Ábrányi Emil (1850-1920): Petőfi

Sok szép, jeles dal van ma is, hiszem.
De hozzá méltót nem mond senkisem.
Mert mind fáradtak, hidegek vagyunk
Ő hozzá képest, a ki maga volt
A lobogó tűz! A ki minden hangját
Szívéből vette, a mikor dalolt!

Rengő kalász azóta is terem,
Azóta is van napfény, szerelem,
Azóta is száll fecske és darú,
A rónaság hozzánk se mostoha…
De a ki őket úgy szeresse és úgy
Daloljon róluk – nem lesz több soha!

A hogy tavasszal csillog minden ág,
S rázatlanul omlik a sok virág,
Mint fényes zápor, színes havazás,
A mint a szél a fák közt át-fuvall:
Aképen hullt isteni könnyűséggel
Költészetének fájáról a dal.

Hajnalt-köszöntő friss pacsirta-szó,
Halk estharang, pusztákon bujdosó,
Sötét borúval szálló förgeteg,
Melyből tüzes villámok hullanak:
Ha ős-erővel mindez dalba csengne,
Hozzá méltó dal ez lehetne csak!

S ha minden rabláncz és börtön-torony,
Hol vértanúk senyvedtek egykoron,
Minden szabadság, a mi földön él,
És minden zsarnok-gyűlölő harag
Elkezdene hozsannát énekelni:
Hozzá méltó dal ez lehetne csak!
*
Ki az, a ki hamvát sirva összeszedte?
Senki! Tán az Isten, ő maga temette.
El sem is temette – föl vitte magának:
Szabadság, szerelem kettős csillagának.

Ifjan halt. De látjuk: naggyá lenni ráért.
Költő volt. Szeretett. S meghalt a hazáért.

Ám előbb a lelkét égő szenvedéllyel
Millió szegény közt osztogatta széjjel.

Gazdaggá így tette az egész világot,
s aztán az öröklét ormaira hágott.

Tisztán olvadt át a halhatatlanságba.
Csupa lélek volt! Por nem maradt utána!

Hol a teste? Nincsen! Hol a lelke? Itt van.
Itt van, ó magyar nép, legszebb dalaidban!

Hol a sírja? Sehol! – Hol a dicsősége?
Az egész világon! S nem lesz soha vége!

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 32. szám, 1899. aug. 6.