Rigó Béla: Moldova György (1934-) – NEGYVEN PRÉDIKÁTOR

Aki róla ír, rághatja tollát, ceruzáját vagy komputerét. Immár hetven köteten túlterjeszkedő életműve olyan tágas birodalom, amely vonzza a turistákat, és elcsüggeszti a térképészeket. Ezen a szakirodalom sem segít. Róla ugyan már mindent leírtak, elmondtak, de mindennek az ellenkezőjét is. Kritikusai gyakran korábbi önmagukkal perelnek. Ám az olvasót mindez nem zavarja, Moldovára nem vonatkoznak a könyvpiac mindenféle panaszolt összeomlásának következményei. Új művei 30-40 ezres „békebeli" példányszámban fogynak el író és kiadó közös örömére.

Moldova népszerű sikerember. Az olvasó láthatja őt, ahogy lányait lovagoltatja a hátán, ahogy a sakktábla fölé hajol, vagy ahogy a labdát rúgja az egykor híres Szocreál csapatában. Művei pedig már fogantatásuk pillanatától kezdve jelen vannak, várjuk megszületésüket. Még az elektronikus média is tiszteli a Gutenberg-galaxisnak ezen itt maradt őskövületét, pedig Moldova a szövegszerkesztő komputer világában is kézzel ír, „furcsa bagolyfej betűkkel”, és ahelyett hogy képzettségével és adottságaival maximálisan kihasználná a telekommunikációs szép új világ lehetőségeit, ő néhány próbálkozás után megszakítja gyümölcsözőnek induló kapcsolatait a filmmel, és a tévéstúdiók körül sem tülekedik. Színpadi sikerei ugyan vannak, ám életműve végül is könyveiből áll össze.

Könyvírónak is renitens. Kihívó nemtörődömséggel kezeli a divatokat. Ő maga ugyan állandóan változik, de csak az olvasó igényeire figyel. Az alkotót és közönségét egyaránt állandóan helyes irányba terelni kész politikai és esztétikai kultúrpásztorok erőlködéseit kaján fölénnyel figyeli. Nem is a szerepük taszítja, inkább a kontárságuk.

Moldova emberi-írói karaktere bonyolult, de szigorú logikával felépített, épp ezért megfejthető. Történetének a kulcsfigurája egy hargitai kofa zabigyereke, bizonyos Berkovics Jakab, aki parádés kocsisból lett lakatos majd csonka ujjú taxisofőr, hogy tisztes szegénységben évtizedeken át eltartsa a kőbányai barakkháztelep egyszobás lakásába zsúfolódó népes családját. Józan volt, türelmes és törekvő, valamint öntudatos szocialista. Félanalfabéta létére járatta a Népszavát amiből majd Gyuri nevű unokája olvasni megtanul. A többgenerációs nyomornak megvannak a biztonságot adó tradíciói is. A majdani író abban az ágyban születik, abban az iskolapadban ül, ahol korábban édesanyja. Perspektívái is ide méretezettek. Lehetne nagyapai tanács szerint üveges vagy saját vágyai szerint katona, esetleg rendőr.

De ezt a folytonosságot elvágja a történelem. 1934-es születési dátumával Moldova ugyan lekési a Fényes szelek korának népi kollégiumait, ám lehetősége nyílik egy tisztes gimnáziumi érettségire és arra is, hogy utána dramaturg szakon kezdje el tanulmányait a Színművészeti Főiskolán. Ez az iskola a korszak sajátos sűrítménye. A hatalomnak kultúrkomisszárokra lenne szüksége, erre a célra az alulról jöttek közül válogat, de tehetség szerint. Így kitűnő szakembereket indít el politikailag kiszámíthatatlan pályákon. (Gondoljunk olyan iskolatársakra, mint Galgóczi Erzsébet, Tarbay Ede vagy Csurka István!) A hallgatók ma is irigyelhető elitképzést kapnak. Erről olyan tanárok gondoskodnak, mint Mészöly Dezső, Háy Gyula és Major Tamás. A tananyagba azonban tanterven kívül bekerül a forradalom. Az utolsó szemeszterben előbb Háyt viszik el, majd Csurkát, Moldova pedig az utolsó vizsga előtt otthagyja a jeles intézményt, elmegy kazánkezelőnek. A fizikai munka az ő számára nem értelmiségi dacból vállalt önmegalázás. Örökölt és kipróbált életforma. Volt ő már rakodó Komlón és malterhordó Nyíregyházán. A lényeg: a munkájához ne kelljen eladnia egy ilyen korban a gondolatait is. Másfél év múltán kazánszerelés közben „bukik le” a Gyarmat utcai filmgyárban. Felismerik, felkarolják, megíratják vele a Szerelemcsütörtök című elég halványra sikerült film forgatókönyvét. Lehetősége nyílik írásra, publikálásra. 1963-ban megjelenik első kötete, azóta folyamatosan jelen van irodalmunkban.

A kritika nehezen tudja hova tenni. Első írásai (Gázlámpák alatt, 1966) egy érdesebb Gellérit sejtetnek proli-, sőt vagányromantikájukkal. Aztán a szatíra új mesterét fedezik fel benne, aki a melós nevében úgy vágja a fejesek képébe az igazságot, hogy azok is kénytelenek legyenek együtt röhögni. De meg sem szoktuk,m ár jön az újabb image, a riporterszociográfus (Rongy és arany, 1967; Tisztelet Komlónak, 1971; Az Őrség panasza, 1974; Akit a mozdony füstje megcsapott, 1977) a kíméletlen igazságosztó, akit furcsa módon többen szeretnek kegyetlen leleplezései után, mint előtte. Ez nem feltételezés. Műveiért lett tiszteletbeli vasutas, presbiter őrségi díszpolgár.

Nehezen megfejthető a hatalomhoz fűződő viszonya is. Díjakat éppúgy kap mint letiltásokat, ami részben könnyen megmagyarázható, hisz a Kádár-korban csupán drágán megnyerhető ellenfeleit tudta becsülni a hatalom. Moldova sajátossága inkább abban áll, hogy – sokakkal ellentétben – utólag kevesebb baja van az elmúlt rendszerrel, mint amikor beolvasott neki.

Mindez azonban ugyanannak a lényegnek különböző vetülete. Moldova életműve szerint az írónak az a dolga hogy állandóan kimondja az igazságot. Ez az igazság számára mindig nyilvánvaló, csak nem kell takargatni hazugsággal, mellébeszéléssel. Aki valaha tizedmagával lakott egy szobában, a gyerekkorból hozza magával ezt a mindent leegyszerűsítő szemléletet.

Az erkölcs ebben a világban a logikán és a jó memórián alapszik. Moldova nem felejt. Lekötelezettje marad a szocializmusnak, amely a kőbányai barakkból az írói lét szintjére emelte, de elkötelezettségét nem terjeszti ki azokra, akik a szocializmus nevében sütögették (tik) saját pecsenyéjüket. A gyermekkori szegénység örök hajtóerő marad benne. Ennek legyőzésére írta össze hangyaszorgalommal oldalak tízezreit, ezért érzi diadalnak az általa megteremtett viszonylagos anyagi jólétet, de ezért nem tudja saját felemelkedésével befejezettnek nyilvánítani egykori világmegjobbító szándékait. Az élet harcaiban többnyire kicsikarja a győzelmet magának, de regényeit az ilyen harcok áldozatairól írja (Malom a pokolban, 1968; Az elbocsátott légió, 1969; A Szent Imre-induló, 1975; Méhednek gyümölcse, 1986; Az utolsó határ, 1990).

Mindez nála sajátos értékrenddé áll össze. Kevés írónk van, aki ilyen következetesen leplezi műveltségét, nyelvtudását, mint a magáról kialakított képtől idegen elemet. Írásai csiszolgatásával sem szívesen bajlódik. Gyakori újrakiadásai esetén – saját bevallása szerint – ugyan benne is fölvetődik az esetleges változtatások kényszere, de csak akkor, ha úgy érzi, hogy nem az igazat írta. Igazságon természetesen a kimondás őszinteségét érti, amely a szerencsés találatokkal egyértékűvé emeli fel az igazságként vállalt tévedéseket is.

Hogy gondosabb csiszolással több művét hagyhatná az utókorra, ez láthatóan nem érdekli. Bizonyára komikusnak tartja némely kortársai tetszelgését a halhatatlanság vélt tükre előtt. Az élet könyörtelen. Felejtéssel csinálunk helyet új és újabb élményeinknek. És minden kor maga dönti el, hogy különleges kegyként kinek hallgatja meg egy távoli világból küldöttüzenetét.

NEGYVEN PRÉDIKÁTOR

A magyarázó lehetőleg felejtse ki önmagát a magyarázatból, mégis kénytelen vagyok saját élményemmel kezdeni ezt az elmélkedést. Alig volt könyv, amelyet türelmetlenebbül vártam volna, mint Moldova regényét a reformáció vértanúiról. Történetüket gyermekkorom óta ismerem. Fehérre meszelt falú templomokban számtalanszor felkavart a gályarabok énekének érthetetlen szépsége. Isten „azt bünteti, kit szeret” és tettét csak egy a mindenhatóságnak ellentmondó másik képtelenséggel indokolhatjuk: „másképp ő nem is tehet”. A lelkek hajlíthatatlan pásztorai szenvedésük példájával felráztak, megszabadulásuk diadalával boldoggá tettek. Egy-egy róluk szóló prédikáció vagy olvasmány után emeltebb fővel gyűlöltem a pápistákat. Tökéletesen át tudom érezni tehát Moldova György megrázó élményét, amikor 1957-ben, közvetlenül a levert forradalom után összetalálkozott ezzel a témával.

Tessék végiggondolni Magyarország sorsát a 17. század második felében! Az ország több részre szakadva, idegen uralom alatt szenved. Zrínyinek, Frangepánnak, Nádasdynak – nem tettekért, csupán bűnös tervekért – lecsapták a fejét. Ezt a politikai helyzetet használja ki a katolikus egyház, hogy mint a Habsburg-uralom ideológiai támasza, leszámoljon a lázadó magyarok többsége által követett protestáns vallásokkal. A cél érdekében minden eszköz szentesül. A nemzetközi szerződések által garantált türelmi törvények félredobódnak, a kálvinisták és lutheránusok olyan elbánásmódban részesülnek, mint István király idején az ősi hit megmaradt hívei. A végül sikeresnek bizonyuló taktika lényege az a felismerés volt, hogy a hívők tömegével nem lehet addig semmit csinálni, amíg papjaiktól, tanítóiktól meg nem fosztották őket. A pásztorokat kell elüldözni, akkor szétszéled a nyáj. Mivel azonban protestánsnak lenni az akkori Magyarországon törvény szerint nem számított bűnnek, a célba vetteket felségárulással, államellenes tevékenységgel kellett megvádolni. Megkezdődött tehát történelmünk első hatalmas koncepciós pere, amelyhez hasonlót csak éppen az 1948-as fordulatot követő évtizedben éltünk át Magyarországon. A fiatal író tehát nagyon is érzékenyen, a részletekre is kiterjedő figyelemmel tanulmányozhatta a csaknem három évszázados távlatból érkező üzeneteket. Félelmetes példa volt és egyszersmind lelkesítő. Hiszen a saját ideológiájuk érdekében buzgólkodók akkor is a gyors és teljes győzelem reményében vetették be minden erejüket. Nem számoltak kudarcokkal, nemzetközi botrányokkal. Lebecsülték ugyanis áldozataik fanatizmusba hajló hősiességét. Pedig ezek az áldozatok nem rántottak soha kardot, kezüket sem emelték fel önmaguk védelmére, csupán elveik mellett tartottak ki, és semmi áron nem voltak hajlandók együttműködni hóhéraikkal. 1956 után nem állíthatott volna senki a magyarok elé ennél érvényesebb, elemelőbb példázatot.

Ám a felfedezéstől a megvalósulásig szokatlanul hosszú idő telik el. Moldova biztos érzékkel ismerte fel, hogy ezúttal a nagybetűs Témával találkozott, amelyet a rá nem jellemző hosszas vajúdással próbált a lehető legtökéletesebbre formálva világra hozni. Mindenekelőtt a témához illő fáradságos gályamunkával kezdte feldolgozni forrásait. Nem volt könnyű dolga. A peranyag többsége latinul íródott, telve a kívülálló számára érthetetlen utalásokkal. Megértéséhez ismerni kell a magyar és a német birodalmi jogrendszert, a korabeli katolikus és protestáns teológiát és mindenekfelett a kor meglehetősen mozgalmas történelmének adattárát. Ügyes író ilyenkor hátralép, az elengedhetetlenül tiszteletben tartandó tények cölöpeire felrakja saját képzeletéből megformált építményét. A valóságos hősökből megalkotja a kor típusait, s velük járatja be – a megtörténtek igazságához és a regény cselekményívéhez egyaránt alkalmazkodó – életpályájukat.

Moldova György azonban előremenekült. Mintha regénye előtt meg akarta volna írni regényének legfontosabb forrásmunkáját, úgy formálta meg Kocsi Csergő Bálint valódi önéletírásának párját – immáron az ő írói megkomponálásában. Ettől lett tanácstalan nem egy kritikusa, miért nem akkora remekmű ez a könyv, mint amekkora.

A kételyek érthetők. A 70-es évek elején Magyarországon még tart a regény virágkora. Amikor több mint egy évtizedes gályamunka után Moldova 1972-ben átadja a Kortárs című folyóiratnak készülő könyve két terjedelmes fejezetét, az olvasó igazi történelmi regényt várt. Olyat, amilyet Móricztól, Kodolányitól vagy a többiektől megszokott.  Hisz minden adva van hozzá. Maga a sors nyújtja előzékenyen a lehetőséget az áldozatok megírhatatlan nagyságú tömegéből kiválasztva negyvenet, akiket nem börtönben rohasztanak meg, nem akasztófára küldenek, vagy egyszerűen csak levágnak, hanem eladnak gályarabnak. Egy tengert sosem látott nép szemében ez is szimbólum, nem is szólva magáról a misztikus jelentésű negyvenes számról. Gondoljunk Mózes népének negyven évére és Jónás vagy épp az özönvíz negyven napjára! És milyen ragyogó lehetőségét kínálja ez a téma a jellemábrázolásnak! Nem is szólva aztán arról a történelmi ívről, amelyet végigjárva Wesselényiéktől egészen a Rákóczi szabadságharcig felrajzolhatja a magyar történelem eddig csak részletekben felvázolt freskóját.

Moldova azonban minderről lemond. Megmaradt dokumentumanyagának szikár valósága mellett, bár írói eszközökkel teszi számunkra élvezhetővé, miközben hozzáadja a maga mondanivalóját. A nehezebb utat választja, a hálátlanabbat. Megint csak az igazságot akarja kimondani, és ez a forma teszi vitathatatlanná, megkérdőjelezhetetlenné példázatának igazságát.

Mert hiába kétségtelen az üzenet igazsága, ha maga a példázat hihetetlen. A vallásháborúk világa a 20. századi embernek mindaddig érthetetlen, amíg nem találkozik egy boszniai méretű tragédiával. Egy történelmileg kevésbé iskolázott hívő katolikus egyszerűen el sem hiszi azt, amit egyháza történelmének nagyjairól ellenfeleik állítanak. Sokukban váltott ki döbbenetet, amikor a pápa engesztelő céllal elment a debreceni reformátusok gályarabemlékművéhez, és legalább ekkora ribilliót keltett a másik oldalon, amikor Szlovákiában katolikus mártírok előtt rótta le kegyeletét, akiket protestáns hajdúk fojtottak bele – hitük tisztaságát bizonyítandó – a pöcegödörbe. Ennyi érzékenység lőporos hordóján ülve nagyon precízen kidekázott mozdulatokat tehet csak egy író, és elsősorban nem a művészi megfontolások vezetik tollát; é ami a legfontosabb: mit kezdhetnénk egy ilyen jobbra is, balra is osztogató példázattal 1956 friss sebeinek feltárásakor? Moldova paradox módon úgy kerülte el az elfogultság látszatát, hogy a történeteket az egyik áldozat elfogult nézőpontjából tárja elénk. Ha szubjektivitás kerül a műbe, az nem az író, hanem a hős természetes szubjektivitása. Ezért fontos annak vizsgálata, miért éppen Kocsi Csergő Bálint prédikátort választotta hőséül Moldova György.

A főhősnek kínálkozók közül legkézenfekvőbb Séllyei István szuperintendens. Nagy tudományú teológus. Reformátorként olyan óriás elődökhöz mérhető,m int Károli Gáspár vagy Szenczi Molnár Albert. Ugyanakkor kiváló gyakorlati egyházszervező. Történetünkben is láthatjuk, hogyan fedezi fel a tizenhét éves Kocsi Csergő Bálintban a talentumot és a hajlíthatatlan személyiséget. Séllyei lenyűgöző hatású szónok, aki bíráiból tátott szájú hallgatókat képes formálni, és különlegesen kifinomult szellem, aki megjelenésében is mindig választékosan elegáns, ugyanakkor zokszó nélkül tűri a mocskos körülményeket, kínzásokat, megalázásokat. Séllyei nagy politikus, aki ma is taníthatna bennünket ilyen gondolatokkal: „Nekünk, magyaroknak régi hibánk, hogy akik egyszer segítenek rajtunk, azokat tökéletesnek képzeljük, és tőlük várjuk, hogy megoldják sorsunk.” Ám Séllyei éppen monumentalitása miatt nem igazi regényhős. Legfeljebb eposzt lehetne róla költeni.

Éppen ellenkező érdemekkel vehető számításba Lányi György korponai rektor, aki igazi Moldova-hős. Elképzelhetetlen életerejével fiatalkorában maga gyógyította ki magát szembajából. A rabság kereteit is unos-untalan tágítani akarja. Az ezért kapott büntetésekre is fittyet hány, vidáman kúszik be négykézláb ketrecébe, ahonnan udvarol az arra járó szolgálólánynak, és gyönyörű – templomot betöltő – basszusával pajzán diáknótákat énekel. Amikor kínozni akarják a katonák, őrjöngve pörgetett láncaival tartja távol őket. A gályához vezető úton pedig megszökik. Bírái ellen is saját eszközeivel harcol. Mindent egybevetve, Lányi György kitűnő kalandregényhős lenne, ám a Negyven prédikátor nem kalandregény. Sem az eredeti történetre, sem az új nemzeti tragédiára gondolva nem sugallhatja azt az író az olvasónak, hogy némi vagánysággal minden megoldható lehetett volna.

A könyv legizgalmasabb hőse kétségtelenül Otrokócsi Fóris Ferenc. Huszonöt évesen már híres vezéri ambíciókkal telített prédikátor. Nemzetközi tudományos karrier helyett választja az itthoni nyomorúságot. A bírósági procedúra láthatóan új erőt ad neki. Félelmetes műveltségével, csillogó logikájával szinte megfélemlíti a belékötni szándékozó jezsuitákat. A kínzás sem töri meg, a büntetésül kiszabott robotot túlteljesíti. Aztán hazatérve a hétköznapok apró megpróbáltatásaiban bukik el. A pályatársak intrikálnak, felesége megcsalja, szigorú erkölcsi kordában tartott gyülekezete meg örül, ha a feddésekért törleszthet neki egy kicsit. Otrokócsi úgy megsértődik, hogy egyenest Bécsig szalad, - nagy diadalára korábbi kínzóinak – katolizál.

Árulásának rajza izgalmas írói feladat lenne. A mai olvasó talán senkivel se tud annyira egyetérteni, mint éppen vele, amikor arról beszél, milyen iszonyatosan tragikusan fölösleges ez az egymást tépés, és aki békét tudna szerezni a keresztyének között, az nagyobb ember lenne, mint a torzsalkodó pápák, reformátorok és tudósok együttvéve. Érveinek hitelét éppen árulásával veszti el. A forradalom után körülnézve Magyarországon, Moldovát nem a morálisan elbukottak lelke érdekli: „Unom az okos és fölényes árulókat, akik rezignáltan összegzik a végsőkig kitartók eredménytelenségét. Sóhajtanak egyet és összesöprik az eltört kardokat.”

Így lett a regény hőse a töretlenül helytálló Kocsi Csergő Bálint, a béna bal karú, okos, de nem különleges tehetségű iskolamester, „az Úr komisszárja”.

Nemcsak Moldova hőse, a valódi Kocsi Csergő is kiválik az emlékiratszerzők tarka tömegéből. A személytelenségnek az ő általa gyakorolt szintjére kevesen jutottak el. Számára csupán egyetlen dolog létezik, az ügy, vagyis az igazság szolgálata.

A Komárom megyei Kócs községbeli nyomorúságos iskolából maga Séllyei küldte Debrecenbe a tehetséges parasztfiút, aki előtt megnyílott az őt az érvényesüléshez. Kocsi Csergő előbb nyomorgó szolgadiák. Tűri tudatlan tanárok és tehetségtelen diákok vegzatúráját. Ám amikor végre megnyílna előtte az út a magasabb tudományokhoz, ő inkább Munkácsra akar menni rektornak, hogy megmérkőzzék az özvegy fejedelemasszonnyal, a bigott katolikussá vált Báthory Zsófiával. A híres Martonfalvi professzor így mond le tehetséges tanítványáról: „Téged az Isten nem tanulónak vagy lelkésznek teremtett, hanem mártírnak.”

Munkácsról kiseprűztetve, Kocsi Csergőre szülőföldjén találnak rá az újabb megpróbáltatások. Harcba indul az ellenreformáció eddig is sok diadalt vívott serege, hogy befejezze a magyar lelkek visszahódítását. A vezérkarban ott van Szelepcsényi György hercegprímás, gróf Széchenyi György kalocsai érsek és Kolonits Leopold bécsújhelyi érsek, aki már meghirdette programját, miszerint Magyarországot előbb rabbá, aztán koldussá, végül katolikussá kívánja tenni. 1674 márciusában bíróság elé idéznek több száz protestáns prédikátort és iskolamestert.

Furcsán van felállítva a csapda. A bírósági tárgyalást is úgy vezetik, mindenki legyen tisztában, itt nincs esélye. De adnak a látszatra is, ügyvédet kötelező fogadni, ám bizonyos ügyvédek eleve nem védhetik a vádlottakat, más ügyvédeket elrettentenek, megint másokba igyekeznek belefojtani a szót. Az ítélet előre kész, de csak azoknak, akik vállalják.

A beidézettek előtt három szabadulási lehetőség is kínálkozik. Ha elmennek külföldre, egy szegényebb iskolarektor éves fizetését is megkapják útravalónak. Itthon is maradhat, aki írásban kötelezi el magát: felhagy tanítással, prédikálással. Legjobban persze az jár, aki megtér az egyedül üdvözítő katolikus vallás kebelébe. Akinek pedig semmi sem jó, az magára vessen.

A bársonykesztyű és vasököl váltott alkalmazása pótolhatatlan veszteségeket okoz a protestáns lelkészek táborában. Főleg a lutheránusok adják fel pozíciójukat, de a kálvinisták kemény magjával nehezen boldogul az egyházi-világi hatalmasságok egyesített vezérkara. A megátalkodottak mindent megtagadnak, ha pedig ezt megússzák, akkor visszájára fordulhat a folyamat, oda lesznek az eddigi eredmények is.

A bíróság tehát meghozza halálos ítéleteit. A király rögtön megváltoztatja őket, de csak az elítéltek életét hagyja meg. Hogy valamelyikük vissza ne jöhessen, megszületik a magyar joggyakorlatban példa nélküli döntés a negyven legelszántabbat gályarabságra ítélik.

Utuk bánatokkal, kínszenvedésekkel teli. Kínozzák őket közönséges szadizmusból, kényszerből, haszonlesésből és keresztényi meggyőződésből, hiszen az eretnekek pusztítása Istennek tetsző cselekedet. Végül is megfogyatkozva elérik Nápolyt, ahol gályára hajtják őket, szájukba teszik a vaskörtét, rájuk kovácsolják a láncot. A mi hőseink a Szent Januárius nevű gályára kerülnek, amelynek huszonnégy pár hatalmas evezője van, ezeket darabonként négy-öt ember húzza. Ez a munka a leromlott állapotú, az ilyen erős igénybevételhez nem szokott prédikátorok számára gyors, biztos halál. Mégis több mint felüknek sikerült megmenekülnie.

Mert közben a protestáns szolidaritás is működik. Zafius Miklós velencei orvos például miattuk jön át Nápolyba, hogy kiváltsa őket. Bár működnek a jezsuiták is, akik a nápolyi spanyol alkirályt igyekeznek visszatartani attól, hogy akár egyetlen eretneknek is megkegyelmezzen.

Végül is a nemzetközi helyzet dönti el sorsukat. Háború van. Nápolyban megjelenik a belga-holland szövetség flottája, míg diplomatáik Bécsben Lipót királynál követelik az ítéletek felülvizsgálatát. Itt Ruyter Adorján Mihály főadmirális flottaparancsnok közi szövetségeseivel parancsnak beillő óhaját: a gályapadhoz láncolt prédikátorokat azonnal szabadon kell bocsátani, és kívánságának fenyegető ágyúcsövekkel ad nyomatékot. Az egykori áldozatokból huszonöten maradtak életben, és egyikük most sem szabadul meg, mert a szabadulási oklevél aláírását megengedhetetlen kompromisszumnak találja.

Teljes elégtételt a többiek sem kapnak. A nagy protestáns államok polgára fukar. Azért lett örömmel kálvinista, hogy a jövőben ne kelljen pénzét cifra templomokra pazarolnia. Egyháza pedig demokratikus. Nincs módja kipréselni a hívek pénzét a megszabadított áldozatok új életének megteremtésére. Hosszabb-rövidebb hányódtatás után a gályarabok többsége végül is hazájába tér vissza. Diadalt csak a fogyatkozó számban kitartó régi híveik éreznek. A poklokat megjárt prédikátorok döbbenten tapasztalják, hogy áldozatukat még saját társaik sem méltányolják feltétlenül A lapos pocsolya másféle kínokkal gyötri őket, int a háborgó tenger, de ebbe is bele lehet fulladni.

Három évszázaddal a regényben megtörténtek és négy évtizeddel a könyv megírását kiváltó események után furcsa érzés újra olvasni ezt a könyvet. Az elmúlt korszak legtilalmasabb témájáról nincs okunk rejtjeles üzeneteket küldeni és meghallani. Moldova könyve ma elsősorban arról szól, ami egykor Magyarországon, Európában történt, ami megtörténhetett.

A könyv hőse a hívő ember, aki győztesen téríteni akar, vesztesen hitében megmaradni. Olvasóként nem két egyházzal azonosulunk, hanem két helyzettel és ebből következő magatartással. Ezért aktuális a példa. Hiszen ma is indulatokat ébreszt bennünk az inkvizítorok gőgje, arroganciája. Ugyanakkor csodálattal adózunk a prédikátorok megtörhetetlen hitének. Hogy Istenről és ezen keresztül a világról alkotott véleményükben mi volt a kibékíthetetlen különbség, arról keveset tud meg a regény olvasója. Nem véletlenül. Ma már nagyon nehezen értenénk meg azokat a nyílt és rejtett mozgatórugókat, amelyek a kor emberét Isten nevében vették rá az isteni törvények megcsúfolására. Az író a teológiai cirádák minimálisra faragásával a lényegre teszi a hangsúlyt: embernek ember által való pusztítására. Közben arra is int bennünket: mielőtt a fejlettebb civilizáció gőgjével mondanánk ítéletet a múlt tévelygő embereiről, előbb gondoljunk arra, mit fognak érteni a mi emberpusztító elveinkből a következő három évszázad magaslatairól ránk visszatekintő – és közben ki tudja, mivel küszködő – utódaink.

Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 268-279.old., Móra Könyvkiadó 1977.