Nagynevű lantosa, dísze
a magyarnak,
Elvitatni tőlünk hányan
nem akarnak!
Az övé vagy, rácz s tót
fennen hirdeti,
Nem ősi magyar vér
lüktetett szivedben,
Ott van az áruló
öröklött nevedben,
Magyaros köntössel nem
födheti.
Hiu hánykolódás! – Por,
hamu mit érnek?
Balgaság kutatni
parányit a vérnek,
S esküdni a névnek holt
betűire.
A sziv egy érzése, az
ajkak egy nyelve,
Egy lelkes lángolás egy
honnak szentelve,
Igaz rokonságnak ez a
bélyege.
Atyafiak délen s az
északi részen
Ne sértsen örömünk, hogy
miénk egészen,
Részt büszke jogunkban mi
tilt vennetek?
A szív egy érzése, az
ajkak egy nyelve,
Egy lelkes lángolás egy
honnak szentelve
Örök lánczczal fűzze
hozzánk szivetek.
Álljatok hüségben, mint
ő rendületlen,
Legyetek reményben,
hitben, szeretetben
Egy család tagjai ő vele
s velünk,
Hazánk ha egyenlőn
szeretett szülénk lesz:
Legye a tietek, így is a
miénk lesz,
Közös dicsőségünk, közös
gyönyörünk!
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése