Erdős Renée: Asszonyi levél

Sohasem bocsátom meg magamnak kisasszony, soha, hogy azon az éjszakán,amikor hozzám jött, jóval éjfél után,b e nem eresztettem az ajtón. Sőt a szobaleányom útján durván kiizentem önnek, aki lenn a kocsiban reszketve és dideregve ült, hogy ha valami beszélni valója van velem: jöjjön el nappal, rendes időben és mondja el.

Sohasem bocsátom meg magamnak ezt a kegyetlenséget, de ön bocsássa meg. Lássa nem tudtam, ki az a fiatal hölgy, akinek hajnali két órakor beszélni valója van velem. Nem tudtam, hogy ön az, aki egy éjszakát a piszkos kis kocsiban töltött és elment mindazokra a helyekre, ahol hitte, hogy befogadják és eljött hozzám is, akit mindenkor lelkéből gyűlölt és én, aki ennek dacára is, szívesen adtam volna önnek éjjeli szállást és vigasztaló szót – nem fogadtam be, sőt meg sem kérdeztem a kocsistól a nevét.

Látja, ez így volt. Én beteg voltam akkor és vizes kendőkbe csavarva feküdtem az ágyon, és fölöttem sok takaró és csak éjfél után, hogy az álomporok működni kezdtek: könyörült meg rajtam az álom, amiből az ön csengetése vert föl.

Beteg voltam és kábult aggyal minden egyébre gondoltam, csak arra nem, hogy ön az, aki a késő órákban hozzám bekopog.

Ha tudtam volna!

Lássa kisasszony, mikor még én férjes asszony voltam, nem voltam ilyen szörnyen kábult és gyámoltalan.

Akkor, míg a férjem a klubban kártyázott, ön ha jött volna: bebocsátják. És én felkönyökölve az ágyon, beszélgettem volna önnel az idegennel és elpanaszoltuk volna egymásnak a kis és nagy bajainkat. Ön a leány, és én az asszony.

De most az volt az első gondolatom, hogy a kocsis eltévesztette az emeletet, noha az én nevemet mondta, talán mégis mást keresett. Hajnali két órakor a kocsisok sem egészen józanok. Mint ahogy ön nem volt az, szegény leány a kínok ez éjszakáján.

Hiszen ha józan lett volna: nem jött volna hozzám, akit gyűlölt és ellenségének tartott, noha a valóságban csak sajnáltam önt és szerettem volna megóvni attól, hogy majdan, két vagy három év múlva hideg vizes ruhákba csavargassák, álomporral nyugtassák szegény, fölkorbácsolt asszony-idegeit.

Maga szerelmes volt az uramba –, én tudtam. Vajon melyik hódítását nem tudtam? Egy esztendőn keresztül írt hozzá hosszú, szerelmes leveleket, pokolian izzó vallomásokat, szemérmetlen őszinteségeket, amiket csak az egészen tiszta leányok mernek, akiknek a belseje csupa haeterikus láz.

Tudom, én is ilyen voltam.

Ő a leveleket nekem megmutatta. Az elsőtől az utolsóig, valamennyit, azt is, amelyikben maga azt írta neki, hogy reá vár, neki tartogatja lányi koszorúját, hogy majdan levegye fejéről, ha utána ellöki is, ha soha nem szereti is.

Sőt, megmutatta az arcképét is, amely rossz volt és szegényes; a kis vidéki város fotográfusának nevetséges beállítású képét, amelyen ön a vállairól lehúzta a ruhát, hogy azok láttassanak.

Óh édes kisasszony, az ön vállai nem voltak szebbek, kecsesebbek, ingerlőbbek, mint a többi tizennyolc éves leányé és az én uram akkor már nagyon szép vállakat látott - -

Ne haragudjék rám, hogy ezt írom. De látja, köztünk nincs helye a fölösleges udvariasságnak. Az én uramnak maga egy csöppet sem tetszett. A vidéki tanítónő, aki verseket ír és holdvilágos estéken leereszti a haját és jobb sujet hiányában a jegyzővel kacérkodik, amiért aztán a jegyzőnével meggyűlik a baja –

Legyünk őszinték: olyan nagy művésznek, mint ő, maga kicsi volt, jelentéktelen. S ő már túl volt azon a koron, amelyben fehér virágokról álmodik a férfi. Neki nagy, rejtelmes, kegyetlen és kitanulhatatlan asszony volt az álma és ő éppen akkor ebben az álomban gyönyörködött.

Maga pedig mezei virágokat küldött neki, az egyetlen kalapskatulyájában, s ő ezen nevetett és a virágokat kidobatta a szobából.

Egyszer mégis, akkor éppen haragban voltunk egymással, sok sürgős levélre fölkereste magát ott, ahol volt, a kicsi faluban.

Hazajövet szóról-szóra elmondott mindent, ami történt. Nem történt semmi. Neki maga nem volt több és más, mint egy fegyelmezetlen vérű tizennyolc éves leány. Egyetlen vágyakozó, karakter nélkül való gesztus, amilyennel életében százszor is találkozott.

De ön tovább is írta e leveleit és én szorgalmasan el is olvastam őket, de nem tettem ellenük semmit. Mit is tehettem volna? Elvégre önnek igaza volt abban, hogy szerelmes volt az uramba. Abba is, hogy őt választotta ki asszonyi pályáján az elsőnek. Neki viszont abban, hogy nem óhajtotta et a kitüntetést. Hogy mégis kacérkodott magával néha, a leveleire írt egy-egy sort: ezt ki vehetné rossz néven tőle. Lehet, hogy volt valami célja magával s csak tartogatta, elodázta, talán arra az időre, amikor már én nem leszek mellette. Meglehet.

Nos, ez az idő be is következett.

Maga persze boldog volt, mikor hallotta a válásunk hírét. Én pedig magamban könyörögtem azért: bárcsak meg tudná hódítani őt. Ez is csak önzés volt. Féltettem, hogy rossz asszonyok elkaparintják, rontják, tönkreteszik. Magának kívántam, mert tudtam, hogy maga még jó.

Ám úgy látszik, nem volt elég ügyes, nem tudta megtartani még annyi időre sem, amennyire az ilyen asszonyevőket megtartani tudja a legköznapibb asszony. Pedig alkalma lett volna rá. Együtt jártak. Kocsiztak. Ő elvitte magát azokra a helyekre, ahova velem is járt. A kicsi falusi korcsmákba, ahol a cigányt odaállítatta az asztala mellé. És virágokat küldött, sokat és vázlatokat készített magáról (az egyiket láttam, rossz volt), szóval elkábította magát, egész férfiúi és művészi varázsával és maga szegény – elérte a célját. Elérte úgy, ahogy akarta. A koszorút levették a fejéről, aztán elküldték, félredobták, nem is törődtek vele.

Ez még eddig érthető és természetes dolog. Ezek után ön visszamehetett a falujába és taníthatta a parasztgyerekeket és barátkozhatott a boltos leányával – az életének a szenzációja meg lett volna. Arról a csöndes estéken feküdvén keskeny puhafa ágyában – álmodozhatott volna. Írhatott volna róla verseket, sőt, int okos leány, egy kis idő múlta férjhez is mehetett volna. Mindebben lett volna stílus, amit, ha már nem is, mi hárman: én meg ő, meg maga éreztünk volna.

Ehelyett mit cselekszik? Visszamegy falujába és ott kis idő múlva tovább folytatja, amit megkezdett. És kivel? Egy húsz éves fiúval, a gazdag bérlő fiával.

A gyönyörű romantikát ekképpen profanizálta és a fiú apja is lévén egyszerű gondolkodású ember, önre nagyon megharagudott.

Rálesett a fiára, és egy éjszaka, vagy mondjuk reggel három órakor ott találja őt az ön kis szobájában. Amiből egyszerre nagy botrány lesz. Megtudja a falu, a pap, a jegyző, az iskolaszék – és önt elcsapják menten és ön megy.

Megy, a kicsi kofferjével, amiben benne az uram arcképe, egypár levele, nehány kis emléke, azok a könyvek, amiket ő ajándékozott önnek.

Megy megszégyenítve, csúffá téve, egész életére összetörve, ki a vasúthoz és megérkezik éjnek éjszakáján a fővárosba, ahol ő van. és ahol én vagyok.

A kínok fekete éjszakáján. Egy rokonát keresi föl: ott nem fogadják be. Visszamegy a kocsijába. Egy kofától a sarkon narancsot vesz és megeszi. Ez volt egész napi táplálkozása. És elindul és keres tovább a rengeteg városban, szegény, egy tépett bolond kis madár, egy kis zugot, ahol lehajtsa a fejét. És keresi azt, akivel az élete nagy regényét átélte. Kóbor madár az is, rendes hajléka nincs. A fényes szállodákban, ahol lakni szokott, keresi. A clubbokban, a kávéházakban. Sehol sincs. Valami asszonynál bizonyosan. De hol? De kinél? Járja az utcákat céltalan, csüggedten. Óh, hosszú, gyötrelmes a kínok éjszakája! Csak legalább reggelig így járhatna. De annyi pénze nincs, a kocsis pedig dörmög hogy haza akar menni aludni Ekkor eszébe jut az elhagyott hitves. Eszébe jutok én. És eljön hozzám, az özvegyi házba és felküldi a kocsist, hogy szeretne beszélni velem egy idegen nő. Mért nem izente meg a nevét? Befogadtam volna. Vettettem volna ágyat a harmadik szobában a pamlagon és egy kis vacsorát is adtam volna, ami éppen akad. És megkérdeztem volna: miben lehetek segítségére és reggelig tűnődve bizonyára találtam volna valami módot, amellyel szomorú sorsán segítek. De zavart, kábult volt, én is az voltam. És így megfordult az elsanyargatott kis ló és húzta a kocsit tovább, a vigasztalan, sötét éjszakában. Vajon hol állt meg? Hol nyugodott meg? Került-e ágyba még azon az éjszakán? Megtalálta-e őt? Nem volt-e nagyon rossz és kérlelhetetlen magához Mert isteni önzésében ő azt hiszi: elkárhozni lelkileg, testileg csak érte érdemes,másért em. Hogy szeretném tudni, mi lett belőle az éjszaka után? Azért írom ezt a levelet, csak úgy találomra, a régi címére. Ha lehet, írjon nekem és írja meg: nem haragszik-e, hogy akkor be nem fogadtam?

Lehet, szemrehányásokkal illettem volna, amért úgy sietett megvigasztalódni az első után. De persze maguk, lányok, gőgösek. Nem akarják a szenvedést, és amibe egyszer belefogtak, azt nem hagyják félbe.

Én pedig mondom magának mint asszony és mint hitves: érdemes szenvedni a szerelemért, érdemes elpusztulni bele inkább, semmint lelkileg megfertőzni magunkat rossz utánzatokkal, amiknek stilje nincs. Maga az övé volt és ezt nem tanulta meg?

No, végzem. Mert közeledik az este és ilyenkor nagy köpönyegbe bónyálva kiülök az erkélyre friss levegőt színi. Aztán hozzák az orvosságomat és a vacsorámat: egy pohár tejet. Aztán jönnek a hideg begöngyölések és az álomporok. Aztán alszom, és valószínűleg arról álmodom, ami az életemben szép és nagy volt s amit kicsivé és rúttá tenni nem lehet... Isten vele, kisasszony.

Forrás: Irások könyve I. évf. 9. sz. Bp., 1905. aug. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée