Te megdicsőült
lángszellem az égben,
Körülragyogva fénylő
csillagokkal, -
Mert fényesebb a csillag
is az égen,
Mióta honszerelmed
lángol ottan: -
Nézz le felülről, nézz
le ránk alá
S szemed tüzének ontva
sugarát,
Hints ránk a
fényből, mely belángolá,
Miként a villám egykor a
hazát!
Lement a nap, nézd,
nincs egy csillagunk sem,
Sötét az éj, még mécs sem
hint világot;
A honfi lelke, hajh!
hová tekintsen?
Nem lát vezérfényt s útján
égi lángot!
E láng, e fény veled
szállt égbe fel
S árván maradt e hon bús
éjszakán;
Nincs lobbanó szív,
nincsen hő kebel
S nincs lángige a költők
ajakán.
Tekints alá, te
lángszellem, az égből
És e csapáson könyörülj
hazádért;
Dalom hozzád eseng az
éji ködből
S lelkem feléd repül egy
fénysugárért.
Csengjen dalod
mégegyszer e hazán
És vészt sikoltva
zengjen ajakad,
Mert amiért te éltet
áldozál
Hazádra ujra vész, vihar
szakad.
E vérszentelte föld,
Árpád hazája,
Átélve századok véres
csatáit,
Most érte meg e korcs
idők szakába,
Hogy a dal is zsákmányra
lesve ámit.
Van már e honban kishitű
nem egy,
Ki vakmerően gúnyolja
lángodat
És hymnuszát elzengni
oda megy,
Ahol te egykor szórtad
átkodat.
A honszabadság szent
eszméje ellen,
Melynek te bátor
vértanuja lettél,
Baglyok huhognak a dalnok
seregben,
Azt üdvözölve, mit te
megvetettél.
Visszára fordul a szó
ajkukon,
Isten: az Én! az eszme: a kenyér!
S ha az segit csak önző
czéljukon,
A honfi bűne: honfiú
erény!
Lánglelkedet óh! küldd
alá az égből,
Uj fénye hadd ragyogjon
a hazának!
A honszerelmet szived
belsejéből
Öntsd kebelébe még a dal
fiának.
A napsugárból fond meg
ostorod,
Tisztitsd ki mester, a
dal templomát,
Hogy aki szellemedben
osztozott,
Magyar dalnok ne adja el
honát.
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése