Szomszédunknak egyik fáján sárga madár énekelget,
S dalát hallván, táncra perdül a szívem e zene mellett.
Abban a faluban élek, melyben neki van lakása,
És ez a mi örömünknek éppen egyik kútforrása.
Van két kedvenc báránykája, üde s bohó, mint két gyermek,
Felkeresik kertünk árnyát és naphosszat ott legelnek.
Árpaföldünkön is járnak, de én nem vagyok goromba,
Odafutok és felkapom mind a kettőt a karomba!
A falunk neve Khanjana,
A folyónak neve Anjana,
Az én nevem’ mindenki tudja,
Az ő neve meg Ranjana.
Nincs közöttünk gátnak semmi, mi szerelmünk útját állja,
Csak a hullámzó vetésnek egyetlen egy keskeny sávja.
Kertjük mellett a mi kertünk, benne fák közt áll a méhes,
Kertjükbe jár méheinknek raja, hogyha mézre éhes
És a folyam, mely fürödni mindkettőnket sokszor látott,
Házunk tájáról hoz nékem partról belehullt virágot,
S a szárított kusm-virág, mit kosárszámra szoktunk venni,
Ott termett, ott virágzott az ő földjükön valamennyi.
A falunk neve Khanjana,
A folyónk neve anjana,
Az énnevem’ mindenki tudja,
Az ő neve meg Ranjana.
Az az út, mely a házunktól kiindul és elvész távol,
Tavaszonként illatos a mangóvirág illatától;
Mikor a mi kék lenföldünk merő virágtenger végig,
Sarló alá ugyanakkor az ő kenderük is érik;
Az a csillag, mely ott ragyog házuk felett minden este,
Fényével a házunk táját eddig mindig felkerste,
S az erőtől, melynek vize kertjüknek földjébe mélyed,
A mi kadamligetünk is felüdül és újraéled.
A falunk neve Khanjana,
A folyónk neve anjana,
Az én nevem’ mindenki tudja,
Aző neve meg Ranjana.
II.
Álom ködösvényén…
Álom ködösvényén járva, újból vele álltam szemben,
Aki egykor kedvesem volt egy korábbi életemben.
Elhagyatott útnak szélén esthomályban állt a háza,
A galambdúc népe csendben, s rúdján aludt már a páva.
Égő lámpa volt kezében, azt a küszöbre letette,
S bánatos szemének égő tekintetét rám vetette.
Száll felém a néma kérdés – nem hallhatom, csupán látom -:
„Amióta elszakadtunk, mi a sorsod, mondd, barátom?”
Megkísérlem választ adni – mindhiába! melyen ketten
Egykor megértettük egymást, azt a nyelvet elfeledtem!
És hiába álltam némán, egyre-másra csak töprengve,
Sem a neve, sem a nevem nem jutott már az eszembe.
Jobb kezét nyújtotta némán, könny ragyogott két szemében,
Szótlanul és önfeledten álltunk ketten kéz a kézben –
Lámpánk lángja végsőt lobbant s elaludt az esti szélben…
A költő angol
prózafordításából a bengál versalak visszaállításával fordította: Zoltán Vilmos
Forrás: Vasárnapi Ujság
1. szám (68. évfolyam) Budapest, 1921. január 9.
