A szabad nép elhullt hús
csatákon,
A hazára bánat éje
szállt.
Messze, bús magányba
tért a dalnok, -
Nyugodalmat többé nem
talált.
Mint a megsebzett
oroszlánt – sírni
Rengetegbe hajtja bús
szive:
Fénytelen vadonba bútt a
dalnok
Könnyezetlen sírba
szállni le.
Karja nem volt –
széttörött a harczban,
S lantja megrepedt a
harcz után,
Dalnok s lantja büszke
cser tövében
Elnyugodtak szélvészek
dalán.
Ott pihentek hosszú
éveken át,
- Hervadt lomb alatt
megszünt a kin –
Álmodoztak – álmuk ott
borongott
- Ködruhában- bérczek
ormain.
S énekét, ha csalogány
nem zengi:
Zajra kél a szemtelen
veréb.
Dalnokvesztett honba’
rút hizelgés
Káromolja a dal istenét.
S míg a zsarnok
megvetése némán
Ül az ajkon s zajlik a
szíven:
Fölkeresni dalnokát a
nemzet
Vágyra gyúl titkolt
keserviben.
„Lenge szellő – merre
jár a dalnok?”
- Kérdik és a szellő nem
felel,
„Kóbor fölleg – látod-e
a költőt?”
- És a fölleg szótlan
röppen el.
„Ifjú hajnal – hová lőn
a lantos?”
- És a hajnal némán
elpirul.
„Tünde alkony – tudsz-e
dalnokunkról?”
- És az alkony búsan
elborul.
S mind nagyobb a vágy,
mind égetőebb,
Föltalálni a hon
dalnokát,
Kínosan sóvárg a bánatos
nép,
- Nincs ki eltalálja
szivbaját!
S oly borus az ég, h
napja elhunyt,
S szinhagyottan – hervad
a virág.
- S dalnokáért ujra
útnak indul,
Ujra kérdi völgyön –
bérczen át.
S jel, mi rámutatna,
nincs a földön,
Nincs az ége egy sugárka
fény;
Lombsóhaj, pataksírás,
virágkönny
Csak panaszt rebegnek
völgy ölén.
„Hol a dalnok?” – kérdik
szirt falától.
„Hol a dalnok?” – búsan
visszazúg!
Nincs vigasztaló hang,
nincs sehonnan!
Száz utat követnek –
mind hazug!
S már a szivet dulja
lángoló kín,
S fölszakadni nem bir a
kebel;
Ami úgy fáj, ami olyan
égő:
Enyhülést csupán kitörve
lel.
Egy szó dalnokajkán –
jól kimondva,
Egy hang istenihletett
huron
Ah minő üdv!... Messze
tért a dalnok-
Oly boldogtalan az árva
hon!
- Harsogó vihar bérczek
tetőin
ádáz hab – haragvó
tengerár,
Borus égnek vad leánya –
villám:
Szóljatok – a költő
merre jár?
Merre hurczolod el út
irigy föld?
Merre érzed hátadon
nyomát?
Hol hazájavesztett
dalnok él: ott
Bús vonaglás reng
veséden át!”
Hajh, de mind hiába,
mind hiába!
Nincs a dalnok, eltünt
nyomtalan!
Csüggedetten tér a honfi
vissza,
- Néma kínban oly
vigasztalan! –
S míg csorogni hagyja
szive könnyét,
És nyugodni készül
tüzhelyén:
Zsarnok ajakáról
gúnykaczajt hall,
S hős harag lobog föl
bús szivén.
Hős haragra gyúl a
tipratott nép;
- Gúnyolt kínja vérbe
lel vigaszt. –
Vig sugár mosolyg az ősi
kardon:
- Mért is titkolá, mért
eddig azt?
- Két sereg száll sikra
– végcsatára,
Két seregnek arcza oly
piros.
Egyik bérben, másik
önszivéért,
Jött a harczok
véroltárihoz.
S hangzik már a harczjel
a csatára!...
- S mért a hős nép
mozdulatlan áll?
Gyávaság? – Nem. –
Messzeség ködéből,
Égi dalnak szent varázsa
száll.
Ős dicsőség, égő
honfibánat,
Szebb jövőt teremtő hit,
remény,
Égből ittfeledt hangokba
szőve,
Rezg át a szabad nép
sziverén
S megjelen a dalnok. Bal
kezében
Lantja zeng és jobbjá
kard peneg.
Jöttén dicssugár mosolyg
az égből,
És az égre néznek a
szemek.
„Rajta – itt vagyok –
hős nép – utánam!”
- Szól a dalnok és
előreront.
S zsarnok s szolga népe
összezúzva
Dőlnek el a véres
harcz-síkon.
- Vége már a harcznak.
Bús feledség
Éje rejti a csaták terét.
Aki annyit szenvedett –
a hős nép
Nyugalomban tölti
életét.
Dalnokát a harczban
elveszité,
Ám a lanton megmaradt a
dal,
S rajta folyvást zeng az
ősi hirnév,
Ősi bánat, ősi diadal.
(* Eötvös Károlynak ez a verse 1861-ben látott napvilágot.)
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése