2018. máj. 31.

Eötvös Károly (1842-1916): A feltámadott költő*




A szabad nép elhullt hús csatákon,
A hazára bánat éje szállt.
Messze, bús magányba tért a dalnok, -
Nyugodalmat többé nem talált.
Mint a megsebzett oroszlánt – sírni
Rengetegbe hajtja bús szive:
Fénytelen vadonba bútt a dalnok
Könnyezetlen sírba szállni le.

Karja nem volt – széttörött a harczban,
S lantja megrepedt a harcz után,
Dalnok s lantja büszke cser tövében
Elnyugodtak szélvészek dalán.
Ott pihentek hosszú éveken át,
- Hervadt lomb alatt megszünt a kin –
Álmodoztak – álmuk ott borongott
- Ködruhában- bérczek ormain.

S énekét, ha csalogány nem zengi:
Zajra kél a szemtelen veréb.
Dalnokvesztett honba’ rút hizelgés
Káromolja a dal istenét.
S míg a zsarnok megvetése némán
Ül az ajkon s zajlik a szíven:
Fölkeresni dalnokát a nemzet
Vágyra gyúl titkolt keserviben.

„Lenge szellő – merre jár a dalnok?”
- Kérdik és a szellő nem felel,
„Kóbor fölleg – látod-e a költőt?”
- És a fölleg szótlan röppen el.
„Ifjú hajnal – hová lőn a lantos?”
- És a hajnal némán elpirul.
„Tünde alkony – tudsz-e dalnokunkról?”
- És az alkony búsan elborul.

S mind nagyobb a vágy, mind égetőebb,
Föltalálni a hon dalnokát,
Kínosan sóvárg a bánatos nép,
- Nincs ki eltalálja szivbaját!
S oly borus az ég, h napja elhunyt,
S szinhagyottan – hervad a virág.
- S dalnokáért ujra útnak indul,
Ujra kérdi völgyön – bérczen át.

S jel, mi rámutatna, nincs a földön,
Nincs az ége egy sugárka fény;
Lombsóhaj, pataksírás, virágkönny
Csak panaszt rebegnek völgy ölén.
„Hol a dalnok?” – kérdik szirt falától.
„Hol a dalnok?” – búsan visszazúg!
Nincs vigasztaló hang, nincs sehonnan!
Száz utat követnek – mind hazug!

S már a szivet dulja lángoló kín,
S fölszakadni nem bir a kebel;
Ami úgy fáj, ami olyan égő:
Enyhülést csupán kitörve lel.
Egy szó dalnokajkán – jól kimondva,
Egy hang istenihletett huron
Ah minő üdv!... Messze tért a dalnok-
Oly boldogtalan az árva hon!

- Harsogó vihar bérczek tetőin
ádáz hab – haragvó tengerár,
Borus égnek vad leánya – villám:
Szóljatok – a költő merre jár?
Merre hurczolod el út irigy föld?
Merre érzed hátadon nyomát?
Hol hazájavesztett dalnok él: ott
Bús vonaglás reng veséden át!”

Hajh, de mind hiába, mind hiába!
Nincs a dalnok, eltünt nyomtalan!
Csüggedetten tér a honfi vissza,
- Néma kínban oly vigasztalan! –
S míg csorogni hagyja szive könnyét,
És nyugodni készül tüzhelyén:
Zsarnok ajakáról gúnykaczajt hall,
S hős harag lobog föl bús szivén.

Hős haragra gyúl a tipratott nép;
- Gúnyolt kínja vérbe lel vigaszt. –
Vig sugár mosolyg az ősi kardon:
- Mért is titkolá, mért eddig azt?
- Két sereg száll sikra – végcsatára,
Két seregnek arcza oly piros.
Egyik bérben, másik önszivéért,
Jött a harczok véroltárihoz.

S hangzik már a harczjel a csatára!...
- S mért a hős nép mozdulatlan áll?
Gyávaság? – Nem. – Messzeség ködéből,
Égi dalnak szent varázsa száll.
Ős dicsőség, égő honfibánat,
Szebb jövőt teremtő hit, remény,
Égből ittfeledt hangokba szőve,
Rezg át a szabad nép sziverén

S megjelen a dalnok. Bal kezében
Lantja zeng és jobbjá kard peneg.
Jöttén dicssugár mosolyg az égből,
És az égre néznek a szemek.
„Rajta – itt vagyok – hős nép – utánam!”
- Szól a dalnok és előreront.
S zsarnok s szolga népe összezúzva
Dőlnek el a véres harcz-síkon.

- Vége már a harcznak. Bús feledség
Éje rejti a csaták terét.
Aki annyit szenvedett – a hős nép
Nyugalomban tölti életét.
Dalnokát a harczban elveszité,
Ám a lanton megmaradt a dal,
S rajta folyvást zeng az ősi hirnév,
Ősi bánat, ősi diadal.

(* Eötvös Károlynak ez a verse 1861-ben látott napvilágot.)

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése