Fenyő László (1902-1945): Epithaphium

 
Egyszerű
kerek
sirtelek,
márványjele felett
póznán, agyagból
stilizált galambpár:
látni, ahogy fejük felett
hajdani turbékolásuk
lebeg
hüvös dicsfény gyanánt –
a márványjelen írás:
- Itt nyugszik a
Szerelmi Líra.

Forrás: A TOLL 1. évf. 7. sz. Bp., 1929. jún. 2.

Fenyő László (1902-1945): Januári vallomás

 

Nem szeretem, amit elértem, oly furcsa s rossz, hogy íme

ifjuságom bálványai jönnek, leülnek asztalomhoz,

nevemen szólítanak és nyujtják kezük.

Szebb volt rajongni értük egyedül... és néha fáj,

hogy amit gyerekkorom képzelete játszott elém:

egy táj vagy álom, immár láttatott vagy teljesült,

hisz az volt bennük szép, hogy el nem érhetők,

a köddel átszőtt fény, amelyben reszkettek felém

s hogy annyit távolodtak, amennyit feléjük közeledtem én,

ó elérhetetlennek gyönyörű izgalma,

ágaskodó s meg-megtorpanó indulat...

Hát így kell ennek lennie, az évek

lassan megadják s ezzel mindörökre elveszik,

minek nem teljesültét,

csak sejtelmét kivántam, hogy: talán...

 

Szebb volt a mózesi magány az alkonyati hegytetőn,

honnan az Igéret földje csak látszott... s hogy a vezér át nem léphette azt:

Isten utolsó ajándéka volt s a legnagyobb!

Fenyő László (1902-1945): Szobám

I.

Rég nem voltam ilyen magamban,

mint e december délután,

mintha ágy volna csak, merő ágy:

ringat szobám.

Habos ágy… óriási bölcső

és benne én, a kisgyerek,

kebelre szomjazom, mely ajkamig hajolna

és úgy szoptatna meg.

II.

A vad az erdőn fátyolos szimattal

lép tört, eső-tompított lombon át,

egynek érzem magamat ím a vaddal,

nékem is ázott erdő a világ…

Be jó, egyedül lenni így magammal,

be jó, enyémnek tudni e szobát,

feledni a világot… szájjal, orral:

a künti lét mély rothadás-szagát…

III.

Tudom, nem jókedvében menekül

az ember barlangba vagy szoba-zúgba

s mondja: jól érzi magát egyedül,

körüllengvén önön meleg borúja…

Járkál egy keveset, aztán leül,

tünődik, olvas, ám azt is megúnja;

kérdez és mit se vár feleletül,

önönmagának egyetlen tanúja…

Forrás: Válasz 2. évf. 11. sz. 1935.

Fenyő László (1902-1945): Szeretet

Mint a vadak színes gyöngyöt, gyüjtöttem a szeretetet,

kötöttem mindenféle naiv csereüzletet,

mondtam: adok, mondtam: veszek - - nem adok, nem veszek

s nem tudom így-e, úgy-e, hogyan keservesebb?

Becsukódtam, mint a zongora, melyen egy hajdani, rég

halott mester játszott, rácsukták fedelét,

mert nem szabad azon csak mesternek játszani –

halott a szeretet… csak olykor érintnek hű szellemujjai.

Ajkamon már, mint tüdő-vér, bugyorog, lehel a hang –

nem volt a szeretet sem több csak futó-kaland,

nem tudtam bennmaradni… mindig kikergetett

reményem: rádlelek tán egyetlen szeretet…

Forrás: Válasz 2. évf. 11. sz. 1935.

Fenyő László (1902-1945): A kor, amelyben élek

A téboly csillagai lángoltak felettetek,

különös holdak – ó, megjelölt nagyok:

immár a földön ittfült külön-poklotok,

melynek rőt szárazán légszomjasan vergődtetek.

Irodalom, zárt intézet, amelynek kényszerzubbonyát

a beteg önként és rajongva ölti fel,

feszeng az élete, de benne tölti el:

többé le nem veti ezt a forma-ruhát.

Alkoholisták, kártyások, vérbajosok,

ópiumszívók – és akik csakugyan

ott fejeztétek be Európa tébolydáiban,

ó, halott mesterek, hazárd kalandorok:

látjátok, ékem is van finom tébolyom,

a számon még íze… de már-már feledem

vegyésztégelybe főtt sápadt szörnyetegem,

mert mindent elsápaszt a nagy téboly: Korom!

Forrás: Válasz 2. évf. 11. sz. 1935.