Erdős Renée: A hazugságról

A férfi. Vívásról jövök, világosságot láttam az ablakaiban és feljöttem. Engedje meg, hogy leüljek.

Az asszony. Üljön le. Fáradt?

A férfi. Ellenkezőleg. Friss és nyugodt vagyok, és úgy érzem, mintha én teremtettem volna a világot.

Az asszony. (mosolyogva) Maga téved. Ideges, látom a szemein.

A férfi. A maga szobájának különös világossága van. Szeretem ezeket a fényfoltokat a falon.

Az asszony. Ideges, ideges, látom.

A férfi. Eljöttem hazulról és amikor a kapun kiléptem, azt mondtam magamnak. „te ma nem léssz becstelen! Vívni fogsz egy órát és azután elmész ahhoz a nőhöz, aki téged vár és miattad, a kedvedért beparfümözte a haját.” Ezt mondtam magamnak, és íme, nem mentem el a nőhöz. Itt vagyok.

Az asszony. (mosolyogva) Ejh, ejh!

A férfi. Itt vagyok és szégyenlem magam.

Az asszony. A vívástól egyenesen idejött? (nyugodtan nézi)

A férfi. (vontatottan) Egyenesen ide.

Az asszony. (a saját körmeit nézi) Nem volt előbb otthona? Nem?

A férfi. (röviden) Nem.

Az asszony. (Hátra hajtja kissé a fejét. Egyszerűen, minden zavar nélkül.) Ez az ing, ami rajta van – ebben vívott?

A férfi. (hirtelen) Nem, nem.

Az asszony. Tehát előbb otthon volt és átöltözködött?

A férfi. Igen. Az asszony. Miért hazudnak mindég?

(Nagy csönd.)

Az asszony. (kis sóhajjal) Mindég hazudnak. (a lámpába néz)

A férfi. (Hirtelen elébe térdel, megragadja a kezét) Mondja, mit akar velem?

Az asszony. (elpirul) Ne bántson.

A férfi. Meddig tart ez még? Erre feleljen! Meddig tart?

Az asszony. (őszintén) Nem tudom.

A férfi. Mit tegyek, hogy végre –

Az asszony. Keljen fel. Ezt a dolgot meg kell gondolni.

A férfi. (fölkacag) Meggondolni –

Az asszony. Igen. Hogy az ember bele akar-e menni egy hazugságba, amiről bizonyosan tudja, hogy az?

A férfi. Örökös rémek a hazugságról. Győzze meg magát. Higgyen magának. Ha már nekem nem tud hinni.

Az asszony. Honnan tudjam, hogy magamnak nem hazudom-e? Most itt látom. Tetszik. Sőt nagyon tetszik. Az imént a hangja is, ahogy nézett, tökéletesen azt az illúziót keltette bennem, hogy szeretem. Aztán jött a hazugság. És tudom, hogy mindég jön, az azután is. Most még jó. De azután borzasztó volna. Férfi ezt nem értheti. Férfi ezt nem tudja. Az asszony úgy van teremtve lelkileg és testileg, hogy ne hazudhasson. A hazug asszony egyszersmind a rossz, a léha. A hazug férfi az, akit mindenki elragadónak talál.

A férfi. Mindég a hazugság! Mért fél tőle?

Az asszony. Nem félek. De valahányszor találkozom vele olyan, mintha egy nagy, hideg béka menne fölfelé a meztelen lábamon.

A férfi. (szórakozottan a hasonlat egyik részével foglalkozva) Miket mond.

Az asszony. Bizony szörnyű! Én már meg nem csókolhatok életemben férfit a félelem miatt. Az én iszonyodásom nem egyszerű. Értse meg: éveken keresztül voltam boldog egy hazugság által és ezt jobban szégyenlem, mintha szerencsétlen lettem volna általa.

A férfi. (kissé közönségesen) S ezért nekem kell bűnhődnöm.

Az asszony. (gúnyosan) Ah!

A férfi. Végre is le kell tennie erről az előítéletről. Ha egyszer boldogította: annál inkább el kell fogadnia másodszor is.

Az asszony. (összehúzza a szemeit gőgösen) Kétszer boldogított.

A férfi. (elsápadva) Ezt nekem nem mondta.

Az asszony. Először én hazudtam. Aztán hazudtak nekem. Mi jöhet még több?

A férfi. Mindketten egyszerre hazudunk. Ha már okvetlen hazugságot akar. Igen. Hazudunk. Szépek és fiatalok vagyunk és kívánjuk egymást; ez megnemesít minden hazugságot.

Az asszony. Tudatosan? – ne, ezt nem lehet.

A férfi. Kíséreljük meg.

Az asszony. Valahol várják. El ne felejtse. A parfümje el fog párologni.

A férfi. Óh, ha tudná, milyen szépnek látom, és hogy szeretem! És milyen jó itt lenni! Ne küldjön el. Itt akarok ülni nyugodtan és nézni és nem beszélni többet.

Az asszony. Jó.

A férfi. Vegye úgy, mintha itt se volnék.

Az asszony. Úgy veszem. (Levesz az asztalról egy könyvet, átmegy vele a másik szobába és ott olvasni kezd.)

A férfi. (utána megy) Mit csinál?

Az asszony. Úgy veszem, mintha nem volna itt. De ha ott benn ülök: látom. Azért jöttem be.

A férfi. Tréfát űz velem?

Az asszony. Maga nem?

A férfi. Megyek. Itt hagyom. Igaza van: várnak. És az ember bolond, ha nem odamegy, ahol várják. Oda fogok menni és egy kis gyötrődés után mégiscsak felvidulok. Igen, igen, oda fogok menni. Szeretni kell, hogy az ember kigyógyuljon a szerelemből. És a nem viszonzott szerelmet olyan szerelemmel kell orvosolni, amit mi nem viszonzunk.

Az asszony. (nevetve) Ejha.

A férfi. Oda fogok menni.

Az asszony. (csöndesen) Nem igaz.

A férfi. Mit mond?

Az asszony. Megint hazudik. Nem lehet odamenni. Innen, oda. A legrosszabbak se tudják ezt megtenni. Holnap – talán. Ha előbb átaludta vagy átdorbézolta az éjszakát. Ma –nem. Ma –maga is fél a hazugságtól. Az a legborzasztóbb kín, amikor saját magunknak kell hazudnunk. Ma haza fog menni és bezárkózik a szobájába és átadja magát egy kis őszinte szomorúságnak.

A férfi. Igaza lehet. Ez lesz a legjobb. Hazamegyek. (kezet csókol, megy, a küszöbön megáll) Gondoljon rám, mialatt én magára gondolok. Egy kis melegséggel, egy kis részvéttel. Nagyon fogok szenvedni. (elmegy)

Az asszony. (magában) El fog menni a parfümös hajú nőhöz. (leül egy székbe és arcát a két kezébe temeti) Istenem, milyen nyomorúság...

Forrás: Irások könyve I. évf. 9. sz. Bp., 1905. aug. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée