Szegény Sándor! úgy
forgatják
Most aztat a te
könyvedet,
Mint a gyermek apja
kardját,
Mellyet ellenségtől
elvett.
Vér helyett a porba
mártják,
S azt az egy-két piros
rozsdát,
Mellyet könnyeiddel
mostál,
Piszoklugos vizzel
mossák.
Játék náluk- markolatját
A hiúság keze fogja.
Ez pedig, hogy gyenge
legény
Onnan látszik, alig
birja.
Még azt is
megteszik vele,
Mit a jó aczéllal
tesznek:
Hozzáfenik bicskájokat
És az élén csorbát
nyesnek.
Odébb, léhütő fajankók!
Tudjátok, mi kell e
kardhoz?
Biztos kéz, melly meg
nem reszket,
Álljon közel a halálhoz!
Ollyan lélek, mint a
napfény
És becsület, mint a
gyémánt,
Kedély, mint a tiszta
kék ég,
Átható ész, mint a
villám.
S még valami, mi vezesse
Diadalról diadalra:
Sziv: melly hogy ne
szeretve is
Lehessen, azt soh’ se
tudja.
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése