Cyrano de Bergerac
Az elmúlt hétnek nagy művészi eseménye volt, hogy a budai nyári színkörben színre hozták „Cyrano de Bergerac”-ot, Rostand Edmond ötfelvonásos romantikus drámáját, amelyet Ábrányi Emil fordított is magyarra. Ezt az alkalmat fölhasználjuk, hogy a hírneves darabot olvasóinkkal megismertessük.
Rostand Edmond kevéssé emlegetett fiatal író volt, mikor ezt a darabot megírta. Általa azonban egy csapásra világhírre tett szert. „Cyrano de Bergerac” lázba hozta egész Párist, vagy ezerszer adták egymás után és diadalmasan járta be a világot. Ezzel a színművel Franciaország méltóan zárta be a hunyó évszázad irodalmát. Mindenki megegyezett abban a nézetben, hogy hozzá fogható bűbájos költői munkált nagyon sok ideje nem írtak. A sovány lelki analíziseket nyújtó, megoldhatatlan problémákat feszegető, idegrázó drámák, erkölcstelen vígjátékok áradata után úgy hatott „Cyrano de Bergerac” kedves regényessége, mint a szívvidító tavaszi fuvalom. Visszanyúlt a francia nép ragyogó hajdankorába, fölelevenítette XIV. Lajos és Molière nagyságokban és félszegségekben egyaránt jellemzetes, tündöklő idejét. Ott járnak előttünk a „napkirály” erős karú és szellemű daliái, gáláns úri emberei, kényeskedő hölgyei;lezajlik a szemünk láttára egy Molière-korabeli színházi előadás; felvillognak az időket jellemző divatjelenségek, fonódnak-szövődnek az intrikák és mindezt a korfestés bámulatos művészetével mutatja be nékünk Rostand. A szívek legérzékenyebb, leghálásabb húrját: a fajszeretetet rezgeti meg ellenállhatatlanul. Vajha tanulásul szolgálna ez a hatalmas példa íróinknak, kik csak nyelvben magyarok, de szellemhez messze estek a nemzetiesség almafájától!
A szigorú kritika nem egy szervi hibáért gáncsolhatja a darabot. Elmondhatja, hogy a tarka-barka jelenetek, csillogó epizódok, korfestő mozzanatok szövedékében nemegyszer búvópatak módjára tünedezik el a fő cselekvény, amely nehezen érkezik el a végéhez és hogy a hős katasztrófája az előzményekkel nincsen okozati összefüggésben. Mindez azonban nem rontja le az általános hatást, amely elemi erővel ragadja meg a nézőt, illetve olvasót. „Cyrano de Bergerac” mindenkor ellenállhatatlanul fog könnyet és mosolyt fakasztani.
A cím viselője történeti személy és valósággal olyan érdekes, szeretetreméltó alak volt, mint amilyennek Rostand rajzolja. 1610-ben született, tehát három évvel volt idősebb Molière-nél. Korának egyik legszellemesebb, legképzettebb embere. Fiatalon beállt a gascogneiak testőr-csapatába, melynek tagjait mint rettegett verekedőket ismerték. Cyrano úr azonban mindannyiukat felülmúlta. Kartársai előtt győzhetetlen vívó hírében állott. Arcát mesés nagyságú orr ékesítette, de jaj volt annak, ki erre megjegyzést tett; orra miatt állítólag tizenkét embert küldött a másvilágra. Jelleme egyáltalán sajátos ellentétekből alakul féktelen, kötekedő, de gyöngéd lelkű, mint egy gyermek; a kapaszkodók és felfuvalkodottak réme, ostorozója, de egyszersmind a gyöngék védelmezője, aki barátaiért tűzbe kész rohanni; szilaj kalandor és ábrándos költő. Rangot, vagyont szerezhetett volna, de utálva a tányérnyalást és féltékenyen függetlenségére, szegény maradt, mint a templom egere. Hősiesen harcolt és megsebesült a németek meg spanyolok ellen viselt hadjáratokban. Magasan szárnyaló fantáziája volt, sok szép verset költött, vígjátékokat írt, melyek egyikéből Molière egész jelenetet „kölcsönzött át a "Scapin csínyei”-be. „Utazás a holdba” című szatirikus regényében kíméletlenül korbácsolta kora félszegségeit, emellett a filozófiába és természettudományokba bámulatosan belemélyedt. Ez a lángelme szomorú végre jutott. Utcán jártában egy hasáb fa zuhant a fejére (alighanem fölbérelt kéz hajította) és a kapott seb következtében hosszú szenvedés után alig 36 éves korában elhunyt.
Rostand drámájának tárgya a hősnek egy hatalmas szenvedélye, mely végigkíséri mindhalálig. Csodálatos ügyességgel szövi bele ebbe és teszi a cselekmény mozgató elemeivé a históriai tényeket.
Ábrányi EMil mesterileg küzdötte le az átültetés nehézségeit. Az eredetinek költői szépségeiből jóformán alig kallódott el egy morzsa is. Műfordításaink közt az ő munkálja mindenkoron számot fog tenni.
Most pedig fogjunk bele a darab tartalmának elbeszélésébe.
AZ ELSŐ FELVONÁS a Burgund-palota pajtaszerű termében játszik, hol a színielőadásokat tartják. „Clorise”-t adják és egész Páris feszült kíváncsisággal néz az előadás elébe, mert ebben a darabban lép fel Montfleury, akire Cyrano valamiért megharagudott és megtiltotta neki, hogy egy hónapig föllépjen. Ott nyüzsögnek az 1640-iki Páris jellemzetes alakjai: a földszinten piperkőc marquisk és polgárok, a páholyokban negédes hölgyek, a kakasülőn pajkos apródok, kik azzal mulatoznak, hogy viaszos zsinórokat eregetnek le és felröppentik a magasba a jámbor nyárspolgárok parókáit. Ott van Christian de Neuvillette báró is, egy fiatal vidéki nemes, ki most jött a fővárosba és be akar állani a testőr-csapatba. Megtudjuk, hogy szereti a szép Roxánt, Cyrano unokahúgát, de nem mer hozzá közelíteni.
Felgördül a függöny és antik pásztorjelmezben színpadra lép a pohos Montfleury. Alig fog azonban mondókájába, mikor felharsan egy hang a középen: „Nem megtiltottam, hogy játsszál, zsivány!” Montfleury elképed, a közönség zúg, mire fölbukkan Cyrano alakja, félrevágott süveggel, felborzolt bajusszal, rettenetes orral. A megtámadott színész folytatná szerepét, de Cyrano letorkolja és a méltatlankodó földszintet párbajra hívja. Csönd lesz, mert mindenki szepeg a híres verekedőtől. Cyrano most gondolkodási időt ád a szerencsétlen Montfleurynek: hármat tapsol, a harmadik tapsra Montrleury elrohan, mintha puskából lőtték volna ki. Az előadás meg van akadályozva. A jajveszékelő igazgatónk Cyrano teli erszényt dob, a sopánkodó közbeszólókat pedig szellemes, gúnyos feleletekkel hallgattatja el, egy fanyar urat pedig azzal az ürüggyel, hogy az orrát fixírozta, fölpofoz. Csak Valvert gróf mer vele szembeszállani, odalép hozzá, s hetykén megáll előtte: „Önnek az orra… hm… az orra nagy”. Cyrano ezért párviadalra szólítja, de előbb oktatást ad neki, mint kellett volna az orrát szellemesen kigúnyolni:
Mondhatta volna szebben, kis lovag,
Más-más hangnemből… Így ni, hallja csak:
Kihívón: „Én nem járnék ám vele!
Sebészt hivatnék, hogy metélje le!”
Barátilag: „Hisz findzsájába ér!
Igyék vederből, abba belefér!”
Leírón. „Csúcs, mely veri az eget!
Hegyfok!… Mit hegyfok? Roppant félsziget!”
Kíváncsian: „Mit rejt e hosszu tok?
Tollszár van benne, vagy gyaníthatok
Papirvágó kést, ollót is talán?”
Kecsteljesen: „Ön nagy barátja, lám,
A madaraknak! Póznát tart nekik,
Hol magukat jól kipihenhetik!”
Kötődve: „Kérem, ha pipázik ön,
S a füst orrán át gomolyogva jön,
Kéménytüzet szomszédja nem jelez?
Gyöngéden: „Lássa, megfakúl a bőre,
Színét a napfény durván szívja ki -
Egy kis napernyőt venne tán neki!”
Tragikusan: „Vörös tenger, ha vérzik!”
Parasztosan. „Hékás, a számat tátom!
Orr az? Fenét orr! Ördögadta dolga:
Kis dinnye jaz, vagy óriás iborka!”
Így ad példát, hogyan kellene gúnyolni elmésen az orrát, amit persze maga tesz, de mástól nem tűri el.
Előre kijelenti, hogy párbaj közben egy balladát csinál a grófra és a végén megdöfi. Rögtön ott színházban kardra kelnek, Cyrano vív, balladát csinál és a végén megdöfi a grófot. A közönség tombol tetszésében, virágok és zsebkendők hullanak alá. Azután mindenki távozik, csak Cyrano marad Le Bret-vel, ki szemrehányást tesz barátjának könnyelműségéért. Kisül, hogy Cyrano az erszényben minden pénzét odadobta a színészeknek. Megvallja, hogy halálosan szereti unokahúgát, Roxánt. Mért nem lép föl hát előtte bátran, ő, aki vitéz, okos, jó, tudós és költő? Azért, mert csúnya és fél, hogy rengeteg orrával nevetségessé teszi magát. Ez az orr az ő tragikuma!
Mekkora mégis az öröme és meglepetése, mikor izenetet kap Roxántól, ki másnapra találkozóra kéreti. Újra éled és remél. Ekkor rohan be egy Ligniére nevű részeges poéta és oltalmát kéri. Maró szatírájú verset írt egy nagy úrra, aki dühében fölbérelt száz embert és azok most halálra várják a szegény ördögöt a neslei kapunál. Cyrano örömmel teljes mámorában, harcvágytól égve rögtön megindul, hogy szembeszálljon egymaga száz emberrel!
A MÁSODIK FELVONÁS Raguenau csemege-üzletébe vezet bennünket. A tulajdonos, Raguenau, roppant eredeti ember. Imádja a költészetet, rajong a költőkért és emellett egészen elhanyagolja üzletét. Maga is konyít a poézishez és versben írja meg a mandulás tortácska készítését:
Verj tojást, míg a habot
Megkapod.
Vágj föl egy czitrom-fejecskét,
Hadd csöpögjön rá a lé;
Önts belé
Mandulából szűrt tejecskét.
Boltjában naphosszat ott lebzselnek éhenkórász poéták, akiknek verselményeit olvassa föl és azok eközben megtömik gyomrukat a cukrász süteményeivel.
Hát ezen hóbortos ember üzletében találkoznak Roxán és Cyrano, akiről megtudjuk, hogy a neslei kapunál szétverte a száz bérgyilkost. Mennyire megcsalódik most szegény feje! Unokahúga bevallja neki, hogy szereti a szép Christián bárót és kéri segítségét, mert a hatalmas Guiche gróf is szemet vetett őreá. Cyrano szíve vérzik, de megígéri közbenjárását.
Eközben egész Párist bejárta Cyrano mesés hőstettének a híre és a sokaság megostromolja a boltot, hogy a lovagnak gratuláljon. Jönnek a gascognei apródok és majd megfojtják öleléseikkel. Láthatjuk, mennyire szereti és bálványozza mindenki Cyranot. Jön Guiche gróf is, a mindenható Richelieu herceg öccse és fanyarul gratulál a hősnek, aki Guichenek így mutatja be a gasconei apródokat:
Ezek a gascognei legények,
Ss Castel-Jaloux a kapitány.
Hazug és hős bennük a lényeg,
Ezek a gascognei legények!
Nemesek mind, szörnyű szegények,
De a lelkük büszke, vidám!
Ezek a gascognei legények,
S Castel-Jaloux a kapitány!
Gémlábu sasok, csodalények,
A milyen nem volt soha tán…
szól róluk a hír meg az ének!
Gémlábu sasok, csodalények…
Lyuka van mindjök süvegének,
De golyó szakította csatán!
Gémlábu sasok, csodalények,
A milyen nem volt soha tán!
Mint bősz, dobogó hadi mének,
Úgy járnak a harcz piaczán,
s neki vágnak a kard tömegének,
Mint bősz, dobogó hadi mének!
A kalandos nép remekének
Született ez a víg karaván!
Mint bősz, dobogó hadi mének,
Úgy járnak a harcz piaczán!
A fennhéjázó Guiche csakhamar összekap Cyranoval és végre büszkén kijelenti, hogy ő bérelte a szétvert bandát a részeges Ligniére ellne, akivel nem akarta kardját összemérni. És nem is titkolja, hogy Cyranón, ki tervét meggátolta, bosszút fog állani. A lovag azonban édeskeveset hederít fenyegetésére és Le Bretnek, ki kétségbeesetten korholja, hogy szókimondó természetével elrontja jövőjét, önérzetesen azzal felel, hogy ő utálja a hízelgést, kapaszkodást, hírnél-vagyonnál többre becsüli a természetet és édes magányt, ahol bolyonghat vígan, szabadon és kedvére dalolhat, kalandozhat, verekedhetik és verselhet!
Belép Christian, aki az imént állott be a testőrcsapatokhoz és az apródok atyai tanácsokkal látják el. Közöttük mindenről beszélhet, csak az orról nem, mert Cyrano rögtön levágja s ha előveszi zsebkendőjét, akkor ez a kendő a szemfedője lesz! Christian azonban bátor legény. Cyrano éppen a neslei toronynál esett viadalát beszéli el a társainak: „Sötét volt… az ember alig látott tovább…” „Az orránál!” kiált közbe Christian. Cyrano elképed és mint a párduc, rohanna reá, amikor megtudja, hogy ez a szép ifjú nem mást, mint a Roxán szerette. Azért is türtőzteti magát és tovább beszél, de a báró lépten-nyomon közbekiáltja az „orr”, „megorrol”, „orront” kitételeket. A hős lovag kékül-zöldül dühében, végre felordít és mindenkit kiküld a szobából. A testőrök meg vannak győződve, hogy Cyrano hasét csinál Christiánból. Ez maga is a legrosszabbra készül. De mennyire meglepődik, amikor a bősz oroszlán odamegy hozzá, átöleli, elmond neki mindent és megígéri, hogy célhoz juttatja Roxánnál. Christian meghatottan mond neki köszönetet. Csakhogy ugyancsak meg van akadva. Őszintén bevallja, hogy ő a szellemiekben igen hátramaradott, nem ért a szép szóhoz és íráshoz, csupán csak érző szíve van. Ez pedig kevés Roxánnak, aki, mint a korabeli précieuse hölgyek mindnyájan, végtelenül sokat ád a szellemességre és aki nem elmés, az elveszett az ő szemében. A jó Cyrano nagylelkűen segítségére siet. Ő a maga költői képzeletével leveleket fog írni Christian helyett Roxannak s így a fiatal báró a maga szépségével és a Cyrano szellemével meghódítja a negédes hölgy szívét. Azonnal ád is neki egy levelet.
Nyílik a ajtó és az apródok elámultan látják a várt vérfürdő helyett a két barát ölelkezését. Nem tudják mire vélni a dolgot. Akad a boltban egy testőr, ki régóta fenekedik már Cyranora. Most abban a hiszemben, hogy a lovagnak inába szállott a bátorsága, vérszemet kap és tüntetőleg elkezd szimatolni: „Ön szaglásáról régen hírneves: MI bűzlik itt?… Sajt?… Rántás?…” „Nyakleves!” harsog a lovag és fölpofozza a szerencsétlent. Örömrivalgás. A kadétok bukfencet hánynak azon való örömükben, hogy Cyranot megint a réginek látják.
A HARMADIK FELVONÁS a Roxán háza előtti téren játszik. Este van, Cyrano és Roxán beszélgetéséből megtudjuk, hogy a negédes hölgyet egészen elbűvölték a Christián levelei, amiket – Cyrano írt. Bosszankodik azon, hogy ezt az érzéssel és szellemmel telt embert bajtársai ostobának tartják. Cyrano fájdalmas gyönyörűséggel hallgatja a voltaképp neki szóló dicséreteket. Megjelenik Guiche gróf. Búcsúzni jött: kinevezték a gárda ezredesének és még ma éjjel útra kelnek, mert a spanyolok Arrast lövetik. Gúnyosan emlegeti, hogy most megbosszulhatja magát Cyranon. Roxan megrendül A gárda háborúba megy és Christina is vele! Hirtelen finom ötlete támad. Színleg részvéttel a gróf iránt, azt ajánlja neki, hogy hagyja vissza Párisban a kadétokat, akkor Cyranonak nem lesz alkalma, hogy a csatában babérokat szerezzen, amin majd féktelenül fog dühöngeni. Ez lesz a legnagyszerűbb bosszú! A gróf lépre megy, megígéri és egyszersmind megsúgja, hogy este álruhában visszatér Roxánhoz.
Jő Christián. Szégyelli és bosszantja, hogy eddig csak a Cyrano elméje útján közlekedhetett Roxánnal; most fellázad mestere ellen és kijelenti, hogy a maga lábán fog járni. Jaj, hogy megjárja szegény feje! Társalgásba bocsátkozik Roxánnal, de oly együgyűnek bizonyul, hogy a cikornyás, szellemes beszédért rajongó hölgy egyszerűen faképnél hagyja. Christian kétségbeesetten híjja Cyranot segedelmül, aki nem is késik. Roxán megjelenik az erkélyen és Cyrano az éj homályából támogatva súgni kezd barátjának, majd egészen maga beszél.Beszédébe mélységes szenvedélyt, tündöklő szellemet és elragadó költészetet önt; kitárja szívének gyötrelmeit, ő Cyrano – Christian gyanánt. Roxán nem győz eleget csodálkozni, hogyan megváltozott az elébb még oly gyámoltalan ifjú; szemében könnyek ragyognak, el van ragadtatva és felkiált, hogy Christiáné lesz!
El is határozzák, hogy mentem egybekelnek, mert ott terem egy kapucinus barát, aki jelenti, hogy Guiche gróf mindjárt itt lesz. Ezzel a kapucinussal adatják össze magukat. Cyrano magára vállalja a gróf feltartóztatását, nehogy az az esküvőt meggátolja. Csellel föl is tartja a türelmetlenkedő Guichet mindaddig, amíg föltárul a kapu és kijönnek Roxán meg Christián, már mint férj és feleség. Guiche elképed, átlátja, hogy felültették, de tüstént rá megvan a válasza.A kadétok szintén harcba fognak menni,velük Christián is, mégpedig azonnal! Maga Christián viszi az erről szóló rendeletet. Csak annyi ideje van, hogy búcsút vegye zokogó nejétől: a dob pereg és megy a csatába a sereg! Cyrano megígéri a kétségbeesett Roxánnak, hogy férjét a csatában oltalmazni fogja.
A NEGYEDIK FELVONÁS a háborúba visz bennünket, arra az őrpontra, ahol Arras ostrománál a gascognei kadétok táboroznak. Rosszul megy a szegény legényeknek dolga: nincs élelem és majd megveszi őket az éhség. Panaszkodnak is nyakra-főre. Cyrano elsőbb élcelődéssel próbálja őket csitítani, majd, mikor ez nem hat, szívükhöz fordul:
- Sipos – vén pásztor, jó Bertrandou, jer!
Kettős bőrtokból vedd ki sípodat
S etesd zenével e falánk hadat.
Fújj régi dalt, mely úgy rezeg tova,
Mint kicsi hugunk lágy, édes szava,
És úgy lebeg, mint a szülői ház
Kanyargó füstje!… Megható, csodás,
Mint hogyha múltunk bájos hangja lenne
És tájszólásunk visszhangozna benne!
(A vén ember leül és igazítja a furulyáját.)
Míg ujjaidnak fürge tánczra jár
A hangszeren, mint szökdelő madár:
Emlékezzék meg ében furulyád,
Hogy egykor nád volt, csak egyszerű nád,
Zokogjon ott a múlt idők zenéje.
Szabad lelkének ifjúsága, kéje!
(Az öreg Lanquedoc-nótákat kezd játszani.)
Halljátok ezt? Nem mint tárogató
Zendül felétek, harczra nógató -
Ez már az erdők kedves furulyája,
Jó kecskepásztor hangos, méla fája…
Ez már a völgy, a róna, a vadon,
Vörös sapkás gulyás-nép, szabadon
Kóborló, míg a Dordogne habja zúg -
Halljátok? Ó, a Gascogne ez, fiúk!
(Valamennyi fej lehajlik; a szemek méláznak; titkosan, hirtelen egy-egy könnyűt törülnek le a köntös kézelőjével, a köpeny csücskével.)
Ilyen hatalma van Cyranonak bajtársai szíve fölött. Azonban trombita harsog: jő Guiche gróf, az ezredes. A gascogneiak, noha ő is földijük, gyűlölik őt felfuvalkodottsága, kényessége miatt és korcsfajnak vallják, mert nem szegény, szilaj és bolondos, mint minden gascognei. Guiche tudja ezt és most balhírt hoz nekik. A spanyolok értesülvén arról, hogy a sereg fele másmerre jár, egy óra múlva támadni fognak, mégpedig éppen a gascogneiek őrhelyénél. A kadétoknak ezt a pontot meg kell védeniök, míg a tábornagy megérkezik. A derék fiúk, élükön Cyranoval halálmegvetéssel készülődnek a harcra. Most kocsi robog be: megjelenik Roxán, akit férje látásának vágya arra indított, hogy csellel áthatolt a spanyol hadakon a francia táborba. Kedves lényével egészen fölvillanyozza a mogorva harcfiakat. De mást is hozott: batárja tele van a jó falatokkal és ott a hely színén megvendégeli a gascogneiakat. Még Guiche grófnak is jut, mert kijelenti, hogy mivel Roxán itt van, ő asszonyt veszélyben el nem hagy és a gascogneiek őrhelyén fog harcolni. Roxán sehogy sem akar a veszély színhelyéről tágítani. Férjének egy nagy vallomással tartozik. Bocsánatot kér tőle azért a kicsinyességért, hogy eddig csak arca szépségéért szerette; mióta a táborból írt, lobogó szenvedéllyel és nemességgel teljes leveleit olvassa, megszerette a lelkét és szeretné, még ha a rútak rútja volna is. Christiánra úgy hat ez a fölfedezés, mint a mennykőcsapás. Hisz azokat a magasztalt leveleket nem ő írta, hanem Cyrano és Roxán rajongása ilyképpen nem neki szól, hanem barátjának! Gyanakvását már különben is rég felkeltette az a hév, mellyel Cyrano a leveleket írta. Most kétségbeesetten rohan Cyranohoz, elmondja neki Roxan nyilatkozatát és kicsikarja szíve féltett titkát, hogy ő szereti Roxant. Ha a dolog így áll, hát bomoljon föl a házasság, mely amúgy is titokban köttetett és legyen Roxan Cyranoé! Ráparancsol Cyranóra, menjen oda Roxánhoz és valljon be neki mindent. A hölgy válaszától teszi függővé a jövendőt. De mielőtt az megtörténhetnék, az ellenség golyója halálra találja Christiánt.
Roxán zokogva borul férje holttestére és siratja Christián „szép, nagy lelkét”. Cyranonak nincs rá szíve, hogy a vallomást megtegye, nem akarja a fiatal özvegyet üdvösséges illúziójától megfosztani. Minden reménye oda… Meg akar halni a harcban. A spanyolok szilaj erővel támadnak, ijesztő csatarendben veszik körül az őrhelyet és a kadétok mindenfelé hullanak. Egy spanyol tiszt előre rohan: „Kik halnak itt egy szálig?” Cyrano nekifeszülve áll a golyók záporában és így felel:
Ezek a gascognei legények
S Castel-Jaloux a kapitány,
Gémlábú sasok, csodalények.
Ráront az ellenségre, a még megmaradt kadétok követik:
Ezek a gascognei…
A többi elvész a csata zajában.
Tizenöt és múlt el. AZ ÖTÖDIK FELVONÁS egy apáca-kolostor kertjébe vezet. Ősz van, hullanak a levelek. Ebbe a kolostorba vonult Roxan férje halála után és visszavonultan a világtól, őrizi emlékét. Mindennapos látogatója Cyrano, ki mellette üldögélve, szokta neki elmés módon a heti pletykákat elmesélni. Szegény Cyranonak rosszul megy a sora. Mert elvei melle megmaradt, az ínséggel kell küzdenie, egyre jobban fakul és sápadozik, sértő versei egyre több agyarkodó ellenséget szereznek néki a hatalmasok köreiben. Guiche, aki azóta herceggé lett és Roxánt szintén meg szokta látogatni, épp most beszéli el, hogy egy ismerőse a minap azt monda: „Ezt a Cyránot még egyszer halálos baleset éri!” Le Bret aggódva akar barátjához sietni, mikor berohan Raguenau azzal a szomorú hírrel, hogy Cyrano ellen merényletet követtek el. Egy livrés szolga, mikor a lovag az utcán ment, az emeletről súlyos fahasábot zúdított fejére és Cyrano haldoklik… Mind elsietnek. Roxán kijő a zárdából és egymagában üldögél a levélhullás közepette. Nyílik a kapu és bekötött fejjel, holtsápadtan belép – Cyrano. Roxán hímzésére hajolva, észre sem veszi állapotát és Cyrano tereferélni kezd vele, mint rendesen. Egyszerre azonban elájul, de hamar feleszmél és azt mondja, hogy egy régi sebe bántja. Roxán erre Christiánra fordítja a szót és odaadja a lovagnak férje utolsó levelét, melyet még eddig nem mutatott meg neki. Cyrano, akin kezd kitörni a sebláz, révedezve olvassa, illetve suttogja maga elé a megható sorokat, melyeket kívülről tud, hisz ú írta az egészet!
Roxán figyelmessé lesz. Az éj leszállt már: hogyan bír a lovag mégis olvasni? És ez a hang! Ellenállhatatlan erővel tör fel benne az emlékezés: ezt hallotta ő 15 évvel ezelőtt, azon az éjszakán! A talány egy pillanat alatt megoldódik előtte, mindent megért, átlát. Cyrano volt, aki a beszédével őt meghódította, Cyrano volt, aki a leveleket írta! Odalép a lovaghoz:
Tizenégy évig így játszotta hát
Víg szerepét a tréfás jó barát?
Cyrano hiába akarná tagadni. Beismer mindent. Most már amúgy is késő. A láz mindinkább erőt esz rajta. A visszatérő Le Bret és Raguenau fölfedezik állapotát Roxán előtt, ki rimánkodva kérleli: „Szeretlek!… Élj!” Késő! A lovag eszmélete tünedezik. Lelki szemei előtt végigvonulnak pályájának képei:
„Elesni a dicsőség mezején,
Szívemben méltó ellenfél vasával!”
Erről beszéltem, ábrándoztam én.
De hát halálom életemre rávall!
A sors nagy kópé! Egy lakáj keze
Orgyilkos módon dönt a sirba le.
Jó!… A szerencse mindétig került,
Még a halálom, az sem sikerült.
Molière az ő darabjából kivett egy részt és óriási hatást aratott. Christiánt is célhoz juttatta. A földön ő örökké súgott s mindig hátul állt: a gyönyör, az élet, a dicsőség mindig másoké lett! De most, hogy a halál vár reá, megnyugszik benne: szép volt Christinán és lángész Molière!
Roxán megtörten jajdul föl: „Egyet szerettem, s kétszer vesztem el!” Cyrano csak egyet kér tőle, hogy őt is gyászolja a Christiánért hordott gyászban. A hölgy megesküszik reá. Cyranónál most már kezdődik a végtusa. Fölpattan a székből. Érzi a halál közeledését és meg akar állani vele szemben kemény derékkal, mint élete minden percében. Kihúzza kardját:
Hé, mi az?
Orromra sandítsz, tömpe orrú gaz?
(Fölemeli a kardját.)
Mit mondotok? – Minden hiába? – Jó!
Én ezt tudom! – De verekedni kell
Még akkor is, ha nem biztat siker!
Sőt ez dicsőbb, mert hősökhöz való!
- Kik jönnek ott ni? Há! Egész sereg!…
Sok ős-ellenség, rátok ismerek!
Itt vagy, Hazugság?
(Kardjával csapdos a levegőbe.)
Nesze hát, ha, ha!
No jertek! Kardom fejetekre vág
(Újra viaskodik.)
Csináljak vásárt?… Paktáljak?… Soha!…
- Ah Butaság, te is jösz, hogy velem
Utólszor vívj? Tudom, a győzelem
Tiétek lesz, alávaló jószágok,
De mindegy! Mindegy!… Vágok! Vágok! Vágok!
(Irtózatos mulinékat vág a leevegőbe, azután lihegve megáll.)
Kitéptétek kezemből a babért,
A rózsát, mindent, a mi kincset ért!
Vigyétek hát!… De valamim maradt,
A mit irigység, csúf rosszakarat
Nem vehetett el!… Ezt ma este még,
Ha majd előttem föltárul az ég,
S jó Istenemhez fölszállok a mennybe:
Magammal tisztán, tündöklőn vkszem be,
Mert foltja nem volt egy parányi sem…
(Magasra emelt karddal egy lépést tesz előre.)
És ez, gazok…
(A kard kihull kezéből, Le Bret és Raguenau karjaiba roskad.)
Roxán. (Ráhajol és homlokon csókolja.)
Ez?…
CYRANO: (Fölveti még egyszer a szemét, megismeri Roxánt és mosolyogva mondja.)
A becsületem!
A függöny legördül.
-ár.
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 35-36. szám, 1900. máj. 27., jún. 3.
