Gulyás Pál, a debreceni költő

1899. X. – 1944. V. 13.

- Írta: Kardos Pál –

Debrecennek nem egy költője van már. Nem egy olyan is, aki mindenképpen megérdemli a költő nevet. Mégis el merem mondani, hogy Gulyás Pál az igazi debreceni költő.

Bizonyos, hogy századunk elejéig, ha Debrecen költőjét emlegettük, Csokonait értettük rajta. De az is bizonyos, hogy Csokonai igazában nem Debrecen város költője akart lenni, hanem az egész országé, az egész magyar nemzeté. Az is lett. Pedig mindent a debreceni Kollégiumban tanult (még a méltatlan megaláztatást, a kiközösítés fájdalmát is.) S egy sort nem tudott leírni, ha nem debrecenies zamattal. – Mégis                     o r s z á g o s  költő. S nemcsak nagysága teszi azzá, hanem szándéka is.

A mi századunkban aztán egy új, nagy tehetség kezdi magának megszerezni a Debrecen költője nevét: Oláh Gábor. De jó darabig ő is csak azért, mert debreceni születés, s Debrecenben él. Itt él, de börtönnek érzi a várost, Kar utcai kis szobáját meg koporsónak. Ifjú korában, mint annyi kortársa, ő is szippantott Párizs parfümös levegőjéből,  a híg, nyugati éter után a vaskos, poros debreceni „ájer” meg-megköhögteti. Csak amikor bántják, üldözik itten, akkor jajdul fel szerelmes zokszóval: „Szeretlek, Debrecen!” De a debreceni nép lelkének hétlakatú titkát majd később, pályája második felében kezdi bontogatni „Deák György” meg „A táltosfiú” c. regényeiben. Azonban Oláh Gábor élete végéig a világirodalom vándora marad, aki Shakespeare-rel kél, Dante-val fekszik, Goethe-t, Ibsent, Eminescut fordítja.

Az első költőnk, aki debreceni voltát hivatásnak, elhivatottságnak érzi, mégiscsak Gulyás Pál. Pedig Gulyás Pál nagyon messziről jött. Messziről jött, noha ő is debreceni születés, a Kollégium nevelése. Sőt debreceni kollégiumi professzornak, a paraszti eredetű, eredeti fejű magyar nyelvtudósnak: dr. Gulyás Istvánnak a fia. Még az édesanyja, nemes Both Zsuzsánna sem származott messzebbről, mint a debrecenivel vetélkedő, másik kálvinista nagy Kollégiumnak, a sárospatakinak a tövéből. S maga a költő sem járt sokat távol Debrecentől, nem tudott hosszabban elszakadni tőle. Mégis nagyon messziről jött meg. Hogy miképp talált haza Debrecenbe, hogyan jutott el az általa hirdetett „debreceni gondolat”-ig s mi is voltaképp ez a gondolat: ezekre a kérdésekre szeretnék itt megfelelni:

„Most jöttem meg a Csendes Óceánról!

Láttam ezer polipot és korált,

Szememben a fároszok szeme lángolt,

Fülemben az Enyészet orgonált.”

 

Ezekkel a sorokkal köszönt be a magyar irodalomba „Testvérgályák” c. kötetében, amelyet Juhász Gézával közösen adott ki 1923-ban. A két gálya közül a Gulyás Pálé valóban az óceánon járt: a metafizikai végtelenség keserű habú óceánján. Tele van ez a fél verskötet tengerzúgással, őszi köddel, téli dermedéssel, nap áldozásával, Krisztus áldozatával, lombok hullásával, temető csendjével, sírvirággal, halállal. Csupa sejtelmes, szomorkodó, patetikus költemény, csupa rejtelmes, túlvilági izenet, csupa síri hang. A fiatal Gulyás Pál még nem érinti lábujja hegyével sem a földet, szinte huhogva repdes a maga-alkotta világ sötét, kietlen légkörében. Jellemző, hogy ugyanebben az időben fordít Lenauból is, a legborúsabb lelkű német költőből.

De aztán a fiatal költő is megérzi a „föld szellemének” erejét. Valami idehúzza őt az ősi talajra. És a metafizikai rejtelmek közt való kalandozás után a természethez tér vissza. Megtért már a véghetetlen óceánról is és egy egészen szűk kis körre igazítja tekintetét, s tulajdon családja körére. Költészete idillikussá enyhül, szinte látjuk a hideg űrből visszaröppent borzongó lelkét melegedni a föld napsütötte porában, vagy az égő kályha sárga és lila lángjainál. Idillek ezek a versek, de megint csak metafizikai idillek. Mert míg a lombok árnyékos, mély szemébe néz, míg a fák lassú szívét lesi testvéri szívvel, míg az új, zöld levélbe bomló rózsaszín makkon álmélkodik, míg húsz év távlatából apja erős szívének dobbanását érzi, míg járni tanulgató leánykáját figyeli, aki

… ha elbukik hanyatt,

oly frissen koppan parányi

koponyája, mint a makk,

míg a méz csillog fonalánál feledi a költő, ami gyász és keserű: észreveszi, észre kell vennie, hogy metafizikáért, végtelenség érzetéért, éltető és halálos titkokért nem szükséges messze óceánokra szállnia, hiszen ott sejlenek, ott rejlenek ezek a legmindennapibb dolgok mélyén is. Így keletkezett legszebb, legüdítőbb verseskötete, a „Misztikus ünnepi asztal” 1928-ban.

Gulyás Pál hazatalált már a földre és most szétnéz egy kicsit maga körül. És a maga piciny lakásának, meg az apai ház, a Hajó utcai Gulyás-porta kertes udvarának bár minden titkot magukba rejtő, mégis apró valóságain túlpillantva, szeme a városon áll meg.

Lassanként felfedezi Debrecent. – „Őszi séta Debrecenben” c. versében már sok mindenre rátalál, ami kedves lehet neki a szülővárosában: az ódon temetőkertre, a Templom nagyharangjára, a ködbe vesző Prédikátor alakjára, a város főnix-sorsára, de leginkább Csokonaira. Hadházra kirándulva dr. Földi Jánost idézi, de Csokonai nyomait is tapodja.

Csokonai és Földi János, ezen a két ködalakon keresztül felrémlik neki apránként az egész Arkádia-Debrecen. Így nevezi el a Csokonai korabeli várost a maga egész szellemiségével; emlékeztetőül a hajdani hírhedt Arkádia-pörre, amelyben Csokonai halála után szembekerültek egymással az akkori debreceni írók és az újító irodalom vezére, Kazinczy Ferenc.

És ekkor sajátos dolog történik. Gulyás Pál, a huszadik századbeli költő felújítja az Arkádia-pört. Azt a pört, amelyet Debrecen ötnegyed-század előtt elvesztett, s amelyben a nagy fellebbezési fórumok, az utókor, a magyar irodalomtörténet-írás is kimondták a jogerős marasztaló ítéletet. Szinte Don Quijoténak látszik ez a különben is valószínűtlenül vézna termetű, ábrándok és olvasmányok világában élő fiatal költő. Don Quijote, vagy ha az, akkor az idők fegyverzetében elindul rég elmúlt harcokat újítni halottnak tetsző eszményekért.

Halott eszmények? Csínján kell velük bánni. Az eszmék nagyon ravaszok, sosem halnak meg igazán, vagy legalábbis készek minden pillanatban visszatérni mint nappali kísértetek. Hamar kiderül, hogy Gulyás Pál nem is Don Quijote, vagy ha az, akkor az idők szele is megfordult és visszafelé forgatja a malmok roppant vitorláit.

Mert mi is volt a hajdani Arkádia-pör igazi tárgya? Nem egy síremlék, s annak felirata. Többről volt itt szó. Nyugati nyomon újuljon-e meg a magyar szellem, vagy a maga hagyományai, belső alkata szerint? Ez volt a kérdés, vagy legalábbis így látta ezt 100-120 esztendő távolából Gulyás Pál. S ha így látta, mi sem természetesebb, hogy nem a nyugatos Kazinczyhoz, hanem a maradibb (vagy maradandóbb?) debreceniekhez csatlakozott. Hitte és vallotta, hogy az európaiságnak és a mély, népi-faji gyökerű magyarságnak a szilárd egyensúlyát, a tökéletes ötvözetét az a szellem jelenti, amelyet Földi János, Fazekas Mihály képvisel és legfőképpen Csokonai. Ez volt az ő „debreceni gondolata”.

S ezt a nemesen európai és gyökeresen népi szellemet, amely a latinos debreceni Kollégiumon keresztül még az ókori klasszikus műveltség tiszta emberiességéből, s a kálvinista hagyományok által a keresztyén eszményiségből is bőven táplálkozott, annyira egyedül üdvözítőnek, annyira egyedüli magyarságnak tartotta, hogy nem habozott kimondani: irodalmunk Kazinczy győzelmével végzetesen félresiklott az igazi és teljes magyarság útjáról. Ezt a kizökkenést csak a „debreceni gondolat” hozhatja helyre.

Természetesen nem akarom azt mondani, hogy mindezt Gulyás Pál maga találta ki, hogy tisztán belső fejlődéssel ért idáig a hajdani Ady-rajongó, aki még a legnyugatosabb költőhöz, Babits Mihályhoz is írt egyszer dicsőítő verset. Része van az ő hívő debreceniségében a mellőzöttség, a sértődöttség érzetének is. A Nyugat csak ritkán és válogatva közölte verseit: Babits, aki már a vonakodó válogatásban is részes, kissé fanyar bírálatot ír róluk. Ebben és sok hasonló jelenségben Debrecen és Kazinczy ellentétének megújulását érzi a debreceni költő, aki egyre sűrűbben és szívesebben fordul költeményeiben nagy elődjéhez, Csokonaihoz. De az ő Kazinczyja nem Széphalmon trónol, hanem egy pesti szerkesztőségben, s így tágul az ellentét hovatovább Budapest és  Debrecen szembefordulásából a főváros és a vidék, majd a városi és a népi kultúra, nyugatias-európaias és népi gyökerű, sajátosan magyar irodalmiság összeütközésévé.

De hogy idáig érjenek a dolgok, ahhoz megint csak nem volt elegendő Gulyás Pál lelkében a személyes megbántottság érzete. Ennél sokkal több történt. Az történt, hogy a végtelenség óceánjáról már régen megtért, de a maga kis kertjét, kis családját, kis körét a végtelenség érzésével, misztikus atmoszférájával megtöltő, s a maga városának helyi romantikájába süppedező, elvonult és elzárkózó költő ablakán, ajtaján bekopogtatott a kor. A kort a század egyik legnyugtalanabb és nyugtalanítóbb, legizzóbb és legizgatóbb írója: Németh László jelentette. S az ő nyomában, a kritikus és tanulmányíró, de voltaképpen prófétai magatartású hirdető nyomában jött az egész új népi irodalom. Jött Erdélyi József és Illyés Gyula, Kodolányi János és Tamási Áron, no meg Veres Péter is, akiknek műveiből is, személyes érintkezésben mondott szavaiból is egy nagy népi megújhodás hite árad. Megújhodás irodalomban, megújhodás politikában. Ennek az új népiségnek a tartalma nem volt még tiszta, legalábbis pozitív irányban nem, de az kétségtelen, hogy a városias-nyugatias irodalommal és kultúrával sok tekintetben szemben állt, hogy azt nem tartotta elég magyarnak, hogy minden magyarság gyökerét a népben, a falu és a puszták népében kereste. És itt találkozott a két vonal. Gulyás Pál egyéni fejlődésének és egész irodalmunk fejlődésének vonala. Mi sem volt könnyebb és természetesebb, mint az új népi gondolatot a „debreceni gondolat”-tal azonosítani. Nemcsak azért, mert a debreceni Ady-Társaság igazi második otthona lett az új népi íróknak, mert itt szerették, ünnepelték őket, hanem még inkább Debrecen múltja miatt, ennek a múltnak a Gulyás Pál-i értelme miatt. Igaz, Debrecen is város volt, de faluforma város, az egyetlen, igazi magyar módra kialakult város, amelynek polgársága paraszti gyökerű s a cívis büszke fogalmában polgári és népi öntudatot egyesít. Ehhez a Kollégium, a Csokonai-hagyomány és Csokonai-romantika, Földi és Fazekas szélesen európai műveltsége és mégis népi zamatú magyarsága, sőt ez utóbbinak, a Ludas Matyi szerzőjének a nép, a paraszt mellé bátor kiállása: kellett-e ennél több, hogy a két gondolat eggyé forrjon?

De milyen érdekes játéka az időnek! Gulyás Pál debreceni gondolata akkor, az 1930-as években szinte reakciós gondolatnak tetszett. Reakciósnak, mert szembefordult a haladást, újítást jelentő nyugatias irodalommal, akár a Kazinczyékéval, akár a Babits Mihályékéval. Reakciósnak látszhatott, mert félretéve a több, mint egy századnyi fejlődést , ott akarta folytatni, ahol Kazinczy debreceni ellenfelei abbahagyták. Reakciósnak, mert az akkor idők ferde fényében a népiség fajiságnak, a faji gondolat „fajvédelemnek”, a „fajvédelem” hitlerizmusnak tűnt fel.

Azóta megfordult a világ. Magyarország keletről kapott egy nagy lökést. csapásul is, ösztönzésül is. S most, ami nyugatias volt, az látszik reakciósnak, mert német színe van. S ami ősi, népi módon magyar, abban mindig éreztünk valami keletit. Most pedig az újítás, a haladás, a demokrácia napja keleten kelt fel. Az ám! Demokrácia! Hiszen ez a nép uralmát jelenti. Ha a nép uralmát akarjuk a politikában, akkor a népiség legyen úr az irodalomban is. Íme, az új népi gondolat most már a világért sem reakciót jelent, hanem haladást, demokráciát, szabadulást a német szellemi gyámságtól, ősi magyar függetlenséget.

Így lesz a Gulyás Pálék debreceni gondolata egyszerre csak azonossá azzal a debreceni gondolattal, amely 1849 áprilisát megújítva 1944 decemberében az ideiglenes nemzetgyűlés által indult el ebből a városból.

S hogy ez az azonosulás ne csak idők múló játéka, hanem a magyar lélek és magyar élet örök valósága legyen: ez már a debreceni és az egész magyar értelmiség, a magyar népi öntudatra ébredt, a néppel azonosulni vágyó értelmiség feladata.

**

ADATOK:

Gulyás Pál 1899. okt. 27-én született Debrecenben, ugyanitt halt meg 1944. május 13-án. Tanulmányait a debreceni ref. gimnáziumban, majd a debreceni egyetemen végezte. Magyar-német szakos tanári oklevelet szerzett. Tanított rövidebb ideig Nyíregyházán a kereskedelmi iskolában, Kiskunhalason a ref. gimnáziumban, de végleges állást csak a debreceni városi iparostanonc iskolában kapott, ahol atyja volt az igazgató. Itt volt tanár halálig.

Önállóan megjelent művei:

Testvérgályák, versek. Nyíregyháza, 1923. Jóba Elek nyomdája.

Lenau szonettjei, műfordítások. Nyíregyháza, 1923. Jóba Elek nyomdája.

Misztikus ünnepi asztal, versek. Egyetemi Nyomda, Budapest, 1928.Tékozló, versek. Új Írók, 11. sz. Debrecen, 1934.

Homérosz 1936-ban, tanulmány. Magyar Éjszakák I. A debreceni Ady Társaság kiadása.

Út a Kalevalához, tanulmány. Új Írók, 13. sz. A debreceni Ady Társaság kiadása, 1937.

A legelső Csokonai életrajz, tanulmány. Az Ady Társaság kiadása, Budapest-Debrecen-Kassa-Pécs, 1940.

Der Genius in Debrecen, német nyelvű tanulmány. Ady Gesellschaft, Debrecen, 1941.

Az Alföld csendjében, versek. Magyar Élet kiadása. Budapest, 1942. (gyűjteményes kiadás)

Ezen kívül számos verse van a Vihar c. antológiában (1923 Debrecen), a Német Irodalom Kincsesháza (Athenaeum) c. gyájteményben sok műfordítása, néhány költeménye a Vajthó László „Mai magyar költők” címen szerkesztett verseskönyvében.

Sokat dolgozott különféle folyóiratokba és hírlapokba, köztük nevezetesen a következőkre: Válasz, Napkelet, Kelet Népe, Nyugat, Magyar Csillag, Uj élet, Protestáns Szemle, Vigilia, a Magyar Nemzet, Magyar Út, Magyar Élet, Híd, stb.

Állandó munkatársa volt a debreceni napilapoknak és a Debreceni Képes Kalendáriumnak is.

  

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.