Előbb kerestük
születésed helyét,
Mit – hogy kiváncsi
kutatók ne leljék –
A bosszantó feledség
elfedett;
Most meg, - kerestük a
néma hantot,
Ahol elejtéd a kardot s
lantot;
Előbb a bölcsőt, most
sírhelyedet.
Meg van a bölcső! Még a
ház is ott van,
Hol szólni kezdtél
„pendeles korodban”, -
Kő jegyzi most, hogy ez
s ez volt a nap…
Mert nagyjaihoz hálás az
utókor,
S amikorra meghaltak
(éppen jókor!)
Elismeri, hogy nagyon
voltanak…
De hol a sír? – Óh, ki
lelendi ezt fel:
Hogy megjelöljük kővel,
vagy kereszttel,
Mit mondok? óriás
piramiddal azt?!
Óh csak keressük,
mindütt, arra, erre…
Arról fogunk ismerni
majd a helyre:
Szebb a virág ott,
zöldebb a haraszt.
Nem jobb, mint mi, - nem
jobb a természet sem!
Holtodra várt, hogy
virággal behintsen,
Addig Tövissel vérzé
szivedet.
Most, hogy bűnét a
légtől elfedezze:
E szívre, mely ezerszer
megsebezve,
Virággal hímzett takarót
vetett!
Vagy mese mindez? Mindez
puszta álom?
Ő kifogott az életen s
halálon.
Ő nem született s meg
sem hallhatott.
Mint üstökös jött
látatlan világból,
S amikor eltűnt, amikor
kilángolt,
Nézzük, csodáljuk, mint
varázslatot.
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése