szemekkel. Az imént azt mondtad: mindnyájan.

- Igen, igen. Csakhogy azok, akik odalenn vannak, szintúgy álldogáltak, várakoztak, mint mi. De tán józanabbak voltak nálunk és visszatértek völgyeikbe anélkül, hogy az, akire vártak, megérkezett volna. Vagy bevárták és Vele együtt szálltak le. Mert kettesben idefönn nem maradhattak. Itt csak a magányosok vannak.

- És te? Te is vársz?

Felkacagtam, hangosan, hogy visszhangja támadt az erdőn.

- Hallod! – mondtam neki. – A visszhang velem kacag!

Aztán hozzátettem csendes hangon.

- Nem. Én nem várok többé.

Szótlan meredt rám, de csukott ajkán lebegni látszott a kérdés:

- Akkor hát miért vagy itt?

- Tudnod kell – feleltem neki anélkül, hogy kérdezett volna -, hogy nem csak olyanok vannak, akik elindultak, sem olyanok, akik már visszatértek. Van egy harmadik fajta is. Az, amelyik visszatért és újra elindul.

- És újra keres? – vágott közbe gyanakodva.

- Bizonyára De nem azt, amit először. Valami mást. Nem annyira határozott, nem oly céltudatos, mint az első lázas elinduláskor. De mégis, mintha az akarata tisztább, a célja, az öntudatlan célja fenségesebb és fölemelőbb volna. De csak beszélj magadról. Engemet hagyj.

Úgy nézett rám, mint a gyermek a messze útról jött vándorra, és a szemei csak úgy lobogtak a kíváncsiság tüzében.

- Lehetetlen idefönn maradni kettesben, azt mondod. De miért?

Vállat vontam.

- Mert ezek csak egy ember számára való ösvények, amiket itt látsz. És a kövek közt kúszni kell és megkapaszkodni a fatörzsekben. Hogy bírsz előrejutni, ha valaki átölelve tartja a tested, vagy a kezed fogja? Mihelyt az, akit vársz, megérkezik: csak lefelé mehetsz.

Elnézett a bokrok fölött, a sugaras levegőbe s a piros, érett ajka mintha megnyílt volna.

- Úgy tüzel a nap! –mondta csendes megadással -, s mire az alkonyat jön: olyan fáradt vagyok!

- Mire az alkonyat jön – feleltem -, kifáradsz a várakozásban s a szemeid égnek a hosszas nézéstől s az ujjaid fájnak az erős vágytól. Igaz?

- Óh igen. És mégis fel kell ide jönnöm minden reggel és bevárnom itt az alkonyatot, amikor a csalogányok panaszukat kezdik, belesírni a lombok homályába. Akkor házamba térek, mely odalenn van a völgyben. És ha elalszom, azt álmodom, hogy idefönn vagyok.

- Tudod miért? A gondviselés, mely álmaid fölött őrködik: vigyázz arra, hogy le ne szállhass a magaslatokról. Álmodban folytatnod kell az életet, a valódit, amit az alkonyat félbeszakított. Így vigyáz a természet azokra, akiket valami feladatra elhívott.

Összerezzent.

- Hiszed, hogy álmainkban köze van a valósághoz, amit ébren élünk? – kérdezte csendesen, csaknem félénk hangon.

- Óh, hiszem – feleltem neki. Az álom úgy hozzá tartozik lelki életünkhöz, mint ahogy kezünk vagy fejünk testünkhöz tartozik. Az álom arra való, hogy benne kiegészítődjenek a valóságban félbe maradt vagy elérhetetlen dolgok. Álmunkban megbocsátunk a halálos ellenségünknek és álmunkban szeret bennünket az, aki ébren nem szeret többé. És álmunkban csodaműveket alkotunk,amikhez a valóságban képességünk nincs Álmunkban bennünket dicsőítnek és áldnak! Azok, akik a valóságban félreismernek: álmunkban szemünk minden rebbenését érzik és a gondolatainkat, anélkül, hogy kimondanók. Óh, az álom kell! Mert az álom az igazságszolgáltatás, ami a földön nincs. Az álom az a mennyország, melyben megjutalmaztatnak a jók és megbüntettetnek a gonoszok. Az álom az élet szebbik része.

Felkönyökölt fekvőhelyéből és merőn tekintett rám.

- Óh, ne hidd! – mondta. – Az álom néha igazságtalan. Az álom néha rabol is. Megrabolja a valóságot. Elébe kerül és lerántja fejéről csillogó koronáját. Én tudom, mert engem már meglopott egyszer. Az életem legszebb percét előre elhozta. Azt a pillanatot, melyben megérkezik az, akire várok. És lelkemet-testemet megülte a nagy álomgyönyörűség minden kábulata, hogy fölébredve sírtam bele. Mert nem igazság ez. Adni, amit az ember nem kér: annyi, mint megtagadni, amit kér. Én józan akartam lenni abban a pillanatban, és nem lehettem. Akaratomon kívül rendelkeztek velem. Nem láttam, nem hallottam, nem éreztem, csak mindent-mindent a nagy kábulaton áll. Hangok, színek, formák, érzékeimben összekeveredtek, úgy, hogy minden fordított rendben történt és visszás hatással. Nem tudom, érted-e, mi az? Ha az érintés úgy hat, mintha csupa bíborszínt látna az ember. A hang viszont úgy, mintha érintés volna, forró és titokzatos. A színek pedig, mintha énekelnének. Látod, ez az álom. Hol van itt az igazság? Hol az igazságszolgáltatás? Mit tehetünk a kábulat ellen, mely megajándékozva bennünket egyszersmind kirabol. Hova forduljak panaszaimmal? S az Eljövendőnek mondhatom-e: „Te már itt voltál. Én téged ismerlek.” Holott a valóságban még nem volt vele találkozásom? Oh, az álom kegyetlen. A magányosok réme és átka az álom, mert hirtelen jön, tolakodó és szemérmetlen. Az álom az élet koldus része. A balóság kéretlen alamizsnája, mely lealáz és megszégyenít.

Elhallgatott. A szemei lázasan csillogtak egy emlékezéstől, melyről azt hitte, hogy legfőbb javától fosztotta meg. Az ajkszélei reszkettek a felindulástól még azután is, hogy elhallgatott. Most már felállt helyéről és ismét elnézett a völgy felé az országútra, és ügyet sem vetett rám.

Kis idő múlva, mikor láttam, hogy konok hallgatásba merült, így szóltam hozzá.

- Tudod-e, hogy igazságtalan vagy? Miért zúgolódol a meglevő jótétemény ellen, habár az csak egy futó jelenségben, egyetlen álomképben nyilvánult is meg? Miután nem tudod, a valóság elhozza-e, amit vársz: érd be azzal, amit az álom adott. Mert a valóság szigorú és kérlelhetetlen: az álom mindég kegyes és jótékony. És amidőn te azt hiszed, hogy megraboltak, lehet, hogy kárpótoltak olyasmiért, amit ébren hiába vársz.

Felém fordult és elsápadt.

- Ha tudnám, hogy igaz, amit mondasz – susogta fojtott hangon -, ezekről a sziklákról vetném le magamat a mélybe. itt, most, e pillanatban.

- Hiszen ha tudnád! S ha én tudnám. S ha mind, a többi várakozók és keresők tudnák! De nem tudunk semmi bizonyosat, s ez a szerencsénk, ez teszi számunkra elviselhetővé az életet. A magunk kicsisége, tudatlansága, tétovasága, habozása, boldog és gyermekes kételkedése! És élünk, álmodunk, keresünk és várunk tovább, türelemmel és sóvárogva mind, ind, fiatal, szépséges Merlinák, az emberrengeteg magányos útjain, az árnyban, a napon, alva és ébren, méhdongásban, levélhullásban, csalogánydalban és égdörgésben. Mert ez a mi sorsunk. És most áldjon az ég, Merlina.

- Isten veled is.

Megyek, vízmosáson, földomláson, sziklák között, hegynek föl, völgynek le. A távolból felém egy hosszú, kék fátyolt lebegtet a szél...

Forrás: Irások könyve I. évf. 9. sz. Bp., 1905. aug. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée