Szigethy Ferenc (1893-1969): Csokonai sírjánál

Veled vív versem Vitéz! és vigasztal,

most hogy az első hó befödte sírod

s én mint zarándok állok itt felette!

Mert te bánattal tértél aluvásra

másfélévszázad régmúlt idejében

és azóta is úgy tetszik neked tán,

hogy hamvad felett könny s gyász egymást váltják.

Nem Vitéz! nem volt az „béka-egérharc”,

hősi munka volt, amit te végeztél,

a dal hérosza vagy te s úgy estél el

lanttal kezedben a Szépség csatáján!

Illett a szó a szádba, mikor mondtad

panaszkodással Tempefőiről,

hogy „az is bolond, ki poéta hazánkban”.

Én most szívemmel, mint rubint mérővel

megmérem minden drága elfolyt könnyed,

mit sorsod felett magányodban sírtál

s felidézem s számlálom sóhajod,

mely akkor szakadt százszámra szívedből,

mikor verseid becstelen hevertek

kiadatlanul drága garmadába –

a halál ott járt ablakod alatt,

tüdőd sípolt s te mindenről lemondtál.

Puha por-párnán porladó poéta

kár volt arcodat elborítni könnyel,

jobb lett volna csak Anakreon módján,

mintahogy néha derült is a kedved,

víg vers közt látni győzelmes jövendőd!

Nincs nyoma sem már semmi búnak, bajnak

sírod körül, mely szíved szorongatta:

Lilla tied lett s nem lesz soha másé,

neved s neve egybefont koszorú lett –

híred kiszállt sasszárnyként Debrecenből

s míg a Múzsának hódol a jövendő

fent is repül az időtlen-időkig!

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLIV. évf. 45. sz. 1944.

Gulyás Pál*: Isten követje

(Magyarország miniszterelnökéhez)

Nem tudok aludni, a villanyt lesrófolom, s felsrófolom,

Az éj sem tud most elaltatni, ez a földöntúli hatalom.

Az jár az eszemben, hogy a vér, mely itt forog testembe zárva,

Nem az enyém, nincs is már bennem, ott van valahol egy tartályba,

fent egy toronyban… És alatta fegyveres őrszemek cirkálnak,

ha száz lépésre közelítsz, töltött csővel elibed állnak,

kérdik a jelszót és jelhangot, azonossági lapot kérnek,

Hasztalanul mutogatod, hogy az a vér fent a te véred,

Hosszú alagutak vezetnek a toronyból a föld alatt,

viszik a vért a levegőben csattogó ércmadarak,

viszik Rómába és Berlinbe síneken sikló motorok,

kilencmillió ember vére éjjelnappal száll és forog!

Ó te Magyarország sáfárja, hazánk első minisztere,

kilencmillió ember vérét a sors kezedbe tette le!

Kilencmillió ember vére gőzöli be napod és éjed,

Kilencmillió ember vérét te kevered és te cseréled!

Tudom, hogy hangomat a távol malomköve megőröli,

mire a szél hozzád feldobja, a magasság összetöri,

mégis meglengetem a szót feléd, mint egy ünnepi zászlót,

innen a Hortobágy mögött egy bérház emeletablakából.

Ha itt kihajolok keletre, tekintetem fejfákra téved,

itt fekszik a régi Debrecen, itt fekszik a tegnapi élet,

Magyarországnak egy darabja itt járt az Úr felé haza,

ez itt a régi Magyarország túlvilági bejárata,

mely már az évszázadok ólomcsizmája alatt berogyott,

de kiáltok helyette én s kiált helyettem a homok.

Gondoltad-é Itáliában, midőn futott veled a Lél,

hogy a vér az Isten követje, egyedül Istené a vér?

Ettől lett pünkösd hajnalán a tizenkét apostol részeg

és támadtak János előtt véres mennyei jelenések…

Gondoltad-é, midőn vitt a gőz apokaliptikus lova

s ott állt melletted mint egy bálvány Róma feltámadt démona;

gondoltad-é, midőn a vak Történelem rádtérdepelt:

kilencmillió ember vérét milyen kannákba mérted el?

(1936. ápr. 3. )

*) A verset Gulyás Pál akkor írta, mikor Gömbös Gyula miniszterelnök Rómában járt szövetséget kötni Mussolinivel. Álljon itt, mint annak bizonyítéka, hogy a magyar költőben – ebben a visszafojtott lélegzetű korban is – épen élt a nemzeti életösztöne.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.

Oláh Gábor*: A kis tavat szél borzolja

Zendül a szél a csöndes kis tavon

Lótusz zöld kötőcskéi ringanak.

Hajlong a nád, tán néma fájdalom

Nyilát röpíti rá a szél, a Nap.

Hajlong a nád, hajbókol a szeleknek,

E vágtató vad lovú vak csapatnak,

De a parton virágbimbók nevetnek,

S döngő méhek még hűs mézet aratnak.

Augusztus édes üvegtiszta napja

A borzongó vizen átkorcsolyáz;

Pici gyémántos rezgőkkel kirakja,

Rezg a fodor, megrázza néma láz.

Balladákat dalol a szél dorombja,

Tragikus ritmust reng hozzá a nád.

Ott messze sír, a szomorúfűzfa lombja,

Vízre hajló bús lánynak mondanád.

De barna vadkacsák kecses hajója

Úszik a rengő fodros színvizen,

Gyémánt cseppekben hull a tó le róla,

Valami nagy hírt, tán titkot viszen.

Talán az Ősz üzen, a messze vándor,

A hazájából száműzött király,

Hogy visszajön. Keleten érte lángol

a Nap fárosza, hogy ránézni fáj.

Lelkem tavát is hűs szellő sodorja,

Ringatja fejét sok bíbor virág.

Partját övezi rózsák gömb-bokorja,

Hegyes rácsként beszegi vízi nád.

Halványkék s hófehér madarak ússzák,

Ködből előtörő hangulatok.

Utánuk a vont vonal: szomorúság,

Sötét palástján hulló gyöngy ragyog.

Mitől borzongsz előre, őszi lelkem?

Tán balsejtelmek fuvalomja int,

Hogy jön valaki messze s erre serken

Rémületem, fölverve lomha kínt?

Tán a halálnak gyászsötét fogatja

Dübörg már a határon s azt hozod

Hírül, hogy bús valóm méltón fogadja,

Bármily zsarnok is a nagy Átkozott.

Benézek a tó halványzöld vizébe,

Varázstükör: titkot ver vissza rám.

Kirezg mélyéből lelkem őszi képe,

Halottas arc, dúló csaták után.

Halottas arc, a múlás maszkja, néma

Voltában is beszédes vízi rém,

Megrebben lent hunyt szempillája néha,

És csonka váddal int bús jelt felém.

1937. augusztus

*) A Déri Múzeum Oláh Gábor-szobájában őrzött kéziratos verseskötetből

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.

Gulyás Pál, a debreceni költő

1899. X. – 1944. V. 13.

- Írta: Kardos Pál –

Debrecennek nem egy költője van már. Nem egy olyan is, aki mindenképpen megérdemli a költő nevet. Mégis el merem mondani, hogy Gulyás Pál az igazi debreceni költő.

Bizonyos, hogy századunk elejéig, ha Debrecen költőjét emlegettük, Csokonait értettük rajta. De az is bizonyos, hogy Csokonai igazában nem Debrecen város költője akart lenni, hanem az egész országé, az egész magyar nemzeté. Az is lett. Pedig mindent a debreceni Kollégiumban tanult (még a méltatlan megaláztatást, a kiközösítés fájdalmát is.) S egy sort nem tudott leírni, ha nem debrecenies zamattal. – Mégis                     o r s z á g o s  költő. S nemcsak nagysága teszi azzá, hanem szándéka is.

A mi századunkban aztán egy új, nagy tehetség kezdi magának megszerezni a Debrecen költője nevét: Oláh Gábor. De jó darabig ő is csak azért, mert debreceni születés, s Debrecenben él. Itt él, de börtönnek érzi a várost, Kar utcai kis szobáját meg koporsónak. Ifjú korában, mint annyi kortársa, ő is szippantott Párizs parfümös levegőjéből,  a híg, nyugati éter után a vaskos, poros debreceni „ájer” meg-megköhögteti. Csak amikor bántják, üldözik itten, akkor jajdul fel szerelmes zokszóval: „Szeretlek, Debrecen!” De a debreceni nép lelkének hétlakatú titkát majd később, pályája második felében kezdi bontogatni „Deák György” meg „A táltosfiú” c. regényeiben. Azonban Oláh Gábor élete végéig a világirodalom vándora marad, aki Shakespeare-rel kél, Dante-val fekszik, Goethe-t, Ibsent, Eminescut fordítja.

Az első költőnk, aki debreceni voltát hivatásnak, elhivatottságnak érzi, mégiscsak Gulyás Pál. Pedig Gulyás Pál nagyon messziről jött. Messziről jött, noha ő is debreceni születés, a Kollégium nevelése. Sőt debreceni kollégiumi professzornak, a paraszti eredetű, eredeti fejű magyar nyelvtudósnak: dr. Gulyás Istvánnak a fia. Még az édesanyja, nemes Both Zsuzsánna sem származott messzebbről, mint a debrecenivel vetélkedő, másik kálvinista nagy Kollégiumnak, a sárospatakinak a tövéből. S maga a költő sem járt sokat távol Debrecentől, nem tudott hosszabban elszakadni tőle. Mégis nagyon messziről jött meg. Hogy miképp talált haza Debrecenbe, hogyan jutott el az általa hirdetett „debreceni gondolat”-ig s mi is voltaképp ez a gondolat: ezekre a kérdésekre szeretnék itt megfelelni:

„Most jöttem meg a Csendes Óceánról!

Láttam ezer polipot és korált,

Szememben a fároszok szeme lángolt,

Fülemben az Enyészet orgonált.”