Zendül a szél a csöndes kis tavon
Lótusz zöld kötőcskéi ringanak.
Hajlong a nád, tán néma fájdalom
Nyilát röpíti rá a szél, a Nap.
Hajlong a nád, hajbókol a szeleknek,
E vágtató vad lovú vak csapatnak,
De a parton virágbimbók nevetnek,
S döngő méhek még hűs mézet aratnak.
Augusztus édes üvegtiszta napja
A borzongó vizen átkorcsolyáz;
Pici gyémántos rezgőkkel kirakja,
Rezg a fodor, megrázza néma láz.
Balladákat dalol a szél dorombja,
Tragikus ritmust reng hozzá a nád.
Ott messze sír, a szomorúfűzfa lombja,
Vízre hajló bús lánynak mondanád.
De barna vadkacsák kecses hajója
Úszik a rengő fodros színvizen,
Gyémánt cseppekben hull a tó le róla,
Valami nagy hírt, tán titkot viszen.
Talán az Ősz üzen, a messze vándor,
A hazájából száműzött király,
Hogy visszajön. Keleten érte lángol
a Nap fárosza, hogy ránézni fáj.
Lelkem tavát is hűs szellő sodorja,
Ringatja fejét sok bíbor virág.
Partját övezi rózsák gömb-bokorja,
Hegyes rácsként beszegi vízi nád.
Halványkék s hófehér madarak ússzák,
Ködből előtörő hangulatok.
Utánuk a vont vonal: szomorúság,
Sötét palástján hulló gyöngy ragyog.
Mitől borzongsz
előre, őszi lelkem?
Tán balsejtelmek
fuvalomja int,
Hogy jön valaki
messze s erre serken
Rémületem, fölverve
lomha kínt?
Tán a halálnak
gyászsötét fogatja
Dübörg már a
határon s azt hozod
Hírül, hogy bús
valóm méltón fogadja,
Bármily zsarnok is
a nagy Átkozott.
Benézek a tó
halványzöld vizébe,
Varázstükör: titkot
ver vissza rám.
Kirezg mélyéből
lelkem őszi képe,
Halottas arc, dúló
csaták után.
Halottas arc, a
múlás maszkja, néma
Voltában is
beszédes vízi rém,
Megrebben lent
hunyt szempillája néha,
És csonka váddal
int bús jelt felém.
1937. augusztus
*) A Déri Múzeum Oláh
Gábor-szobájában őrzött kéziratos verseskötetből
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése