Eötvös Károly (1842-1916): Egy a sok közül

Egy férfiút temettek el pár nap előtt, kit gyermekkoromtól fogva ismertem, ki jó barátom volt egykor sok éven át, kivel együtt, egy táborban küzdöttem sokáig a közlét mezején s kivel sok jó órát töltöttem el a nemes férfimulatság élvei közt.

Híre, neve nem volt országos; lelke nem fénylett a lángelme napfényével, de azért nem közönséges, nem mindennapi ember vala. Előkelő, ősnemes család ivadéka, egykor tekintélyes vagyonnak tulajdonosa, magas állásokat töltött be a közélet terén, vármegye főjegyzője, sok ideig alispánja, országgyűlési képviselő, törvényszéki elnök még egy év előtt is.

Most már ott fekszik a berhidai temetőben, talán egy kis fakereszttel jelzett sírban, egykori jobbágyainak, zselléreinek temetősorában. A kereszt elkorhad, a sírhalmot eltapossák, koszorút nem tesz rá, virágot nem ápol rajta senki, nem beszélnek róla, elfelejtik végképp, és azok felejtik el legtökéletesebben, akik egykor szerették és becsülték.

Halálát nem adták tudtul a nagyvilágnak. Halotti hirdetést nem küldtek szét sem rokonaihoz, sem barátaihoz, sem egykori tiszttársaihoz. Én magam is csak egy vidéki hírlap sorai közt véletlenül akadtam rá, hogy egykori barátaim egyike meghalt és eltemettetett. Még az a hírlap is csak ennyit mondott róla, egy szóval sem többet.

Mert e férfiú elveszté vagyonát, aztán elveszté becsületét s végre elveszté életét örökre. Se vagyont, se becsületét megmenteni nem lehetett, tehát élete nem volt arra érdemes, hogy megmentessék, sőt, méltó volt arra, hogy meg ne mentessék. Egy kis adag por, melytől megmerevül a szív, kialszik az élet: erre volt már csak szüksége. Kétségbeesésében megszerezte azt a port, s azon a poron megszerezte a halált.

Miért beszélek én róla? Miért nem feledem el én is, mint elfeledék mindazok, kik neki jó emberi valának? Miért visz el képzeletem a sírra, hogy megtiporjam annak porát, s miért emlékezem vissza életére, hogy annak irtóztató bukását fölidézzem?

Bizony nem könnyelmű kíváncsiság, nem kegyetlen indulat vezeti tollamat. Hanem szomorú igazságokat kell elmondanom, melyeket meg kellene hallani a nemzetnek s melyeken okulni kellene nemzedékünknek. Ahogy ez az egy ember elpusztult: úgy pusztultak el harminc év alatt százan és ezeren és ha sokáig tartana ez a pusztulás: nemzetünknek halála következnék be a kikerülhetetlen végzetnek irtóztató törvényei szerint.

Ámde járja be valaki országunk vármegyéit s városról városra, faluról falura, kérdezze meg: hova tűnt el az a faj, mely megalkotta Verbőczy nemzetét, s mely ezer éven át vészben, viharban, keserű küzdelmek árán s vérének hullásával megmentette sokszor, s fenntartotta mindig ezt a hont.

Fehér, Pest, Nógrád, Heves, Szolnok, Szabolcs, Erdély: ím azt a földet járjátok be, melyet e nevek befoglalnak. Meglelitek a nagy családok neveit, ott állnak még a nemesi udvarházak, néhol vidám kényelem mosolyog az ablakokból, másutt düledező falak, korhadozó vén fák törzsei regélik el, hogy az ősi család, a régi gazda nincsenek többé. A föld idegené, új emberé, s aki igaz örökségként bírhatná e földet, az rég kihalt már, gyermekei, unokái szanaszét a nagyvilágban. Nem uraik többé önsorsuknak, nem vezetőik többé honuk közügyeinek, szétzúzta őket a haladó kor, más keze-lába lett valamennyi.

Más faj állott a kihalt helyére, - így zeng búsan a rég elmúlt kor rég elmúlt dicsőségének lantosa.

De miért kellett kihalni a régi fajnak, miért kellett a tért átengedni újembereknek?

Miért rokkant össze a régi faj a demokrácia súlya alatt, melyet ő maga önkényt, kényszer nélkül alkotott meg egykor? Öreg házi növény volt-e a történelmi nemzet, melynek a demokrácia szabad levegőjén el kellett sorvadni?

Iszonyú kérdések ezek, melyekre szomorú a felelet.

Az én egykori barátom élete és halála adja meg a feleletet. Egy volt ő a sok közül, s szomorú élettörténete száz meg ezer családnak élettörténete.

Úri házban növekedett, mint gyermek. A gondot, a nélkülözést, az életnek mindennapi kenyérküzdelmeit nem ismeré. A kihalt nemesi társadalom vette őt körül, s annak erényei, bűnei tapadtak lelkéhez. Házi cselédekben, jobbágyokban, zsellérekben sereget látott az apai hajlék körül, melyről azt hívé, szolgálat a kötelessége, neki pedig parancsolás és élvezés a joga. Az apa, a nagybátya, a rokonok, a jó barátok parancsoltak falujában, s rendelkeztek vármegyéjében. S a gyermekkel együtt nőtt fel öntudatlanul az az önérzet, hogy minden jognak, minden birtoknak, minden dicsőségnek, minden élvezetnek örökké kell tartani, s örökségképpen őreá kell annak szállani, mint szállott apjára és apjának őseire nemzedékről nemzedékre.

A jogot Pesten hallgatá. Legalább itt szerzé bizonyítványait, melyekre szüksége volt az életben. De könnyen szerzé. A vagyonos és nemes ifjak jó vérnek és élénk elmének birtokában, elmefárasztó, nagy munka nélkül is megnyerték azt a levelet, melyben meg volt írva, hogy ők jognak, alkotmánynak és minden szükséges tudománynak ismeretében eléggé gazdagok.

Pedig nem voltak eléggé gazdagok. Hiszen ha a tudomány minden iskolai gazdagsága birtokukban lett volna is, a munkásság szeretetét, az erények legnagyobb erényét, mely nélkül minden erény csonka és esendő, meg nem szerezheték. Akire jó név s nagy vagyon volt szállandó örökségül, az bizton számíthatott jó hivatalra is. A hivatal kereste őt fel, s nem ő azt. Gyakran ki sem kerülheté.

Ez ábrándból, e vakságból, ez őrültségből a jurátusvilág nem volt alkalmas őt kigyógyítani. A nemzeti újjászületés nagy kora csak új, noha nemes ábránddal szaporítá a régi társadalom hagyományait, de azokat nem törlé el.

Hazament a húsz-huszonkét éves ifjú végezve, és tudva mindent, amire az öregek hite szerint szüksége van. A legelső tisztújítás közhivatalra emelte őt.

Megérdemlé-e azt a közhivatalt? Szolgált-e, küzdött-e, fáradozott-e érte, hogy képességét bebizonyítsa? Nem tett semmit. És megválasztatása mégis dicsőséggel, ünnepéllyel történt, mintha már megszerzett nagy érdemeket jutalmazott volna meg a vármegye közönsége. Pedig nem jutalmazott meg mást, mint az ifjúnak nevét, s a rá háramló szép vagyon köztudatát. Megjutalmazott olyan dolgokat, melyek véletlenek, esetlegességek, egyéni vak előnyök, de nem erények.

Az ifjú józan ész birtokában, de egy kissé könnyelmű volt. A tömjén nem szédíté el, de odáig felemelkedni nem jutott eszébe, hogy amidőn kilépett a közélet porondjára, megkísértette volna életének és sorsának üzleti mérlegét. Mivel tartozik ő az életnek tehetségben, tudományban, munkaismeretekben, s mit követelhet ő az élettől hivatalban, kitüntetésben, élvezetben?

Az ifjú elfogadta a hivatalt, és kitüntetést, s élvezé a jelent. A hivatal kevés munkája nem emészté fel a napokat. Társas mulatság, kártya, vadászat, lovaglás, látogatások, fürdők: íme, ezek tölték ki a napok és órák ürességét.

Mert a nemes és gazdag ifjút senki se tanítá arra, hogy a hivatalból maradt üres idejét ossza meg az élvezet és a munka között. A régi nemesi társadalomban nem volt ez divat, de eszébe se jutott senkinek. Vagy legalább igen kevés embernek jutott eszébe.

Az élet minden nagy előnyeért az ifjú nem adott mást cserébe, mint igazságszeretetet, jó kedélyt, vidám lelket, szeretetre méltó egyéniséget. Hogy is lehetett volna rosszlelkű az ifjú, kihez születéstől kezdve mindenki jó volt: szülő, tanár, vármegye és sorsnak szeszélye?

Mindenki szerette az ifjút, férfiak, nők egyaránt. Még ez a nagy közszeretet is ártalmas volt. Elragadozta önnönmagától, s neki sohase engedett időt arra, hogy megcsinálja az életnek ama nagy üzleti mérlegét. Csak élt öntudatlanul. Az élet szelíd, de örökös élvei miatt még családalapításra se jutott ideje.

Jött a forradalom, s vele a keserű harc. A fegyver csattogásai közt nemcsak a múzsák hallgatnak el, hanem a demokráciának szelíd, házi erkölcsei is, a munkaszeretet, a takarékosság, a kész vagyon becsülése, a jövendőre való számítás okossága.

Jött a fekete kényuralomnak borzasztó korszaka. Most már vármegye sem volt, hivatal sem volt, de a közszeretet megmaradt. Most már a napnak minden óráját társas élvezetre kellett és lehetett fordítani. Rokonok, jó barátok és búsuló hazafiak seregesen látogaták az ifjút, aki azonban már élemedett férfiúvá vált.

Jött 1861, s vele az alkotmány csilláma, mint mikor februári hófelhők közül egy pillanatra kisüt a nap. Ekkor megint közhivatalt, tekintélyes állást adott a férfiúnak – pár hónapig. A nap ismét elbújt a felhők alá.

Egy szép reggelen a mindig becsületességű férfiú számítást csinált, s látta, hogy adóssága magáért és barátaiért annyi,m int amennyit vagyona ér. Eladta minden birtokát, lerázta minden terhét, nem maradt egyebe, mint az ősi ház, de nem volt lekötelezettje senkinek.

Csak a hazának és a mindennapi megélhetésnek.

Azt hitte, tartozik a hazának azzal, hogy részese legyen annak a nagy és szent összeesküvésnek,mely forradalom útján akarta szabaddá tenni a hazát.

S midőn ez sikertelen volt, a mindennapi megélhetés kötelessége hivatalra kényszeríté. Könnyen megnyerte ezt, hiszen minden honfi bízott benne, minden ember szerette őt. Lett alispánja a vármegyének, elnöke a bírói széknek, országgyűlési képviselője egy kerületnek. utóbb törvényszéki elnökké tette őt a király.

Előhaladott a korral, hanyatlott már a férfiú testben, lélekben egyaránt, de a közszeretet nem hanyatlott irányában. A régi társas körök nem bocsátották őt ki maguk köréből. Magas egyházi és világi méltóságok gazdag rokonok és jó barátok csak úgy környezék, mint mikor megvolt a tekintélyes családi vagyon. Könnyelműen hurcolták magukkal, s ő könnyelműen engedé magát hurcoltatni.

Ám a demokrata kör szegény közhivatalnoka nem győzi a régi társadalom élveinek vendéglői számláját kifizetni. Éppen most egy éve kitűnt, hogy a férfiú hitre bízott közpénzek nagy összege elveszett.

A rokonok és jó barátok azonban helyre tették ugyan a hiányzó közpénzeket, de ő szétoszlott becsülettel többé helyén nem maradhatott. Barátai azt hitték: golyót röpít agyán keresztül. S megvetették, s többé nem szóltak hozzá, midőn ő ezt rögtön meg nem cselekedte.

Ő pedig még meg akarta kísérteni az életet, s munkát, hogy jólelkű hitelezőit megmenthesse. Lehetetlen volt. Midőn pár nap előtt kísérletének hiúságáról meggyőződött: reggel halva találták ágyában.

Kézsmárky Józsefnek hívták. Az ő élettörténetét vázolám e sorokban. Az övét és százakét és ezrekét, kik a rég kihalt társadalom erényeit nem tudták kibékíteni a demokrata új korszak erényeivel és kötelességeivel.

Most már ott pihen a herhidai temetőben. Őseinek örökségéből csak egy sírnak való hely maradt meg számára. Az utolsó örököst s becsületét együtt kellett oda eltemetni.

Szívem mélyén rendült meg a sajnálkozás keserű érzete, midőn egy év előtt megtudtam szomorú esetét. Hiszen barátom és tiszttársam volt sok ideig. Halála kiengesztelt, bár engesztelne ki mindenkit.

S bár minden magyar szülő arra oktatná gyermekét: csak egy érdem van, ez a munka; - s a legmagasabb erény a munkaszeretet!

Forrás: Veszprémi Független Hirlap II. évf. 19. sz. Veszprém, 1882. május 13. szombat

Eötvös Károly (1842-1916): A feltámadott költő*

A szabad nép elhullt hús csatákon,

A hazára bánat éje szállt.

Messze, bús magányba tért a dalnok, -

Nyugodalmat többé nem talált.

Mint a megsebzett oroszlánt – sírni

Rengetegbe hajtja bús szive:

Fénytelen vadonba bútt a dalnok

Könnyezetlen sírba szállni le.

Karja nem volt – széttörött a harczban,

S lantja megrepedt a harcz után,

Dalnok s lantja büszke cser tövében

Elnyugodtak szélvészek dalán.

Ott pihentek hosszú éveken át,

- Hervadt lomb alatt megszünt a kin –

Álmodoztak – álmuk ott borongott

- Ködruhában- bérczek ormain.

S énekét, ha csalogány nem zengi:

Zajra kél a szemtelen veréb.

Dalnokvesztett honba’ rút hizelgés

Káromolja a dal istenét.

S míg a zsarnok megvetése némán

Ül az ajkon s zajlik a szíven:

Fölkeresni dalnokát a nemzet

Vágyra gyúl titkolt keserviben.

„Lenge szellő – merre jár a dalnok?”

- Kérdik és a szellő nem felel,

„Kóbor fölleg – látod-e a költőt?”

- És a fölleg szótlan röppen el.

„Ifjú hajnal – hová lőn a lantos?”

- És a hajnal némán elpirul.

„Tünde alkony – tudsz-e dalnokunkról?”

- És az alkony búsan elborul.

S mind nagyobb a vágy, mind égetőebb,

Föltalálni a hon dalnokát,

Kínosan sóvárg a bánatos nép,

- Nincs ki eltalálja szivbaját!

S oly borus az ég, h napja elhunyt,

S szinhagyottan – hervad a virág.

- S dalnokáért ujra útnak indul,

Ujra kérdi völgyön – bérczen át.

S jel, mi rámutatna, nincs a földön,

Nincs az ége egy sugárka fény;

Lombsóhaj, pataksírás, virágkönny

Csak panaszt rebegnek völgy ölén.

„Hol a dalnok?” – kérdik szirt falától.

„Hol a dalnok?” – búsan visszazúg!

Nincs vigasztaló hang, nincs sehonnan!

Száz utat követnek – mind hazug!

S már a szivet dulja lángoló kín,

S fölszakadni nem bir a kebel;

Ami úgy fáj, ami olyan égő:

Enyhülést csupán kitörve lel.

Egy szó dalnokajkán – jól kimondva,

Egy hang istenihletett huron

Ah minő üdv!... Messze tért a dalnok-

Oly boldogtalan az árva hon!

- Harsogó vihar bérczek tetőin

ádáz hab – haragvó tengerár,

Borus égnek vad leánya – villám:

Szóljatok – a költő merre jár?

Merre hurczolod el út irigy föld?

Merre érzed hátadon nyomát?

Hol hazájavesztett dalnok él: ott

Bús vonaglás reng veséden át!”

Hajh, de mind hiába, mind hiába!

Nincs a dalnok, eltünt nyomtalan!

Csüggedetten tér a honfi vissza,

- Néma kínban oly vigasztalan! –

S míg csorogni hagyja szive könnyét,

És nyugodni készül tüzhelyén:

Zsarnok ajakáról gúnykaczajt hall,

S hős harag lobog föl bús szivén.

Hős haragra gyúl a tipratott nép;

- Gúnyolt kínja vérbe lel vigaszt. –

Vig sugár mosolyg az ősi kardon:

- Mért is titkolá, mért eddig azt?

- Két sereg száll sikra – végcsatára,

Két seregnek arcza oly piros.

Egyik bérben, másik önszivéért,

Jött a harczok véroltárihoz.

S hangzik már a harczjel a csatára!...

- S mért a hős nép mozdulatlan áll?

Gyávaság? – Nem. – Messzeség ködéből,

Égi dalnak szent varázsa száll.

Ős dicsőség, égő honfibánat,

Szebb jövőt teremtő hit, remény,

Égből ittfeledt hangokba szőve,

Rezg át a szabad nép sziverén

S megjelen a dalnok. Bal kezében

Lantja zeng és jobbjá kard peneg.

Jöttén dicssugár mosolyg az égből,

És az égre néznek a szemek.

„Rajta – itt vagyok – hős nép – utánam!”

- Szól a dalnok és előreront.

S zsarnok s szolga népe összezúzva

Dőlnek el a véres harcz-síkon.

- Vége már a harcznak. Bús feledség

Éje rejti a csaták terét.

Aki annyit szenvedett – a hős nép

Nyugalomban tölti életét.

Dalnokát a harczban elveszité,

Ám a lanton megmaradt a dal,

S rajta folyvást zeng az ősi hirnév,

Ősi bánat, ősi diadal.

(* Eötvös Károlynak ez a verse 1861-ben látott napvilágot.)

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Eötvös Károly: A Balaton

Ott fekszik a befagyott Balaton.

Igazán fekszik – némán és mozdulatlanul. Messze-messze, ameddig a szemed ellát, fehér, halottas szemfedő borítja. A jég, amely eleven vizét betakarja, s a köd, amely fátyolt borít a jégre.

Nem a menyasszony fátyolát, amely alatt élet, melegség, lángoló pír és égő vágy váltakozik. Hanem a koporsó leplét, amely alatt hideg van.

Minő ragyogás, mennyi mosoly, mekkora élet a nyári nap sugarai alatt; színe örökké változik, mint a szűz hajadon arca az első szerelmi vallomás közben. Ezüst és arany, smaragdos zöld és zafíros kék, amint verő napfény, rajzó bárányfelhő vagy viharos fölleg terül el az égen. A magasságnak minden mosolyát, minden vidámságát, minden haragját, minden zordon indulatát visszatükrözi – hálával, ha kedves, daccal, ha mogorva a magasság. Nézz az égre, s meglátod a Balatont, nézz a Balatonra, s meglátod az eget. S a szél ha támad, a hullám is feltámad. Ugrál, játszik, kergeti egymást; cseveg, csattog, kiabál egymásra, s ha nekimelegedett, habos fürtökkel ékesíti fel homlokát.

A nyári nap sugarai alatt!

Ezer szárnyas mulat a nádasok körül. Ott fürdik a libuc, ott piperézi magát a zöld aranyfejű tőke, ott kergeti egymást a gyöngykacsa, s ott áll komolyan a sekélyen, s néz magasra tartott fejjel a sudár nyakú gém. Őrködik a világ fölött. De nem ügyel őrá a sirályok serege. Hosszú, fehér szárnnyal cikáznak és kiabálnak a vizek fölött, s le-lecsapnak, ha ostoba kárász vagy ábrándozó garda közel jön a víz felszínéhez.