Fényes idők magasztos
dalnoka!
Ércz-szobrod ott áll, im
a közteren.
Silány és törpe kor tevé
oda,
Mely tud bámulni, de
követni – nem;
Ezrével alkot gépet a
jelen, -
De férfit, eszmét, - óh!
azt nem terem.
Mily más idők! – mikor szent
éneked
Egy nemzetet szólita
talpra föl –
S varázsán a magyar nem
rettegett
A félvilág erős
seregitől…
Epignod a nép
szemetjeből
Bandát toborz ma, mely
boltokra tör.
Mikor a szenvedélyed
elragadt,
Te akkor is királyvért
szomjazál:
„Akasszátok föl a
királyokat!”…
Ha téved is, nagy a
költőkirály…
Nyomodba ma sakter-poeta
jár
Kiből csak sakterek
bakója vál.*
Nézz érczszemeddel végig
e hazán:
Ahány dicsőt találsz,
mind ismered.
Békés munkában, gyilkos
harcz zaján
Bajtársaid valának mind
neked.
Fogyó csapatjuk, mint
egykor veled,
Védi a szent, a nagy
eszményeket.
S nézd, mit teszen az
ifjú nemzedék:
Szitokra az ajk, ütésre a
kar…
Óh, jaj! néhány rongy
évtized elég,
Hogy ezzé legyen a dicső
magyar!
Nézd és legyen a
szellemed vihar
S tisztitsa meg legünk’
villámival.
(* Czélzás egy versre,
melyben egy költő, ki akkoriban előkelő helyet foglalt el az irodalomban, a
szerencsétlen eszlári sakterek felakasztását követelte. Az év, mikor Petőfi
szobrát lelepleztük, általában a vallási türelmetlenség másodvirágzásának
örökké szomorú emlékű éve volt. (K. A. jegyzete.)
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése